Különböző tudományágak képviselői jutottak arra a meggyőződésre, hogy ez érzékszervek által tapasztalt világ csupán egy szelete a valóságnak. A mélyebb szinteken a teljes világegyetem összefügghet, és az elme nem csak vetítheti, de alakíthatja is a valóságot.
A párizsi egyetemen 1982-ben különleges kísérletre került sor. Az Alain Aspect fizikus vezette kutatócsoport egyes vélemények szerint a 20. század egyik legfontosabb megfigyelését tette. Az eredményekről nem tudósított a média, és Alain Aspect nevéről is csak azok hallhattak, akik folyamatosan bújják a tudományos szaklapokat. Mégis vannak akik szerint az adott felfedezés felfordíthatja a tudományt. A francia kutatócsoport felfedezte, hogy bizonyos körülmények között a szubatomi részecskék, például az elektronok képesek egymás között az azonnali kommunikációra, függetlenül a közöttük húzódó távolságtól. Így nem számít, hogy 3 méterre vagy 10 milliárd kilométerre vannak-e egymástól.

Tudnak egymásról

A jelek szerint valahogyan mindegyik részecske tudja, hogy mit csinál a másik. A probléma ezzel csak az, hogy ellentmond Einstein azon tézisének, miszerint semmilyen információ nem haladhat a fénysebességnél gyorsabban.

Mivel a fénysebességnél gyorsabb haladás egyet jelent az időkorlát áttörésével, a megdöbbentő kilátások arra indítottak néhány fizikust, hogy megkíséreljék megmagyarázni, mi állhat valójában az Aspect-féle megfigyelések hátterében.

Másokat viszont az eredmények ennél is radikálisabb kísérletek elvégzésére ösztönözték. David Bohm, az University of London fizikusa például arra jutott, hogy Alain Aspect eredményei közvetve az objektív valóság cáfolatát jelentik. Tehát az univerzum kézzelfogható szilárd formája csupán látszólagos, a mindenki által megélt valóság gigantikus hologram.

Darabokban az egész

Bohm megdöbbentő következtetésének megértéséhez tudni kell, mi is valójában a hologram. Ezeket a három dimenziós fényképeket lézer segítségével készítik. A megörökítendő tárgyat először lézersugárral pásztázzák. Egy második sugár fénye a visszaverődő mintával interferenciát hoz létre, és ezt a mintát örökítik meg a filmen. Előhíváskor a film csupán fényes és sötét vonalak kavalkádja, de ha lézerfénnyel világítják meg, megjelenik az eredeti tárgy háromdimenziós képe.

A hologramok viszont nem csak a háromdimenziós kép miatt különlegesek. Ha egy rózsa hologramját félbevágják és lézerrel világítják meg, a mindkét fél darab a teljes képet tartalmazza, bár kisebb méretben. Ha a darabokat tovább aprítják, minden kis darab az eredeti egész képet tartalmazza. A hagyományos fényképekkel ellentétben a hologram minden szelete az eredeti információ egészét tartalmazza.

A “teljes egész a részletekben” megközelítéssel teljesen új utak nyílnak a természettudományok előtt. A nyugati világ tudósai mindig is hajlottak arra, hogy a fizikai jelenségek megértéséhez, legyen az béka vagy atom, a szétdaraboláson és a részletek tanulmányozásán keresztül vezet az út.

A hologram viszont megmutatja, hogy a világban néhány esetben téves lehet ez a megközelítés. A holografikus struktúrák szétdarabolása nem az építőkövekhez, hanem kisebb egészekhez vezet. Ennek fényében Bohm más utat javasolt az Aspect-féle felfedezés értelmezéséhez.

Hal az akváriumban

Bohm szerint a szubatomi részecskék nem azért képesek egymással kapcsolatban maradni, függetlenül a távolságtól, mert valami titokzatos jel áramlik közöttük. Ehelyett a szétválasztottságuk nem más, mint a megfigyelőt becsapó illúzió.

A kutató érvelése szerint a valóság valamely mélyebb rétegében ezek a részecskék nem különálló egységek, hanem egy alapvető egész kiterjesztései. A jobb megértés érdekében Bohm a következő példát vezeti elő. Képzeljünk el egy akváriumot, amelyben egy hal úszkál.

Az akváriumot nem láthatjuk közvetlenül, és a benne szereplő világról is csak tévékamerák révén értesülünk. Az egyik kamera az akvárium elejét veszi, a másik az oldalát. A megfigyelő a két monitor képét figyelve azt gondolhatja, hogy a két hal külön-külön létezik, majd a halakat tovább figyelve felfedezi, hogy valami kapcsolat van közöttük.

Amikor az egyik hal elfordul, a másik ugyanabban a pillanatban hasonló fordulót végez. Ugyanígy amikor az egyiknek az eleje látszik, a másik mindig az oldalát mutatja. Ha a teljes összeállítás továbbra is rejtve marad a megfigyelő előtt, az nyugodtan feltételezheti, hogy a halak valahogy összebeszélnek, ezért mozognak egyszerre.

Mélyebb a valóság

Bohm szerint a szubatomi részecskékkel pontosan ez történik az Aspect-féle kísérletben. A látszólagos fénynél is gyorsabb kommunikáció valójában arról árulkodik, hogy a valóságnak a kézzel foghatónál mélyebb rétegei is léteznek. A szemmel nem látható komplex dimenziókat ugyanúgy nem érzékeljük, mint a megfigyelő a halat körülvevő akváriumot.

A részecskéket azért látjuk egymástól elválasztva, mert csak a valóság egy szeletét érzékeljük. Az ilyen részecskék nem különállóak, hanem részei a mélyebben meghúzódó egésznek, amely holografikus oszthatatlanként viselkedik. És mivel a fizikai valóságban mindent ez épít fel, az univerzum is csak egy illúzió.

A világegyetemnek ezen fantomszerű viselkedés mellett más megdöbbentő tulajdonságai is lehetnek. Ha a szubatomi részecskék csak látszólag szétválaszthatóak, az annyit is tesz, hogy a valóság mélyebb szintjein a teljes világegyetem összefügg. Az emberi agyban meghúzódó szénatom elektronjai kapcsolatban állnak a Nap vagy tetszőleges távoli csillag felszínén lévő hidrogénatomok protonjaival.

Minden összefügg

Ahogy minden mindennel összefügg, értelmetlenné válik a világegyetem jelenségeinek osztályozása, mivel az összefüggő hálózatot alkotó természet fittyet hány minden ilyen felosztásra.

A holografikus univerzumban még az idő és a tér sem tekinthető alapfogalomnak. A helymeghatározás minden formája csődöt mond olyan környezetben, ahol semmi sem válik el igazán a másiktól. Így az idő és a három dimenziós tér úgy viselkedhet, mint a halat mutató monitorok, és csak kivetülései a mélyebb rendnek.

Bohm nem az egyetlen kutató, aki igazolva látja, hogy csupán hologram a világegyetem. Az agykutatás területén dolgozva Karl Pribram, a Stanford egyetem neurofiziológusa szintén arra a meggyőződésre jutott, hogy a holografikus lehet a valóság.

Agyi jelrögzítés

Pribram akkor dolgozta ki ezt a modellt, amikor az agyban az emlékek tárolási helyét kereste. Évtizedek során sok tanulmány jutott arra a következtetésre, hogy az emlékek adott helyhez kötöttség nélkül, a teljes agyban szétoszolva őrződnek.

A múlt század 20-as éveiben Karl Lashley rendkívüli jelentőségű kísérletsorozatban mutatta ki, hogy bármely részletét távolítja el a patkány agyának, képtelen megszüntetni a műtét előtt megtanult bonyolult műveletsorra vonatkozó emlékeket. Akkoriban viszont senki nem állt elő olyan magyarázattal, amely leírhatta volna ezt a “teljes egész a részletekben” jelenséget.

Pribram a 60-as években ismerte meg a hologram elvét, és rádöbbent, hogy megtalálta az agykutatók által régóta keresett magyarázatot. A kutató szerint az emlékeket nem neuronok vagy idegsejtek kis csoportja őrzi, hanem idegi impulzusok mintázatába kódolva hordozzuk, ahogy a lézerfény interferenciája elmenti a holografikus képet. Vagyis Pribram szerint agyunk holografikus tár.

Ez az elmélet egyébként magyarázatot ad arra is, hogyan képes az agy ilyen kis helyen ennyi emléket megőrizni. Becslések szerint az átlagos emberélet során 10 milliárd bitnyi információt ment el az agy. Ez az Encyclopaedia Britannica adatmennyiségének ötszöröse.

Jelek özöne

A rendkívüli emlékezőtehetség nem az egyetlen talányos agytevékenység, amely érthetőbbé válik a holografikus agymodell által. Legalább ilyen rejtélyes, hogyan képes az agy megbirkózni az érzékszerveket érő különböző frekvenciák özönével, és hogyan képes valós időben értelmezni az érzékszervek jeleit. Pribram szerint az agy holografikus elvet használ a fogadott frekvenciák matematikai átalakítására.

Ez az elmélet egyre több támogatót szerez. Hugo Zucarelli argentin származású olasz kutató a holografikus modellt kiterjesztette az akusztikai jelenségek területére. Ez az elmélet ugyanis megmagyarázhatja, hogyan képesek az emberek meghatározni a hang pontos forrását a fej elfordítása nélkül, még akkor is, ha csak egy füllel hallanak.

Eltűnik a valóság

Pribram holografikus agymodelljének legmegdöbbentőbb vonatkozása mégis az, amikor összevetik Bohm realitáselméletével. A világ megfogható képe így csak másodlagos valósággá változik, a tényleges környezet pedig frekvenciák holografikus kavalkádja lesz. Ebből a holografikus agy csupán néhány fontos frekvenciát választ ki, és érzékszervek jeleként értelmezi.

Eközben az objektív valóság teljesen elsikkad. Keleti vallások már régóta azt tartják, hogy az anyagi világ illúzió, és bár azt gondolhatjuk, hogy fizikai lényként mozoghatunk a fizikai világban, ez is csak képzelődés. Valójában vevőkészülékek vagyunk a frekvenciák tengerében, és amit kiszűrünk ebből a kavalkádból, az csak egy szelete a valóságnak.

Természetes a telepátia

Bohm és Pribram elméleteinek egyesítését, a holografikus paradigmaként emlegetett megközelítést sok kutató szkeptikusan fogadta, másokat viszont felvillanyozott. Néhányan egyenesen azt gondolják, hogy ez a modell képes lehet megoldani tudományosan eddig le nem írható rejtélyeket, sőt általa a parapszichológiai jelenségek a természet részévé válhatnak.

A holografikus paradigma által leírt univerzumban minden agy részét képezi a láthatatlan egésznek, és a telepátia pusztán a holografikus szint elérését jelenti. Hasonló módon a telekinézis (tárgyak mozgatása az akarat segítségével) szintén megszűnik rejtély lenni, hiszen az összefonódó mélyebb valóságban az egyén és a tárgy eleve egy.

Bohm és Pribram egyaránt emlékeztet arra, hogy sok vallási illetve misztikus élmény, például az univerzummal való transzcendens együvé tartozás érzése szintén a holografikus szint elérése lehet. A régi írásokban ugyanerre, a mélyebb valóság elérésére gondolhattak, amikor a kozmikus egység érzéséről számoltak be.

forrás: index.hu

Hosszú hetek óta cikkeznek az újságok Bujtor Istvánról. Még júliusban került elég súlyos állapotban a veszprémi kórházba. Aztán szerdán már azt lehett olvasni, hogy jobban van, felvitték Pestre a Honvédkórházba.

Erre délután hallom a rádióban, hogy “67 éves korában elhunyt Bujtor István“. Hirtelen kiesett a kezemből a fejsze a megdöbbenéstől, el sem tudtam képzelni hogy történhetett, a reggeli jó hírek után. (Van egy olyan gondolat, hogy az ember halála előtt megérzi, hogy közel a vég. Hirtelen erőre kap, hogy el tudja mondani utolsó gondolatait, majd ugyanilyen hirtelen eltávozik.)

Kevés embert tudnánk mutatni Magyarországon, aki nem ismeri Ötvös Csöpit. Gyermekkorom kedvencei voltak a Pogány Madonna, vagy a Hamis a baba , melyekben hatalmasat alakított. Akinek esetleg semmit sem mond ez a név, annak biztosan ismerős a hangja, hiszen Ő volt Bud Spencer állandó szinkronhangja is.

Ismételten egy tehetséges ember hagyott itt bennünket. Ilyenkor persze mindenki magát sajnáltatja leginkább, hiszen Ő már bizonyára egy jobb helyen van (ha hiszünk a vallási tanításoknak).

A veszprémi Petőfi színház ma esti előadását, igazgatója nélkül is megtartja, ahogy elmondták “Bujtor István is így akarná.”

Végezetül egyik kedvenc filmemből tennék be egy részletet.

Tűz, Csucsu!

Minden kedden.

A vasúti sorompónál nem akar beindulni egy motor. Mögötte autók és szekerek hosszú sora türelmetlenkedik; előzni nem tudnak, mert Füred felől szembejön egy végenincs katonai autókaraván. A motorkerékpár utasai: egy parasztcsalád. Az apa zömök, szögletes arcú, negyven év körüli ember, fekete csizmában, fekete csizmanadrágban s hófehér ingben a fekete kabát alatt. Alighanem vendégségbe indultak, mert az asszony is
ünneplőbe öltözötten ül a pótülésen, az oldalkocsiban pedig egy szőke copfos, kikeményített csokrokba, fodrokba és tüllökbe öltözött kislány ül, fülében fülbevaló, abban világoskék lápiszlazuli kő, mint egy mákszem.
Az ember berúgja az indítókart. A gép felköhög, elhallgat.
- Höjj! - mordul rá az ember dühösen.
Még egyszer-kétszer megpróbálkozik vele. Aztán körüljárja a motort, újra belerúg az indítóba.
- Höjj, te büdös! - ordítja mérgesen a 250 köbcentiméteres Csepelre. - Hogy
dögölne meg az anyád is, aki világra hozott…
Leguggol, megpiszkálja a szerkezetet. Megint rúg egyet, a motor pöfögni kezd. Leporolja a térdét, felül a nyeregbe. A motorkerékpár szép lassan áthintázik a vasúti síneken. Az asszony fölveszi gumikeretes porszemüvegét. Büszkén ülnek, egyenes gerinccel, fölemelve állukat s előrenézve, mintha féderes hintón urizálnának. Az ember terpesztett könyökkel s laza csuklóval fogja a kormány szarvait, ahogyan azt mindigtől fogva fogni kellett, amióta van ember, van ló, és van lószerszám.

1956

Aki több hasonszőrű oldalt követ, értesülhetett már a Jezsuiták jubilálásról, és persze rohanhatott is a helyszínre, vethette bele magát az árba. Az előadások özönébe, természetesen.

Azon szerencsétlenek, akik távolabb leledznek országunk vízfejétől, esetleg a kezdődő influenzajárvány áldozatai, másképp pediglen mint én, aki mindkét gonddal rendelkezik a nyakában, se csüggedjenek. A jezsuiták remekül haladnak a korral.

Történt ugyanis, hogy remek weboldalt rittyentettek a programoknak ,ahol nézegethetünk képeket, olvashatjuk a szervezők blogbejegyzéseit, de üzemeltetnek twittert, bejelölhetjük őket facebookon, vagy épp a google readerrel kreatívkodhatunk, végül is mindenben ott vannak.

Szintén remek ötlet az élő adás. Ustream-en át követhettük az eseményeket, akár az ágy szélére ülve, akár munkából jövet, akár szipogva, pizsamában, a következő antibiotikumért nyúlva.

De mint a címben előre jeleztem, a leghatalmasabb dolog, hogy az előadások elérhetők MP3 formátumban. És ez bizony wow.

Van egy olyan ritka adottsága azoknak az embereknek, akik még az ezen oldalon olvasható kétes értékű írásokat is hajlandóak átfutni, hogy rajonganak az információért. A tudásért. Akinek tudás kell, az pedig gyakorta hajlamos különböző perverzióhoz hasonló eszközökhöz nyúlni, mint a wikipedia habzsolása, vagy a függés a régi könyvek körül. Az ilyen ember sosem beszámítható! Végképp nem normális!
Én például hajlamos vagyok régi rádióadásokat több tucatszor is meghallgatni, egy mp3 lejátszón az utcán, munkaközben, vagy épp pár napja, miközben a láz űzött az alvásból a teaivásba.

Sőt megkozkáztatom, ha egy előadást többször hallgatunk meg, olyasmi is megragadhat, ami élőben nem. Élőben, könnyű elveszejteni az ember egyszem figyelmét. De munka közben hallgatva, vagy a buszon, nos talán a legkellemesebb elfoglaltságaim közé tartozik.

Így eshetett meg az, hogy a lejátszómon pihen már Kovács Ákos vallomása a hitről, Hubainé Muzsnai Márta klinikai pszichológus, lelkigondozó és az előadása, “ A lélek műhelyében” beszélgetés, valamint meghallgattam ma reggel már Kozmann György előadását, melyet ajánlok mindenkinek.

Középiskolás koromban nem igazán szerettem az irodalmat. Ennek legfőbb oka talán a tanárnőmmel kapcsolatos kölcsönös unszimpátia lehetett. Olvasni szerettem kezdetben, bár valahogy a kötelezők nem annyira kötöttek le. No, nem arra kell gondolni, hogy egy kis könyvmoly voltam, de ha a hangulatom úgy hozta verőfényes tavaszi délutánokat olvastam át focizás helyett. Legnagyobb problémám azzal a verselemzésekkel volt. Sajnos a legtöbb irodalomtanár beleesik abba a hibába (ha hívhatjuk annak), hogy csakis a tankönyvekben megfogalmazott elemzést oktatja. A gyermeki elme szárnyalni vágyó képzeletét efféle korlátok közé zárja. Sohasem értettem egyet azokkal a törvényszerű kijelentésekkel, melyek szerint az adott költő, vagy író műve megírása közben pontosan erre és erre gondolt. Hogy akkor most itt neked is arra kell gondolni, ezt kell kiolvasni belőle.

Valahogy már egész kicsi koromban sem szerettem, ha megmondják nekem, hogy mit kell hogy gondoljak. Pedig hol volt akkor még a gondolati szabadság alanyi jogának tudata kicsiny fejemben!?

Aztán ahogy egyre cseperedtem sportot űztem fent említett tanárnőm munkájának akadályozásából. Itt most nem arra kell gondolni, hogy direktbe zavartam az órát, nem, korántsem voltam én olyan „tökös” gyerek. Bár ilyenekre a balfasz jelző jobban illene, de az mégsem tűri a nyomdafestéket. Gyakorta előfordult, hogy nem készültem irodalom órára, mikor tudtam jól, felelés lesz. Direkt nem tanultam meg a memoritereket, amíg el nem fogyott nevelőm türelme.

Ellenben az szerzők életrajzát, történelmi helyzetét rendre megtanultam, mert érdekelt és az mégsem állt olyan messze a materiális valóságtól. Már amennyire a történelmet használhatjuk ilyesfajta kontextusban. Érdekes módon viszont nyelvtanból ugyanennél a tanárnál mindig jeles voltam.

Írásom célja természetesen nem iskolai élményeim mesélése, gondolom a kutyát sem érdekli. Valójában egy tegnap esti beszélgetés ihlette bennem az egész történetet is.

Egy kedves –szintén pedagógus- ismerősömmel az oktatás színvonaláról beszélgettünk a minap.

Mindketten egyetértettünk abban, hogy a fiatal, tizenegynéhány éves gyerekek nem feltétlenül úgy fogadják az irodalmi műveket, ahogy azt elképzelték azok szerzői. Példának okáért teljesen mást mondd egy Ember tragédiája a tizenhárom éves unokaöcsémnek, mint egy harmincas éveiben járó tanult diplomásnak. Már csak a mögöttük álló évek tapasztalatai miatt is. Ezért sem tartom szerencsésnek az efféle nehezen emészthető művek korai megismertetését az ifjakkal. Persze, abban egyetértek, hogy az alapműveltség része mifelénk, viszont saját tapasztalatimból is mondhatom, hogy inkább elriaszthatja a fiatalt. Véleményem szerint inkább a könyv-, az olvasás szeretetére kellene okítani a kis nebulókat. Hogy örömmel vegyék kézbe a ~600 oldalas Kőszívű ember fiait is és ne dobják a sarokba az első unalmas fejezet után, ahogyan ezen sorok írója tette anno.

Ezen kívül fontosnak tartom, hogy ha én tizenévesen azt merném mondani, hogy az éppen aktuális költő azért nevezte versében hupililának az eget, mert részeg, vagy mentálisan zavart (gyk. hülye) volt, akkor a tanárom ne elégtelennel és szellemi színvonalam becsmérlésével reagáljon, s ne próbálja mindenképpen belém verni, hogy a fent említett úriember csak művész. Hogy kissé bagatellizálva fogalmazhassak.

Fent említett pedagógus ismerős vetette fel a történelemoktatásban vélt furcsaságát, mondhatni hibáját is. Az ő fia például cirka 1,5 évig tanulta az Ókor történelmét a lehető legrészletesebb módon. Vajon lesz-e ideje a fiúnak az elmúlt néhány évszázad ennyire részletes tanulására a következő években? –kérdezte.

A felvetést jogosnak gondolom, ugyanis én is vallom, hogy az elmúlt mondjuk 500 évben addig nem látott jelentőségű dolgok történtek. Ha csak a Nagy Földrajzi Felfedezésekre, az Ipari- és társadalmi forradalmakra gondolunk, vagy a reformáció és a különböző „-izmusok” megjelenésére és terjedésére. Mindezek szerintem sokkal jobban formálták a mai ember gondolkodásmódját, mint Homérosz, vagy Szun Ce írásai.

Kissé kuszára sikeredett bejegyzés lett ez is, de talán a lényeg átjött. Amolyan vitaindítónak szántam. Tessék kommentálni, hajrá!

A JSZP nem forgat be. Aki hallgatta a Kossuth rádió csodálatos olimpiai közvetítését, az talán fültanúja lehetett egy vérbeli nyelvtanfasiszta kitörésének, mely bár jogos volt a helyzetben(adásban), de meglehetős otrombaság mindenkivel. Aki érti, miről szól, azidézze fel a nyár legszebb pillanatait, a többiek pedig jegyezzék fel: JSZP, heti egy írás a kedvenc szerzőinktől. Bocsásson meg nekem az, akinek befolyásoltam a következő jegyzet élményét.

Mindnyájunk legszomorúbb napja, mikor észrevesszük, hogy apánk nem a legerősebb ember. Addig nyugodtan alszunk zöld hálós ágyunkban, s úgy érezzük, miénk a világ. Fülünkre húzzuk paplanunkat, és hárfázhat a telefondrótokon az októberi vihar, és ijeszthetnek rablómesékkel, tudjuk, hogy az a komor, erős ember csak fél szemmel alszik, s ha viadalra kerül a sor, ő az erősebb. Hogyne, hiszen ő a mi apánk. Még a bundája, ez a fogason alvó oroszlán is egy kis világhatalom. Jön azonban egy este, mikor valami iskolai feladattal vesződünk, és az apánk ceruzája megbicsaklik. Vagy egy asztalt akar felemelni és nem bírja. Vagy nem jut eszébe egy név, s nekünk kell segíteni. Ilyenkor felvillan az apa szeme, s boldogan pihen rajtunk egy percig, de a mienk fátyolos, csalódott és szomorú lesz. Ezen az estén üzenetet kapunk minden hívságos dolgok és ábrándok múlandóságáról, s mikor lefekszünk zöld hálós ágyunkba, titkos könnyeket sírunk paplanunk csücskébe. Ez mindnyájunk legszomorúbb napja.

Nem cikket, regényt és társadalmi drámát kell írni erről, hanem remegő lírát vagy okos és hideg pedagógiai statisztikát, ahogy most Vanderdouck, a belga tudós teszi. Azt hiszem, ez az utóbbi még jobb. Nincsen meggyőzőbb a számok néma beszédénél. A mértani haladvány ijesztő számarányában akarom látni, milyen messzire távolodtunk el mi fiúk az apáktól, s ebben a számban legyen benne minden, ami fájó és iszonyú, apánk első deres hajszálának csillogása, a mi első könnyünk, rövid örömünk, lassú elhidegülésünk és hosszú, hosszú szenvedésünk.

Egy francia lapban olvasok részletesen erről az ankétról. Csöpp fiúkat és csitri lányokat interjuvolt meg a belga pedagógus, hogy kiket tartanak legemberebbeknek, ki az az ideál, akihez hasonlók akarnak lenni? A csöpp fiuk és csitri leányok ijesztő adatokat dugtak a tudós bácsi tarsolyába. Az ankétot a hétéves fiúcskák nyitották meg, akik még a gyermekek hero worship-jének hódolnak, és hatvanan száz közül becsülettel vallják saját apjukat a legelső embernek. Ez a hatvan fiú még nyugodtan alszik. A családias élet lámpafényében, a négy fal nagyító perspektívájában a legerősebb, a legtökéletesebb ember az apa. Ámde alig múlik el két év, ez a hétszázhúsz nap, ez a tizenhétezer-kétszáznyolcvan óra már elég arra, hogy a rövidnadrágosokból negyven renegát legyen, s az apát detronizálja. Szédül a fejem, ha elgondolom, hogy ez a negyven fiú már kegyes elnézéssel tekint az apjára, s csak megbocsátani tud már neki, ha a vacsora végén elalszik, vagy ha harmadszor meséli el azt a nagyon jó adomát, amit fürge agyvelejük élénken számon tart. Mert nem mese, hogy a kilencéves gyerek már alamuszi öntudattal tekint a szüleire. Az öregségnek meghagyja a maga penészes erényeit, s nem bánja, hogy nem érti, de ott belül csak szánni tudja, s élénken érzi a fiatalság jogát és a maga fölényét. Minden szónál azonban világosabban érvel az utolsó kijózanító szám, melyet e szakasz pointe-jéül biggyesztek ide: a tizenhárom évesek között csak egyetlenegy jól nevelt fiú akad, aki apjában még ideált lát.

Mit jelent ez? Távolodunk-e az idők haladásával apáinktól, vagy csak statisztikusok nem voltak eddig, hogy beszélő számokban fejezzék ki az apák és fiúk elhidegülését? Bizonyára ez a változás ma már öntudatunkban lüktet. Az apa nem családi hős, különösen nálunk nem, az ugorkafára alig hogy feljutott magyar középosztályban, és főként ma nem. Az sem tiszta tréfás szóbeszéd, hogy gyakran az apa kér kimaradási engedélyt a fiától. Tapintatos, kesztyűs, de annál kegyetlenebb harc van közöttük. A fiatal szemek fürkészve döfnek az apai szívbe. A tekintetek rebbenésében pedig izgatott sürgönyváltások folynak: most hazudsz, most pózolsz, most ízléstelen vagy, most vétkezel. Melyik etikus és pedagógus tiltja meg ezt a jelbeszédet? A tizenhárom éves fiúk már kezükben tartják az apa üstökét, és jaj az apáknak. Néha még megsuhogtatják a nádpálcát, de az igazi, a fatális virgács máris fölöttük van.

Ezek a számok a fiúk tragédiáját jelentik. Az apa lassanként valahogy belebékül a helyzetbe. De a fiúk? Ők az áldozatok. Zsenge és mozgékony agyvelejükben igazán ők érzik az apák letörését, hogy nem lehetnek már a szűkebb események széljegyzetezői, a család hősei, bölcsei, orvosai, költői és polihisztorai, amint egykor legényéletükben álmodták. Mert minden apában ott van ez a hiúság, amint legtöbb vőlegény is attól bódul meg, hogy legalább egy napon ő a legfontosabb és legérdekesebb személyiség. Egy darabig fontoskodva csörgetheti hivatala kulcsait. Ha vadász, beszélhet vadászkalandjairól. Felolvashatja a legkrudélisebb verseket is, és a családi babér, mely különben a babfőzeléket ízesíti, homlokára kerül. Mindezeknek véget vet egy tizenhárom éves tacskó. Jönnek a szótalan napok, a hallgatag ebédek, az első ősz hajszál, majd a közöny, a bölcs mosolygás vagy a lassú megrokkanás, és végül a kesernyés elzápulás és megsavanyodás, melyet itt, a földi tereken, halál helyett osztogatnak a nagy vétkezőknek.

Vanderdouck statisztikája erről beszél nekünk. A modern átrium tüze kialvóban van, és utolsó, üszkös lángjainál a hősök jó ha embernek látszanak még. Lehet, hogy az egész csak átmeneti jelenség. Lehet, hogy egy nagy pusztulás kezdete. De lesznek bizonyára olyanok, akik ezekből az adatokból az evolúció riadóját hallják ki. Az unoka megfizet azért, hogy két óra alatt repül oda, ahova ükapja hetekig vergődött el ekhós szekéren élethalál-veszedelem között. Csak az bizonyos, hogy a régi, kritikátalan apatiszteletnek örökre vége.

A kisfiúk ráncba szedik homlokukat, és ítélkeznek az apák fölött.

A Hét, 1908. szeptember 13.

Előre bocsátom, hogy nem értek a focihoz, nem tudom ki melyik csapatban játszik, s az éppen hogy áll a bajnokságban, kit mennyiért, mikor vettek meg/adtak el. Tegyük hozzá nem is érdekel, pontosan e miatt nézni se igazán szoktam, kivéve talán a rangosabb világeseményeket. Azokat is csak azért, mert egy-egy vb idején mindenki arról beszél és azért jó ilyenkor képben lenni. Meg közösségi eseménynek sem utolsó együtt beülni egy kocka sörrel meccset nézni, szurkolni.
A tegnapi válogatott meccs mellett viszont nem lehet elmenni szó nélkül. A hétvégi svédek elleni meccsen úgy érzem joggal kaptunk ki, bár az az ominózus utolsó potyagól nem kellett volna. Az egyenlítés után kezdett élvezetesebb lenni a játék. Viszont amit tegnap láthattunk az egy sokkalta élvezetesebb és jobb meccs volt.
Hárman három-három sörrel beültünk a kanapéra és bámultuk azt a világító dobozt, melyet a legtöbb kultúrában egyszerűen csak TV-nek neveznek.
Alig telt bele 10 perc és hangos irgumburgumozás közepette szinte egyszerre ugrottunk fel, gólt kaptunk. Egyetlen védelmi hiba és megint betaláltak Babos kapujába. Ekkortájt a legtöbb tévénéző tudattalanja szinte biztosra vette a vereséget. Próbálták elkergetni a sötét fellegeket és bizakodtak, hogy tán mégsem, hogy ez most más lesz, mint eddig. Hogy most nem ülnek rá a játékra és rendes, izgalmas meccs lehet még.
Végülis összességében elmondhatjuk, hogy nem volt rossz meccs. Torghelle kezdőbe állítása jót tett a támadásunknak, bár azért azt az ősi közmondást megismertethették volna legújabb import szövetségi kapitányunkkal, hogy „Egy fecske nem csinál nyarat!” Ha értitek mire gondolok.
Mint már említettem pusztán laikusként az a meglátásom, hogy a középpályás játék egy kicsikét hiányzott, mondhatni nem is volt.

Pillanatkép a meccsről

A puszta tényeknél mindig jobbak szoktak lenni a gondolatok, melyet egy-egy esemény kapcsán fejünkben köröznek. Kis társaságunk egyhangúlag jegyezte meg, hogy a „szakkommentátor” poszt a közvetítés folyamán eléggé gyenge volt. Pontosabban kiborító. A fickó gyakorlatilag minden második szava a zavarjuk meg, megzavarás szókapcsolatokra épült. Egyik kedvenc aranyköpés, melytől majdnem a sört is ráköptem a képernyőre valahogy így szólt: „Ha most sikerül megzavarni a portugálokat, akkor jól össze lesznek zavarodva és…” Azon töprengtünk, hogy tényleg ilyen kevésszer szólal meg ekkora hamuban sült faszságokkal, vagy folyamatosan beszél és a rendező úgy random mód be-bekapcsolja a mikrofonját.
A másik gondolatmenet talán ennél izgalmasabb és nagyközönség számára is érdekes lehet. Felmerült, hogy vélhetően azért van ekkora népszerűsége a focinak, mert baromi sokan körbeülhetik a pályát. Gondoljunk csak bele egy kicsit: nem tartozunk éppenséggel az elithez labdarúgás terén (persze ez nem mindig volt így, emlékezzünk csak a híres 6:3-ra), mégis szinte mindig teltház van egy-egy nívósabb meccsen. Ha csak a tegnapi meccsre gondolunk kb. 40 ezren egy emberként szurkoltak a pályán rohangászó 11-nek. Felemelő volt hallani a „Hajrá! Magyarok!” zúgását a lelátóról, még így tévén keresztül is. Milyen lehetett ha ott ordítja az ember a többiekkel? És vélhetően pontosan emiatt van akkora támogatottsága is. Gondolok itt mind pénzbeli-, mind médiatámogatásra.
Rengeteg más sportágban világelsők között teljesítünk mégis méltatlanul hanyagolva van. Ha csak a kézilabda sikerekre, vagy a zsinórban harmadszorra megnyert Olimpiára gondolunk vízilabdában. Persze, ha lenne egy Puskás stadion méretű vízilabda pálya bizonyára nagyobb érdeklődés lenne arra is. (Tegyük hozzá, így sem kicsi!)
Visszakanyarodva eredeti témámhoz zárásként annyit, hogy fejlődik a Nemzeti 11, de még van hova. Hangyányi esélyünk még így is van, hogy oly’ sok év után ismét világversenyen rúghassuk a bőrt. A magyarok Istene vezesse lábatokat, fiúk! Hajrá magyarok!

A jszp leközli. Mert a jszp túl snájdig, hogy ne közöljön le hirtelen, aljasul posztot fogva a látogatóra, 3000 szavas írásokat. Most mondanád meg, mikor jön a többi tradicionalista szerző.

Ha majd életem végén a Halál Angyala elé jutok, azt hiszem, lázadás nélkül fogom tudni követni az ismeretlenbe. Elmulasztottál valamit? Azt válaszolom: Nem hiszem. De ha majd így szól: Sajnálsz itt hagyni valamit? Azt fogom mondani: A virágokat. Szívesen és könnyen lemondok arról, ami a földön él, de a virágok, a virágok!

Az Angyal azt mondja: Meglátod, a képek világánál az értelem világa gazdagabb. Ott majd belülről fogsz látni. Olyan ez, mint mikor mély meditációban elmerülsz. A földtől elszakadva nincs más tapasztalatod, mint az anyagtalan zsibongás; boldogan és felszabadultan a határtalanságban lebegsz. A szerelem nagy pillanataiban, amikor a külső és a belső világ között a fal leomlik, és nem tudod többé, hol a kint és hol a bent, a test lélekké válik és a lélek testté; a vallás nagy pillanataiban, amikor az itt és a túlnan közt a fal leomlik, és nem tudod többé, hol az itt és hol a túlnan; olyan állapotban fogsz élni, amelyben az önmagadról való külön tudatod megszűnik, és a szellemek Isten felé vezető fokait éled át, hogy végül elérj Hozzá, s akkor a célhoz elérkezel.

Én pedig: Szent Angyal! Még életemben részesültem abban a kegyelemben, hogy a lét törvényeinek önként engedelmeskedni tudjak. Alázattal mentem magamtól és nem kellett sem kényszeríteni, sem ráncigálni. Most is megyek, mert kell, mert örülök, hogy tudok engedelmeskedni, s mert tudom, hogy a világ, amelybe lépek, az előbbinél magasabb. Semmi se fáj. Szívemben béke van. De a virágok, a virágok!

Még félig gyermek voltam. Emlékszem a helyre, domb tövén, a hűvös völgy bejáratán, romba dőlt ház mellett a falon ültem, előttem az árnyékos helyen rózsaszín árvacsalán. Kicsiny koromban barátaimmal megegyeztünk, hogy az árvacsalánok a magyar katonák, a sárga gyermekláncok az ellenség. A gyermekláncot, ahol értük, irtottuk, de egyetlen árvacsalánt sem volt szabad bántani. Most, ahogy ott a falon ültem, erre gondoltam, s arra, hogy: mennyi honvédkatona, egész zászlóaljra való, táborba szállt, vagy talán ütközetre készül és a gyermekláncok csapatát hátulról megkerüli. Diadalmuknak örültem és győzelmet kívántam nekik.

Ugyanakkor, tizennyolc éves lehettem, különös dolog jutott eszembe. Miért szakítja le az ember a virágot és miért díszíti fel magát vele? Mi az a rejtélyes kényszer, hogy márciusban a patak mellé hóvirágot szedni mentünk, májusban gyöngyvirágot az erdőbe, júniusban pipacsot és búzavirágot a szántóföldek közé? Miért örülnek a leányok, ha virágot adok nekik? Miért vannak otthon vázák a szobában, s miért van bennük tavasszal orgona, ősszel krizantém? Eddig jutottam. Akkor elhatároztam, hogy gondolkozni fogok rajta, s csak akkor nyugszom, ha a titok nyitját megtalálom. Meg fogom írni a virágszedés lélektanát.

Akkor persze még sejtelmem sem volt a lélektanról, csak azt értettem, hogy a virágot a lélek szedi. Miért? Ma sem tudom. Nyilván valami rokonság van közöttük. Minél inkább lélek valaki, annál inkább virág. A nő. Különösen a leány. A gyermek. Főként a kisbaba. Női nevek: Ibolya, Rózsa, Viola, Piroska, de férfivirág is van: Nárcisz.

Azóta huszonöt év telt el, s ha eszembe jutott a kőfalon tett fogadalmam, éreztem, hogy tartozást kell egyszer lerónom.

A legelső, amiről beszélni kell, a virág neve. A virágnevek a nyelvek legszebb szavai. Magyarban éppen úgy, mint az angolban, franciában, vagy latinban. Sok délutánt és estét töltöttem el, különösen télen, a kályha mellett, azzal, hogy a szótárakból előkerestem a virágneveket és gyönyörködtem bennük. Sokszor önkényes képeket fűztem hozzájuk, néha egész történeteket találtam ki.

Csak egyet mondok el. Tavasszal egyszer, árnyékos, védett helyen, szakadék északi oldalán, fehér virágot találtam. Bár diákkoromban, s azóta is, szerettem növényhatározóval csavarogni, ezt a virágot nem ismertem. Gyöngyviráglevelek között nőtt, levele bolyhos volt, öt, hat, sőt hét puha, bársonyos fehér szirma között sárga porzóbóbita. Illata? Hogy is mondjam? Főszeres és illanó, gyengéd, egy kicsit liliomszerű, de enyhébb és édesebb, finom, üde, és mintha nem is lenne anyagi. Fehér kökörcsin volt, németül Alpenrose, latinul anemona. Magamban Fehér Anemonának hívtam. Tudok egy helyet, ahol szobányi téren seregestől nő. Május közepén a helyet meglátogatom, s ebben a látogatásban alig van valami földi. Lehajolok föléjük s az az érzésem van, ha tizennyolc éves koromban találkoztam volna azzal a leánnyal, akivel egész életemben mindig találkozni szerettem volna, s a leány, még félig gyermek, szőke, bőre, mint az anemona szirma, fehér, hozzám beszélt volna, ajkáról ez az illat áradt volna. Szerelem, vallás, szépség, lélek együtt, mint a teljesülhetetlen vágy megvalósulása.

Ez az illat s ez a név akkor mindjárt, s azóta mindig Léthét juttatta az eszembe, a feledés vizét. Valami kapcsolatot éreztem az anemona neve, illata, fehérsége és a felejtés között: a boldogság, hogy van ital, amely hűvös varázsával minden emlékemet lemossa, s újra kezdhetek élni, mintha most születtem volna először.

Ősszel ismét arra jártam és különös, fehér gyapotba burkolt, egészen apró szemecskéket találtam. Olyan volt, mint a petéből kikelt apró és nyüzsgő kukacsereg, vagy még inkább a Fehér Anemona termése. Határtalan gyengédség, tűnődtem, hogy a virág gyermekeit ilyen könnyű, meleg, puha fehér pólyába takarja, ha télen a földbe kerülnek, ne fázzanak.

Ha azt kérdezné valaki tőlem, kivel akarok élni, azt felelném: a Fehér Anemona-leánnyal. Ha ránéznék, rajta kívül mindent elfelejtenék, a Léthé bűbájos, hűvös vize nézne szeméből, érintése bársonyos lenne, s úgy kellene vigyázni reá, mint a fehér bársony sziromra. Jung azt a nőt, akit a férfi születésétől fogva szívében hord, és akit tulajdonképpen és örök szerelemmel szeret, Animának hívja. Anima és Anemona. Lélekvirág. Boldogságvirág. A halhatatlan szűz virága.

Most azt kérdezem: meg tudom állni, hogy ne szakítsam le? Nem. És van ebben valami, ami magától értetődik. Tudom, hogy helytelen, ha az ember állatot öl és megeszi. Helytelen, ha fát kivág, épít belőle, vagy eltüzeli. Helytelen, ha élőlényeket létüktől megfoszt, csak azért, hogy jóllakjon, vagy kényelemben éljen. Csak egyetlen kivétel van: a virágszedés. Nem helytelen, ha letépem, hazaviszem, vázába teszem, és félóránként megnézem, hogy milyen gyönyörű.

Egészen természetes, hogy az ember a virágot letépi, koszorút fon belőle, gomblyukába vagy kalapja mellé tűzi. Miért? Nem tudom. Az ilyen egészen egyszerű tényben, hogy az ember virágot tép, van a legtöbb titok. Gyermekek gondtalanul szakítják, leányok bolondulnak érte, kirándulók nagy csokrokat szednek, a kertekből bokrétákat vágnak, s mindez így a lehető legnagyobb rendben van és így kell lennie. A virág is élőlény, s a virágszedés ölés. De szabad. Senki sem állja meg, hogy ne szedjen ibolyát az erdő szélén áprilisban.

Olyan misztérium ez, amely előtt tehetetlenül állok, és értetlen csodálkozással nézem. Könyvemben, amit szabadban olvasok, mindig virág van. Délen szívesen szakítom le a mirtuszt, a rozmaringot, a kicsiny lila sóvirágot, vagy a fügefalevelet, a repkényt. Idehaza csaknem minden virágot, ami elém akad és kedvem van letépni. Régebben herbáriumom is volt, de elhagytam, mert ez inkább csak múzeum. Jegyzetfüzetemben most is állandóan hordok magammal néhány szál levendulát. A múlt ősszel szedtem, néha előveszem, eldörzsölöm, és illatával nem tudok betelni.

Van úgy, hogy az egyetlen mód az ember érintetlenségét megóvni, ha feladja. Az egyetlen mód arra, hogy tovább is ártatlan maradjon, ha bűnt követ el. Az egyetlen mód életben maradni, ha meghal. Ez a vallás, a szerelem, a művészet misztériuma. És a virágszedésé.

Minden férfi átélte, hogy a leányt, akit szeretett, menyasszony korában bűbájos, meleg, drága teremtésnek látta, s aztán a házasság alatt kitűnt, hogy tele van a házsártos, komisz, uralomra vágyó, kegyetlen, közönséges lélek hibáival. De ha nem is élte át, biztosan át fogja élni, mert ez a tapasztalat a férfi sorsának el nem engedhető, szükségszerű állomása. A menyasszony egyetlen méltó jelzője: a virágos.

Ezért kell őt virággal elhalmozni, s ezért igaz, hogy a vőlegény kedveséhez virág nélkül nem mehet. A férfi azt hiszi, hogy virágot vesz feleségül. De nem. Azt a felfogást, hogy a nő és a virág rokon, sajnos, le kell rombolni, mert nem igaz. Különös, hogy a nőben levő hamis, hazug, gyarló, bosszantó, leverő és kiábrándító tulajdonságok eredete és gyökere nem az önzés.

Úgy értem: ha ezekkel a tulajdonságokkal saját létét tartaná fenn és magát velük, akár a férfival szemben is megvédené, akkor még lehetne virág. Mert nem áltatom magam, a növény sorsa sem eszményi, hanem keményen önző, mert sok, egészen vad és nehéz, kíméletet nem ismerő feladatot kell megoldania. Elég a gyökerek munkájára gondolni: nem játék, ahogyan táplálkozik. Nem eszményi küzdelem az, amit a helyért, és a fényért folytatnia kell. De rendben van: saját létének fenntartása igazolja, hogy ébernek és önzőnek kell lennie. A nőnél azok a tulajdonságok, amelyek az embert felbőszítik, lehangolják, összetörik, s végül az élet második legnagyobb szépségétől megfosztják, nem a nő természetes létfenntartó ösztönéből következnek. Itt van a legnagyobb különbség a nő és a virág között. A nő ezért nem virág. A merő önzésből fakadó rossz mindig megbocsátható és megbocsátandó. Mert ebben mindnyájan egyenlőek vagyunk, és nem vethetünk egymás szemére semmit. A nőben levő gonosz, pusztító és ördögi, ami éppen olyan aljas és közönséges lehet, mint amilyen szépséges és elbájoló a nő, az teljesen indokolatlan, értelmetlen, a természetes sorshoz nem tartozó, független gonosz. Nem énjében levő szükségszerűség ez, hanem a lényén kívül levő rossz Hatalmak szolgálata. Nem azt mondom, hogy másképpen lehetne, hanem azt, hogy így van.

Ennél megrendítőbb tapasztalatot egész életem folyamán egyet se tettem. Nem is egyszerre és hirtelen ébredtem rá. Daimónom megkímélt tőle, mert tudta, hogy nem lettem volna képes elviselni. Hiszen a nő számomra, mint az egészen természetes, és ahogy ezt minden férfi azonnal megérti, saját magamnál végtelenül fontosabb volt. Lassan, egész évek során keresztül, minden esztendőben csak egy cseppet. Úgy kellett végre megtennem ezt a belátást, akkor, amikor arra, hogy kibírjam, már volt bennem elég erő és fölény.

A valóságos nő pótlására, mint mondják, a férfi lelkében kifejlődött az igazi. Animának hívják a férfi női lelkét, azt a nőt, akit magában hord, talán mint megszámlálhatatlan előbbi életek során kialakult lényt, mint mondom, nem a valóságosat, hanem az igazit. Sokan tapasztalatilag is igazolták, hogy így van. A magam részéről az ilyesmire nem sokat adok, mert idegenkedem mindennemű fogalomtól, amelyet tapasztalatilag állapítottak meg. Lehet, hogy az Anima a valóságos nővel szemben fejlődött ki, hogy a férfit a tökéletes összeomlástól megmentse és az igazi nőről való képet benne életben és épségben tartsa.

Shelley azt mondja: Néhányan valaha Antigonét szerettük, s ezért kevés a földi asszony.

Rilke véleménye más: szerinte a belső lélek-leányt meg kell hódítani, s ő az, akibe bele szeretni s vele élni a férfiélet igazi feladata.

Több vélemény van, több tanítás. Most ez a kettő elég.

Azt, ami itt nyugszik, nem tekintem problémának. Nem is kívánom megoldani. Egyébként is, megoldási szándék hasonló esetekben szerénytelenség lenne. Amiről beszélni kívánok, a nő és a virág kapcsolata.

Biztosan emlékeznek arra a képre, hogy a fiatal nőnek virágot hoznak, s a következő történik: a nő a csokrot szíve fölé, a keblére szorítja, óvatosan, hogy a báj feltételeinek megfeleljen és tökéletes illúziót keltsen. Arcát féloldalt a virágok közé süllyeszti, az illatot szívja és mosolyog. Életben is látták legalább kétszázszor, fényképen még többször. Ez a nő úgynevezett kollektív mozdulata. Soha még nem láttam, hogy másként történt volna, mint ahogy nem láttam macskát kétféleképpen mosakodni. Mindenütt ugyanaz a csaknem rosszhiszemű és kirakatba tett báj, ugyanaz a mosoly, az arcnak a virágokban való ugyanolyan elsüllyesztése s ugyanaz a hamis meghatottság, hogy a virágtól el van ragadtatva. Úgy akarja feltüntetni, hogy ő az igazi leány, az, aki a férfiben él, a virág, akinek a valóságos nő csak elrontott alakja.

Ha szép nőt látok és mindig újra megbűvölten nézem, mert a szép nő ellen örökre védtelen maradok, bármilyen elragadó és tündöklően szép legyen is, már látom, hogy hol van benne az irigység, a bosszú és a méreg. Bűbája már nem téveszt meg.

Nem virág. Bármennyire szeretném. Bármennyire szeretné. Rám mosolyog, de tudom, hogy e mosoly titka a ressentiment. Ebbe a gondolatba már nem fogok beleöregedni. Ezen kívül is van elég, amibe úgyis kell.

Nem vagyok Dante Gabriel Rossetti álláspontján, akinek a nőről nagyon rossz véleménye volt s csaknem vallásos tiszteletben részesítette, mert, úgymond: el kellett aljasodnia, hogy szépségét megmentse. “Néha úgy látszol, hogy nem vagy te magad, hanem értelme mindannak, ami: van.” És azt sem hiszem, hogy a nő éppen úgy, mint a virág, Kali istennő, Magna Mater színes ruhája, Maja tarka varázslata. Nők jól tudják azt, hogy hiába selyem, bársony, ékszer, hajviselet, pirosító, fehérítő, feketítő, mosoly, hiába az egész bolondító farsang, hiába és hiába. A nőnek az árulást csak azért kell megbocsátani - azon kívül, hogy minden ellenünk elkövetett rosszat meg kell bocsátani -, mert bár a férfit árulja el, de akinek sorsát ezzel tulajdonképpen megrontja, az ő saját maga. A férfi megússza. A nő belebukik, belecsúnyul, belevénül. Éppen abban bukik el, amiért árulást követett el: a szépségében.

Szabályként ki lehet mondani: ha valaki másnak hazudik, árt, mást megrövidít, megcsal, lehet, hogy az illetőt, akit megcsalt, valóban az élet kincsétől fosztja meg. Nem bizonyos. De számítani lehet rá. Az azonban holtbiztos, hogy a hazugsággal önmagát hazudja el, a megrövidítéssel önmagát rövidíti meg, a csalással önmagát csalja meg. Ez feltétlenül így van, és ez alól kivétel nincs. A más elárulása önmagamra visszaüt, s az esetleg elkerülheti, én magam soha. Aki másra kardot fog, nem biztos, hogy azt leszúrja, de önmaga biztosan kard által fog elveszni. Erre mérget lehet venni.

Még meg kell említenem. A virágnak valami kapcsolata van a halottakkal. Ezért kell, hogy a temető kert legyen. Minden virág vonatkozásban áll a halállal, de főként a letépett virág, a csokor és a koszorú. Milyen sajátságos, ugye?

Csokrot kap a menyasszony és a halott. Vajon ki hal meg, amikor az esküvőt tartják, és hogyan van az, hogy a halál olyan, mint a nász? Schuler, aki erről biztosan sokat gondolkozott, de örök kár, hogy olyan sajnálatosan keveset írt, azt mondja: a növény a nyílt lét szimbóluma. Nyílt lét? Mi az? Olyan lét, amely az élet látható határain túlterjed. Elsősorban átterjed az élet előtti és utáni létre, a születés előttire és a halál utánira, olyan lét ez, amelynek az élet határa nem határ, nyílt, előre és hátra, fel és le. Ez persze csak olyan embereknek szól, akik tudják, hogy a halál nem megsemmisülés.

A növény két világban él és kettőt köt össze: a föld alattit, azt, ahol a halottak vannak, ahol az anyag van és a föld felettit, ahol a lelkek vannak, s ahol a szellem van. Ezért a növényi lét nyilt, olyan, mint a híd vagy a kapu, nyitva kifelé és befelé, felfelé és lefelé. Nyíltabb, mint az emberé, aki a földtől már elvált és a földalatti sötétség felé tehetetlen. A virág, mint a növény szellemi szerve, lélekszimbólum. A sötét rész, a gyökér, a halottaké, akiknek teste lent van; a virág, a világos rész, a halottaké, akiknek lelke fent van.

Amikor az ember a sírra virágot tesz, áldozatot mutat be. És: „az ember minden esetben azt áldozza, aminek az áldozatot bemutatja”. A virágot áldozni annyi, mint a virágot áldozni és a virágnak áldozni. A léleknek. A lélek feláldozza magát a léleknek. Lelkem érintkezésbe lép a halottak lelkével. Ez a menyasszony és a halott rokonsága. Mind a ketten a nyílt lét szimbólumai, akiken keresztül a lét szabadon jár onnan ide s innen oda, mint a hídon, akik itt vannak, de túl is vannak, akiknek léte az élet határán átnyúlik, s akik életüket az örök földöntúli forrásból merítik, mert lelkek.

Ahol az élet kitágul és átlép a merő földi jellegen, ott mindig virágossá válik. Így válik virágossá a természet tavasszal, amikor túllép a határon, amelyet az anyag tele vont neki. Így a halott és a menyasszony. A mezőn virágot szedni túlvilági foglalkozás, realitásfölötti és veszélyesen nyugtalan. A lélek önmagát szakítja le és megnyílik a világ felé, ahol nincs határ. Önmagát fonja koszorúba. A koszorú, a csokor pedig a korona, az aura, a nap, a megdicsőülés, a lélek visszaérkezése az elíziumi boldog mezőkre, a paradicsomba, ahol újra virággá válik.

Az előbbihez még egyszer visszatérve, az ember most már jobban érti, hogy a menyasszony, akinek a férfi virágot hoz, miért jelenti a nászt, a nyílt létet, ahol a férfi nővé lesz, a nő férfivá, s így nem áll meg a határnál, amelyet a természet szabott, olyan kerek, körszerű, mint a világ, mint a nap, mint a koszorú, együtt van élet és halál, férfi és nő, ahogy a szerelemben együtt van az öröklét: a születés, az élet, a meghalás, és újjászületés. A virág az egyetlen jel, ami ezt a nyílt létet jelenti és jelentheti, s amikor a nő a virágot elfogadja, a neki bemutatott áldozatra a kezét kinyújtja, így szól: Nyíljunk ki egymás felé és kössünk össze minden létet egymásban. Milyen különös, hogy az emberi nász csak azt nyitja meg, ami lent van. Ezért bújik elő aztán a szörnyeteg. A szörnyeteg nem egyéb, mint a gyökér, amely csak gyökér, semmi egyéb, a sötétben él, nem hajt virágot és nincs is rajta virág.

Három évig olyan kerti házban laktam, ahol ablakom alatt jázminbokor nőtt, s a szomszéd kertben olajfa. Május végén, amikor a jázmin és az olaj virágzott, mintegy két héten át, a nyitott ablakon szűntelen dőlt a jázmin és az olaj illata. Néhány napig bódultan, az illattól a szó szoros értelmében mámorosan élveztem a halottak párolgását, a túlvilágról áradó lét észbontó erejét. Különösen hajnalban, a legnagyobb csend idején, egy és három között volt ez az áradat olyan lenyűgözően erős, hogy az ablakba ültem és átengedtem magam a képeknek, amiket ez az ittas állapot idézett.

Ligetekben jártam, félálomban, ahol fehér labdarózsabokrok álltak, s a tövükben piros pünkösdi rózsák nyíltak. Majd a mezőkön sétáltam: pipacs, margaréta és búzavirág nyílt a széles lapályon.

Aztán kristályos patakok mellett lépkedtem, a földet nem is érintve, nárcisz nőtt a tisztásokon. Felettem virágzó meggy- és almafák ágai hajladoztak.

A virágzásnak ebben az esztelen pompájában végigszálltam a föld fölött és láttam a sok százezer kicsiny gyermek, állat, bogár, madár, hal és kétéltű születését, mintha a földbe alulról egyszerre, számtalan helyet fúrtak volna és azon keresztül a sötétségből a fényre nyüzsögtek volna elő. Minden hely, minden mód, minden alkalom elég jó volt ahhoz, hogy kibújjanak, szégyentelenül ártatlanul, mohón és életéhesen, ahogy a forrás a föld alól buzog. A sötét létnek ez a mérhetetlen fényvágya, s a földnek ez a leküzdhetetlen lélekvágya olyanná tette a földet, mintha felhabzana, s a homályból az élőlények meg nem számlálható faja, lénye bugyborékolna elő.

A virágot a lélek szedi. A virág az egyetlen kép a földön, amiben a lélek önmagára ismer. Gyökerem a sötétben van, s a fény felé növök. S amikor virágot szedek, csokorba vagy koszorúba, gomblyukamra tűzöm vagy a kalapomra, magamat felvirágozom, annyi vagyok, mint a virág. Az illat, a szín segít abban, hogy átéljem e misztérium érthetetlen varázsát. Mert a léleknek van illata, s Hérakleitosz azt mondja: az anyagtalan lelkek a túlvilágon illatukról ismerik meg egymást - hai pszüchai oszmóntai kat’ Haidén.

Hogy a virág lénye mi, nem tudom, és nem fogom megtudni talán soha. De amikor virágot szedek, tudom, hogy virággá változom és ez olyan, mintha lelkem felszívná testemet, anyagtalan illattá és szépséggé válnék, mint az Anima, s ezt gomblyukamba tűzött, egyetlen szál kicsiny ibolya is idézi. Virágot szedni annyi, mint virágozni; s ez annyi, mint átmenni egy kapun az ismeretlenbe.

Amikor a virágot leszakítom, átmegyek a misztikus hídon. Hová? Nem tudom. De tudom, hogy megmagyarázhatatlan gyönyörűségben részesülök s a lét eddig titkos irányába megnyílok.

2003 nyarán, én amúgy egy premontrei rendi gimnázium kollégiumában vártam napfelkeltét. Nyári táborról beszélek, a paramétere pedig régész. Előadásokra jártunk, a Savariat környező romok között rágtuk a gittegylet, és rettenetes, a nyár közepén tanultam! A Római birodalomról származó mindenfajta tudásom onnan van, mely bár nyilván nem gazdag, de érettségire még elég. Hogy ne szaporítsam, ki tudott volna ott aludni? Egész napos program után, néhány remek emberrel összezárva, nos visszagondolva is megkönnyezendő az a társaság, illetve kiröhögendő.

Valamikor a harmadik emelet ablakából történt fogmosás után, kezembe akadt egy Metalhammer. Akkoriban még nem volt az olyan ciki. Nem voltak begyöpösödött írók, a Nightwish is csak egy oldalt foglalt el az újságból. Hovatovább, az nekem még az igazi dc korszak, betárcsázós internettel, teveclubbal. Iszonyat kevés új zenét ismert meg az ember, ezeknek a többségét is cserélgetéssel, aminek hátránya, hogy az ember egy adott közösségen belül mozog, így limitált a cserélhető albumok száma. Hát még a stílusa! Csak a kemény gitár, hiszen a többi gyíkzene, amit a farsangkor nyomnak.

Szóval nem hagytuk akkor még megtéveszteni magunk mindenféle fanzinnal; A Metalhammer zenét szolgáltatott. A hónap ingyen diskje, melyre éjszaka kettőkor kezem rátévedett, az Echo of Dalriada együttes demója(a legutolsó az albumon) mely A Walesi Bárdok balladát dolgozza fel. ÉS nem is akárhogy! A rátévedésből reggelig hallgatás lett, a lemez körbement a szobában, és mindenki megtárgyalta.

Később a egyre meredekebb helyeken találkoztam a feldolgozásokkal, melyet nyilvánvalóan az “érettségire készülök” felszólalás koronázott meg. A srác a fejére húzta a fülhallgatót órán, és bealudt. A fülében meg Arany dübörgött.

Aztán megjelent a máig kedvenc Jégbontó album, mely talán kissé megmagyarázhatatlanul, beégette magát a kedvenc albumaim közé. Mind zeneileg, mind szövegileg jobb albumok követték, így valóban megmagyarázhatatlan a jelenség.

Szeptember 28.-án jelenik meg az új, kizárólag Arany-feldolgozásokat tartalmazó lemez, melynek egy tételét promócióként elérhetővé tették:

Érdemes előrendelni az együttes oldalán.

Tartja az ősi mondás. De nem csak az igazság, az egészség is. Az évek során rengeteg tanulmány is bizonyította, hogy a vörösbor nagyon jó hatással van vérkeringésünkre. Napi 1-1,5 deci minőségi(!) vörösbor fogyasztásával megelőzhetőek a szív- és érrendszeri megbetegedések.

Nemrégiben hallottam egy kísérletről, melyben kísérleti egereknél idéztek elő szívrohamot, majd a két csoportba sorolták őket, egyik felével vörösbort itattak (természetesen alkoholtartalom nélkül). A végeredmény az lett, hogy míg a másik csoport hamarosan elpusztult, a borozgatók túlélték.

Természetesen azon kívül, hogy egészséges finom is (a spenót is egészséges, mégis szinte csak Popeye zabálja). Mennyire hangulatos is egy késő őszi estén beülni a kandalló mellé egy pohár borral és beszélgetni egyet. Már akinek, ugyebár….

Itt élünk a Kárpát-medencében a világ talán legjobb borvidékein és mégis arról panaszkodnak a termelők, hogy alig isszák a bort. Pontosabban isszák, hisz’ mindenfelé boroskolázó fiatalokat látni, de nem a rendes minőségi bort veszik, hanem a kannást. 2 tabletta, egy a színe, egy az íze a termelő meg elmehet a… Pedig aztán meddig tartana átsétálni egy bortermelőhöz és a bolti ár töred részéért BORt venni. A legtöbben egy kellemes borkóstoló keretein belül megmutatják az egész pincészetet, örülnek a vevőknek.

A borfogyasztásnak is ugyanolyan kultúrája van, mint a korábban említett íróasztalnak. Egyáltalán nem burzsoá dolog, ha a vörös- és a fehérbort különböző, megfelelő pohárból isszuk. Ha nem csak úgy lehúzzunk poharunk tartalmát, hanem szépen megízleljük a nedűt.
Erre mit lát az ember? Ez a kultúra, sőt a bor meggyalázása!

A GfK Hungária Piackutató Intézet legújabb eredményei szerint nőtt az első félévben a borfogyasztás, méghozzá 5 százalékkal a tavalyi év azonos időszakához képest. A 18 év felettiek fele fogyaszt bort, a lakosság ötöde ráadásul minden héten. Ez optimizmusra adhat okot, ám a felmérésből az is kiderül: a növekedés nem a palackozott boroknak köszönhető - ezek helyett egyre népszerűbbek a műanyagflakonban, kannában árult olcsó, minőséginek éppen nem nevezhető borok.

Forrás: Szabadföld

Hakkni kolléga már  korábban is szót emelt ez ügyben, de úgy érezzük nem volt elég egyszer. Reményeim szerint nem sokára egy ízig-vérig borász ismerősöm fog írni élményeiről, tapasztalatairól és magáról a nagybetűs BORról.
Addig is tessék menni és rendes bort inni!

Retro véradás szeptember 5-én (szombaton) a Városmajorban. Avagy hová menjünk, ha a melegfelvonulás/tojásdobálás helyett valami értelmeset akarunk csinálni.

Manapság legfeljebb a nagyszülők, szülők élménybeszámolóiból ismerhetik a fiatalok, hogy milyen is volt a véradások hangulata az ’50-es, ’60-as, ’70-es, ’80-as években, amikor a véradás még igazán „eseményszámba ment”. Összetartozást szimbolizáló társasági esemény volt, amelynek alkalmával a véradók egyszerre ünnepelték egymást, és azokat a beteg embereket, akik nekik köszönhetően kaptak új esélyt az életre.

Minden véradó ingyen sört, virslit és lángost kap.

Ki adhat vért?

• elmúlt 18 éves, de még nem töltötte be a 60-at

• testsúlya meghaladja az 50 kg-ot

• egészségesnek érzi magát

• rendelkezik társadalombiztosítással

• nála van a TAJ kártya, személyigazolvány, lakcímkártya

Bővebben az Országos Vérellátó Szolgálat honlapján.

A jszp leközli. Az írást egyébként a “Babérligetkönyv” című hangoskönyv is tartalmazza, érezvén hogy lusta az idejáró olvasók javarésze.

A szép stílus adomány, amit nem lehet megszerezni. Az emberrel együtt születik, és az illető talán nem is tud róla. Van úgy, hogy méltatlan hozzá. Tudunk arról, hogy szép stílusa volt egy iszákosnak, egy rablógyilkosnak és egy félig idiótának. Szépen írhat az ember csomagolópapírra, az újság szélére vagy papírszalvétára, kölcsönkért ceruzával, vagy a postahivatalból lopott tollal. Mindez nem fontos, mert a stílus szép.

Amit mindenki megszerezhet, az a választékos stílus. A választékos stílus első feltétele pedig a nemes papíros és íróeszköz.

Lehet, hogy nem részesültem a szép stílus adományában, de mindig súlyt helyeztem az emberileg elérhető legmagasabb fok, a választékosság előfeltételeire. Az írás külsőségeire gyakran komikus gonddal ügyelek. Kedves foglalkozásom a papírkereskedések kirakatai előtt álldogálni, lelkiismerettel az újabb írószerek fölött szemlét tartani. A civilizáció előzékenysége számos esetben boldog percekben részesített. Ha újfajta ceruzavédőt, tollszárat, hordozható tintatartót láttam, főként ha ízléses volt, ki kellett próbálnom. Az új papírminőségekről nem is szólva. Hogy a dosszié gyengém volt, az természetes. De nem kevésbé a tinta, s mindaz, ami az íróasztalon helyet találhat.

Ugyanakkor azt tapasztaltam, hogy az írással foglalkozók nagy részének eziránt érzéke nincs. Ismerek olyanokat, akik számottevő szellemi képesség fölött rendelkeznek, és rotációs papírra firkálták műveiket pocsékul hegyezett harmadrendű gyártmányú ceruzacsutakkal. Hogy aztán a szellem megnyilatközása kétes lett, vagyis a stílus minden inkább volt, mint választékos, azon cseppet sem csodálkoztam. Azon csodálkoztam volna, ha nem lett volna így. Rotációs papírra csak az firkálhat, akinek stílusa kezdettől fogva szép, s így nem szorul a papír ihletére, és az, akinél az egész dolog semmit sem jelent, vagyis aki irodalmilag jelentéktelen. Közönséges ember, akinek becsvágya van, s aki a választékosság fokát el kívánja érni, annak ilyesmit elkövetni nem szabad.

Elhatároztam, hogy az olyanok számára, akik szeretnek írni, elbeszélem tapasztalataimat, és ezzel megindítom az íróasztal kultúrájának mozgalmát. Bizonyos tekintetben ettől a stílus megnemesedését várom. Az íróasztal kultúrája, kérem, van olyan fontos, mint az étkezőasztalé. A magam részéről inkább megelégszem egyszerűbb abrosszal, evőeszközzel, sőt nem ragaszkodom a tálakhoz sem különösebben, ha valamely okból csak úgy az edényből merik a levest és a főzeléket. De ha íróasztalomon valami nem tetszik, még meg is haragszom. Ha pedig elmegyek hazulról, akár hosszabb utakra, akár csak néhány napi kirándulásra, ruhát, ételt megelőzi a gondolat: nos jó, hát megyek, de milyen ceruzát, milyen papírt és milyen füzetet vigyek.

A dolog nem olyan egyszerű, mint általában hiszik. Igaz, hogy eddig még minden esetben oly túlzott gonddal láttam el magam, hogy az útra vitt írószer tizedrészét sem használtam el. Tavaly két hétre nagy köteg papírt vittem, lehetett háromszáz ív, válogatott, vagy ötféle különlegesen fehér, elefántcsontszínű és merített bordás papír, ezenkívül hat vandonatúj ceruza, meg toll, tinta, két jegyzetfüzet, egy nagyobb és egy kisebb, és a napló. Az egész idő alatt nem írtam többet száz sornál, s később ennek felét is eldobtam. De ne higgyék, hogy bántott. Valahányszor szobámba léptem és az asztalon megláttam a kék faszcikulust a sok drága papírral, amint az erdő szűrt zöld fényében feküdt, a színes ceruzákat, a tintásüveget, a tollat, különös megnyugvás fogott el.

A lét biztosításának elég primitív foka, tudom, mint minden halmozás, pénz, élelmiszer, ezüst, arany. De a biztosítás fölött volt célom: az írás legnemesebb eszközeivel magamat a választékosság színvonalán tartani. A sok papírt érintetlenül vittem haza, de nem bántam meg, sőt a legközelebb újra így teszek.

A nyugati embernek a test közvetlen használatára rendelt tárgyai iránt való bántó érzéketlensége, amely abban nyilatkozik meg, hogy súlyt helyez arra, ami maszkszerű, és a nyilvánosság felé néz, ellenben lompos és közömbös az intimitásban, az íróasztal kultúrájában is megnyilatkozik. Csak nézzék meg egy igazgató, egy miniszter, egy bankár íróasztalát. A tintatartó dekoratív pátoszát, a sokféle kelléket, amely nevétségesen pöffeszkedik, mintha gazdájától tanulta volna, mind a hatás kedvéért állították oda, s mintha mind valami nagyot lennének hívatva reprezentálni. De róluk nem beszélek, mert ők nem írnak, csak aláírnak.

A nyugati embert meg kell tanítani arra, hogy nem én olvasom a könyvet, hanem a könyv olvas engem. S ha így van: nem én írok a tollal, hanem a toll ír velem. Nem én írok a papírra, hanem az ír reám. Ha mindezt jól meggondolja, nagyobb figyelmet fog fordítani tollára és papírjára, nehogy koszos rongy papír írjon rajta lepattogzott és rozsdás tollszárral, nyikorgó tollal. Egyelőre nem füzök hozzá elhamarkodott reményeket. Az európainak az eddigieknél sokkal komolyabban kell vennie lényének abszolút intimitásait, hogy ezt a fokot el tudja érni. S ilyesmihez száz év nem sok.

A művész, a költő, az író asztala más. De amit ilyen helyen láttam, az egy-két kivétellel reménytelen rendetlenség. Azt mondják, hogy bohém. De én tudom, hogy csak barbár. Nem kívánok pedantériát. Ebben a tekintetben az én esetem szélsőség, és korrektségemet senkire se kívánom ráerőszakolni. De, kérem, ezek a ronda tollszárak, ez a pocsék papír, ezek a cafatok szerteszét, a félig eltépett ívek, az olcsó ceruza, a rozsdás olló, nem eredményezhet mást, mint maszatos mondatokat, rendetlen, kapkodó gondolkozást. A figyelmetlenség itt fantáziátlanság és a meghittség hiánya és az írás kultuszának nem ismerete.

Az íróasztal nagy misztérium oltára. Írni annyi, mint emberfölötti kapcsolatba lépni a Logosszal. A Logosz pedig a Teremtő Szó. Mocskos ruhában járó papot megvetünk, s azt, aki reggel az oltárról nem törli le a port, elcsapjuk. De ugyanakkor feltépett levélpapírra írjuk gondolatainkat és újságpapír alól kotorjuk elő a fontos jegyzetet? Vegyék tudomásul, hogy akinek asztalán hírlapot találok, abban bizalmam végleg megingott. A sajtónak a Logosz oltárán semmi keresnivalója nincs. Ezt komolyan mondom.

Mikor annyi nemes papírt gyártanak! A halványsárga, bordás, félvastag merített papír a gyengém. De a kékesfehérnek se tudtam soha ellenállni s így felváltva kell használnom. A fontos, hogy famentes legyen. A vízjelekre különösen ügyelni kell. Ez a papírnak különös szépséget ad. Hogy milyen formára vágassák? A kérdés nagyon nehéz. A kvart, szerintem a tökéletes forma oly művek számára, melyek már készek. Írni nem szívesen írok ilyen alakra. Próbálkoztam már legalább harmincféle alakkal, de nem tudtam megállapodni egyiknél sem. Sőt bizonyos tekintetben szeretem a változatosságot. Helyesnek azt tartom, ha színes fedőlapokban nyolc-tíz féle papírfajta nyolc-tíz féle nagyságban ott áll szép rendben az asztalon, vagy a fiókban. Még látványnak is szép.

A ceruza puha legyen, vagy kemény? Mindenkinek ízlésére bízom, de azt kikötöm, hogy a gyártmány csak elsőrangú lehet. A Kohinoor, a Castell, vagy a Stádler ceruzákat találtam a legjobbaknak, és ezeket igazán tudom ajánlani. Egészen puha tintaceruzával szeretek írni, de ez nem szabály. Írhat, bárki, feketével is. Csak a hegyezésre kell ügyelnie. A figyelmetlen hegyezés kegyetlenség.

A toll az írás második nagy fejezete. Nemes papírra nemes tollal kell írni. Hosszú tapasztalat alapján a birminghami Hughes-gyár készítményeit ajánlhatom, főként a gömbhegyűeket. Azt hiszem, ezek a világ legjobb tollai. Rézből és acélból készült, két fajta van, én inkább a rezet kedvelem, de szívesen írok az acéllal is, mert puha, símán fut és egyenletes. A tintafajták közül a legjobbak az igen finom töltőtoll tinták. A kéken maradók és az ibolyák, úgy vettem észre, a legfinomabbak. A hivatalos feketedő kék tintát mellőzni kell, mert közönséges és durva. Van, aki panaszkodik, hogy írótollba a töltőtoll tinta híg. Ezt az észrevételt magam is megtettem. És ha utazom, tintaceruzából készített ibolyaszínű tintát használok, néha otthon is, mert évek óta bevált, ha kellő sűrűségűre tudom oldani.

A magam részéről elmondhatom, hogy szeretem a színes ceruzákat. Kedvelem, ha az asztalon sok az átlátszó és csillogó üvegtárgy, tál, ceruzatartó, tintatartó, nehezék, kocka. Legyen kéznél radirgumi, olló, papírvágó kés, akárcsak a fiókban. Ez a kultúrához tartozik. Ragasztóról sem szabad megfeledkezni. Az asztalon legyen öt-hat tollszár, mindegyikben másféle toll. Ez önkéntelenül alakult bennem ki, hogy jelezze: az írás minden alkalommal külsőségekben is teljesen új feladat elé állít. Más tollszár, más toll, más papír. A megszokás ellen tiltakozom. S eddig elmondhatom, hogy semmiféle szokást nem vettem fel, se jót, se rosszat. Csak egyhez ragaszkodom: az ízléshez és a színvonalhoz. Asztalomon semmiféle elhanyagolást nem tűrök. Miért legyen rendetlenebb, mint az ágyam, holott csaknem ugyanannyi időt töltök vele, s ugyanolyan jelentékenyet.

Az asztalon kell legyen valami, ami fölösleges. Ami csak vonzó és kedves, de nincs értelme, hogy ott van, s ezért, ha az ember látja, megpihen. Korsó? Fénykép? Virág? Emlék? Szobor? Nem szólok bele. Magánügy, mint az egész íróasztal. Mint a nő toalettasztala, mellyel rokonságot tart, mert kapcsolatban áll a halhatatlansággal.