Részletekben közöljük György Attila Harcosok könyve című munkáját. A könyvet gondolatonként adjuk közre, és egészében elérhető a megfelelő kategória alatt.
A személytelenített hatalomról
Még a legelfajzottabb emberekben, a lélektelenekben és a fogyasztókban is él valamiféle homályos vágya a nagyságnak és az uralkodásnak. Mi mással lehetne magyarázni ezeknek irtózatát mindennemű nagyság és uralkodó iránt? A tömegeknek a kiválók és nemesek iránti gyűlölete irigységből és sóvárgásból fakad. Képtelenek megvalósítani azt, amire vágynak, ezért elpusztítani szeretnék azokat, akik a megvalósítással saját tehetetlenségükre emlékeztetik őket.
Ez az aljanép – és ez a világot belakóknak és elfogyasztóknak szinte teljes egésze – csupán a személytelen uralkodást és az arctalan erőt képes elfogadni. Egyetlen, elhivatott és kiválasztott Uralkodó helyet százakat ruház fel tiszavirágéletű hatalommal. Ezek az emberek a csőcselék soraiból kerülnek ki, és természetszerűen nem értenek az uralkodáshoz, hiszen nem értik a hatalom természetét. Nem érthetik, mert nem erre születtek és nem értek meg rá. Azt hiszik, a hatalom cselekvés és fegyver, az uralkodást pedig szakrális kötelesség helyett profán lehetőségként értelmezik.
Nézz Montezumára, Gilgámeszre, Marcus Aureliusra, Attilára. És nézz a legjobbjait száműző Athénra, a romlott római köztársaságra, a francia forradalomra, Dél-Amerikára és Kelet-Európára.
Persze, minderről nem a tömegek tehetnek. Bennük csak a hatalom utáni, kielégítetlen, és kielégíthetetlen vágy munkál.
Az önzetlenségről
Mi célja van a hatalomnak? Mi céljuk van a hitnek, a becsületnek, a szerelemnek, a barátságnak, a hősiességnek?
Aki e kérdésre választ keres – és kevesen vannak, akik nem – oly távol van az Uralkodó megismerésétől, amennyire az csak két élő emberi szellem között lehetséges.
Olvasd el a szent könyveket. Bármelyiket. És ezúttal ne azt nézd, hogy mit mondanak, hanem azt, hogy miért? Nem találsz választ rá.
Válasz erre a kérdésre nincs, mert az Uralkodó esetében a kérdés sem létezik. Az uralkodás öncélú, öntörvényű és teljesen önzetlen: önmagában létezik, önmagából fakad és önmagába tér vissza. Az uralkodásnak éppúgy nincs célja, ahogy az üdvözülésnek sincs. Egylényegű Istennel. És lehet-e Istennek célja?
Az Uralkodó céljai nem erről a világról valók, következésképpen célnak sem nevezhetők az emberi elme szabályai szerint. Ez a cél rendszerint maga az eszköz: a hit, a nép, a közösség, vagy akár önmaga formálása, önnön legbensőbb lényegére való átalakítása.
Kevés ez a pár mondat a megértéshez – és több, mint amennyit az uralkodásra nem született olvasó valaha is megérthet.
A természeti egyensúlyról
Végzetes, és alig érthető szabálya a teremtésnek, hogy minél nagyobb a szükség, és minél vérengzőbbé válik a világ, annál kevesebb harcos születik. Ott, ahol kegyetlenség és igazságtalanság tombol, ahol a legtöbb vér folyik, onnan hiányoznak leginkább a harcosok.
A bölcsek némelyike ugyanerre így fogalmazna: ahonnan eltűnnek a harcosok és elvész a harci erény, ott törvényszerűen romlás, háború és erkölcstelenség üti fel fejét.
A megfogalmazás azonban nem számít. Nézz szét magad körül. Nézd a hadakozó kalmárnépet és a néhai vitézek kufárkodó ivadékait. Nem természetellenes-e ez a világ? Nyomukban halott gyermekek, megalázott öregek, és megtisztulás nélküli szenvedés marad – mert ahol megjelenik a harcosok nélküli háború, elvész a lélek, az arányérzék és az emberi élet tisztelete.
A gyilkosok és kalmárok ugyanis pusztán értelemből és mesterségből kovácsolják fegyvereiket: ezért jár pusztulás és halál nyomukban. A harcosok fegyvere a lélek és hivatás gyümölcse: ezért újjászületés és tisztulás kíséri őket. Atombomba és lovasíjászat.
Senki nem tudja, melyik az a határ, ameddig a harcosok fogyatkoznak, és a pusztulás növekszik. Nincs mértéke, sem megszabott ideje a rombolásnak. Lehet, a végén mindössze egy harcos marad, a Megváltó. De lehet, hogy tíz, akik újranemzik a fajt, és lehet, hogy tízezer, akik felégetik a tarlót az új termésért.
Erről még az Uralkodó sem tudhat többet. Csak annyit tud, hogy nem a számuk a lényeges: mert nem a mennyiség uralja a világot.
Nem a mennyiség.
Az álomról
Az uralkodók lényegéhez talán az álom áll a legközelebb. A legősibb népek valamikor még tudták ezt: ezért vezéreiket és uralkodóikat az álomról nevezték el. Istene volt az álomnak, templomot emeltek tiszteletére, és az álom oltáraként tisztelték a kaput – mindenki értheti, miért.
Az álmodás képessége, az álom adománya isteni attribútum. Így, ilyen egyszerűen és keresetlenül megfogalmazható ez. Ne kételkedj benne. Hiszen az álom, a puszta alvás is gyógyít, még a közemberek és az állatok között is. Aki hosszú ideig nem alszik, előbb megőrül, aztán meghal. Aki hosszú ideig nem álmodik, elsenyved a lelke és morál nélküli dúvaddá válik. Kiszakad a létezésből, amelyhez egyetlen szál köti: az álom.
Az Uralkodó megálmodja a sorsot: önmaga, nemzetsége, vagy a világ sorsát, attól függően, mire hivatott. A harcosok az álom végrehajtói, akik ebben az álomban élnek és soha nem ébrednek fel. Nem ébredhetnek: hiszen nem az ők álmuk ez, hanem az Uralkodóé.
Mindazok, akik képtelenek az álmok belső látására – tehát az Uralkodón és a harcosokon kívűl mindenki - : azt hiszik, az álom csupán hasonlat, metafora, költői eszköz.
Nem az, csupán rokon vele.
Ugyanarról
Az álom azonban nemcsak egyik legfőbb adottsága az Uralkodónak, hanem ugyanilyen veszedelme is: mert mindenki másnál inkább képes beleveszni, belefeledkezni az uralkodásba.
Egyetlen esetet ismerünk, amikor az Uralkodónak végképp, maradéktalanul, és következmények nélkül sikerült eggyéválnia az álommal. Kivétel volt, ami a világ folyását változtatta meg. Az emberiség egynegyede számára istenné vált, követendő úttá, példaképpé és életvitellé – noha az Uralkodó elhivatottsága és küldetése nélkül mindez csupán üres békét teremt. Igaz, ez sem kevés. A kevesek, akik megértették lényegét, kiváló harcosokká váltak: de ők is csak olyanok, akár a tajték a tengeren.
Az Uralkodók többsége számára azonban az álom adománya megpróbáltatás és állandó veszedelmek forrása. Néha napok, néha évek, néha évtizedek telnek el, vesznek el miatta az Uralkodó életéből, és nem minden álom jótékony.
Néha egy egész élet is odaveszik miatta – csak az a perc nem, ami minden Uralkodónak megadatik, s amire végső soron maga az álom adománya is szolgál. Az ébredés pillanata ez.
Az ébredésről
Minden Uralkodó életében eljön a pillanat, amikor szembesül önnön lényegével. Minden Uralkodónak, mindenkoron és minden körülmények között alkalma nyílik vállalnia hivatását és küldetését.
Ez az egyetlen nagyon biztos dolog, ami az Uralkodóval megtörténik. Nincs hatalom, nincs erő, sem isteni, sem emberi, amely az Uralkodó önmegvalósításának lehetőségét megakadályozhatná. A többi mind esetleges és saját választás kérdése – az ébredés pillanata azonban az ősi teremtőerő, a teremtés titokzatos erejének megnyilatkozása.
Ez a pillanat, amely egy percet vagy éveket tarthat (- és egyáltalán: időben nem mérhető!) az Uralkodó életének legnehezebb pillanata. Az emberi ösztön, amely az Uralkodóban is él, (noha csekélyebb mértékben, mint másban) nem a haláltól, nem a nélkülözéstől és nem a boldogtalanságtól retteg leginkább; a falkalénynek született ember legfőbb félelme a magány, a kiválasztottság magánya. Eltaszítani akarja magától a keserű poharat, rühelli a prófétaságot, és menekülni próbál: mert nyájmelegre és szeretetre vágyik.
Gondolj arra, hogy egyetlen hadvezér, és egyetlen próféta sincs, aki önként és szívesen vállalta volna küldetését. Égre kiáltották az őket égető hitet, a dadogást, akár a hitetlenséget is: hogy aztán az ébredés végső pillanatában felismerjék önnön lényegüket és Uralkodókként haljanak meg.
Az ébredés pillanatában ugyanis az Uralkodónak halál és halál között kell választania. Egyik oldalon a szellem és a küldetés halála, másfelől a testé és az érzelmeké.
Aki az uralkodás kelyhét eltolja maga elől: lelki, szellemi és morális halottá válik. Továbbélhet még ugyan számos éveket, boldogan és kövéren: ám kötelező mód bután, erkölcseiben romlottan és az emberek által meggyűlölten. Időnként azonban, még akkor is, amikor legmélyebbre süllyed, újra és újra felsejlik az ébredés lehetősége, amelyet sosem késő megragadni. Azok a bölcsek, akik gyávák az uralkodáshoz, ezt nevezik a mindig jelenlévő megváltás lehetőségének, és vigasznak tekintik – holott a megválthatóság, az ébredés puszta lehetősége elegendő ahhoz, hogy megmérgezze annak életét, ki azt vállalni nem meri.
Aki pedig vállalja és kiüríti az Uralkodás kelyhét, kénytelen lesz fenékig üríteni azt. Az uralkodásnak nincs félmércéje, nem lehet valakiből majdnem-uralkodó, vagy aranyközépúton-uralkodó. Uralkodni csak magányosan, gőgösen és végzetesen következetesen lehet.
Ennek az uralkodásnak pedig, melynek célját és hasznát sosem ismerhetni meg, emberi mércével mérve meglehetősen nagy ára van: és ez a végső, egyéni és egyedi halál. Nem véletlen, hogy az Uralkodók családja, magja, vérvonala leggyakrabban kiveszik, de legalábbis eltűnik, akár a búvópatak. Az uralkodó emberi lénye feláldoztatik, rendszerint erőszakos úton, a mindenkori áldozatbemutatás törvényei szerint.
Ne kérdezd miért van így: ezt az Uralkodók sem tudják.
