Csáth Gézát nem lehet elintézni, rövid lózungokkal. Mert nincs kizárólagos igazság, nem mondhatjuk hogy csak egy drogos szabadkőműves, Kosztolányi rokona. Csáth Géza a huszadik század egyik legtehetségesebb novellistája, a diákság mégiscsak vérgőzös írásaival találkozik, genny, halál kíséri, meg elmebetegek. Ez a kép fals. Csáth Géza árnyalt. Dilamma gyötört, hogy ez, az Eroica, vagy a Szombat este kerüljön ide. De szerencsétekre megoldottam. LINK!

Ezt a gyönyörű képeskönyvet Andersen bácsi írta, és csak jó gyermekek olvashatják. Éppen ebben különbözik a többi könyvtől, amelyeket a Jézuska még csintalan gyermekeknek is visz, ha nem éppen rosszak. Andersen bácsi könyvét azonban csakis jó gyerekek kapják, s ha valami rosszat tesznek, el kell venni tőlük a könyvet, és mindaddig nem szabad visszaadni, míg meg nem javulnak. Úgy vigyázz rá!

Mikor apa ezeket nekem mondta, karácsony este, hatéves voltam. Komolyan beszélt, de anélkül, hogy a homlokát összeráncolta volna. És a szemeimbe nézett, én pedig megsimogattam az arcát - délután ott volt a borbély -, és azt gondoltam, hogy milyen furcsa: ha valakinek az apja ennyire fiatal.

Apáék kártyáztak, és nagyapáék is átjöttek. Aranykrajcárokkal volt tele Terke húgomnak a marka, és öcsém, Gudi, hat narancsot evett meg, és három házat épített az új játékkövekből, míg én a szobámban a nagy kanapén olvastam Andersen bácsi könyvét. Míg csak le nem feküdtünk. Akkor pedig a fejem alá tettem.

Itt kezdődött az ismeretségem Andersen bácsival. Azután minden este a fejem alatt volt a könyv, és nem aludtam el nélküle. Összesen háromszor-négyszer vette el tőlem a könyvet apa, de éjjelre mindannyiszor visszakaptam, mert nélküle el nem aludtam. Most is tudom, mik voltak az esetek. Egyszer, amikor a tyúkól tetején másztam, s a tető beszakadt, másodszor, amikor nem akartam enni paradicsomlevest, harmadszor, amikor a kert összes rózsáit levágtam, és mindannyit öcsém dajkájának, a vörös hajú Esztinek az ágyába szórtam. Ekkor a nagyapa kívánta, hogy meglakoljak, mert a rózsákat ő szokta levágni. És én jó előre tudtam, hogy kikapok, de az Eszti olyan gyönyörű volt! Nem hordott ropogós, keményítőszagú szoknyákat, mint a szakácsnő és a szobalány, hanem puhára vasalta a ruháit. És olyan gyönyörűen nevetett. Neki is nagyon tetszettek Andersen bácsi meséi, és szívesen hallgatta, ha fölolvastam neki. Legjobban szerette a Hókirálynő meséjét. Ezt sokat elolvastuk. A piros cipők történetét nem szerette. Észrevettem, hogy ennek más oka is lehetett, mint hogy Eszti úgy érezte, hogy a szép Katerina - akinek hiúságáért olyan irtózatosan kellett bűnhődnie - nagyon hasonlít őhozzá. Emiatt azután nem is zaklattam többé a piros cipők történetével, ezt a mesét egyedül olvasgattam. S valahányszor elolvastam, úgy tetszett, mintha a szép, hiú Katerina tulajdonképpen Eszti lenne. S amikor a mesében az következik, hogy a hóhér elvágja a szép Katerina lábait, s a leány piros cipői tovább táncolnak: akkor behunytam a szememet, és mintha láttam volna a lábakat, Eszti lábait, amelyek mezítelenek voltak, és a piros cipőkben vérezve táncoltak az erdő felé. Csupán emiatt olvastam el sokszor ezt a mesét.

Másszor meg a rettenthetetlen ólomkatonáról álmodtam. Azt hiszem, azért, mert a könyv akkor is a vánkosom alatt volt. A kis táncosnő az álomban: Eszti volt, és én az ólomkatona. A mese vége az, hogy az ólomkatona és a kis táncosnő elégnek a kályhában. Másnap, mikor a szolgáló kikotorja a hamut, a katona helyett egy kis ólomszívet talált, s a kis táncosnőből pedig csak a kis pléh fejcsillag maradt meg, az is koromfeketére égve… Itt elkezdtem zokogni álmomban. Eszti keltett föl. Azt kérdezte:

- Rosszat álmodott, Józsika? - és az ágyam szélére ült. Én akkor megsimogattam a karját. Nem volt senki a szobában. Terke és Gudi még aludtak a rácsos kis ágyukban. Kinn hó esett. A szobában már égett a tűz, amit Eszti szokott még sötét kora reggel a kályhában gyújtani. Éreztem Eszti hajának a finom szagát, és azt is, hogy reggel friss hideg vízben mosdott. Azután egyszerre fölültem az ágyban. Megöleltem a nyakát, és megcsókoltam a száját. Eszti visszacsókolt a számon, és erősen magához szorított. Olyan boldog voltam, hogy szerettem volna sírni örömömben.

Andersen bácsival mindvégig jó barátságban maradtam. Eszti azonban fél év múlva elment tőlünk. Egészen elbúsultam magam utána, majd ismét megvigasztalódtam, de a szép Katerináról szóló mesét nem mertem kinyitni. Féltem, hogy az emlékek nagyon hatni fognak rám. Azután nagyfiú lettem, hosszú nadrágot adtak rám, és algebrát kellett tanulnom. Az algebrai leckék után ismét Andersen bácsit vettem elő, úgy éreztem, hogy mindaz a szépség és igazság, amit emberek a földi életben valaha megláthatnak, együtt van a rongyos kis könyvben. És ha őszbe hajló nyári estéken kinn bolyongtam a kertben, sokszor vártam, hogy az út valamelyik kanyarulatánál Andersen bácsi jön majd velem szemközt. Hajlott háttal, hajporos parókával egy csinos, arannyal díszített ébenfa pálcára támaszkodva, jóságos kék szemekkel. Az esti levegő miatt mindannyiszor nagy kockás kendőt képzeltem a hátára, és kétségtelennek látszott, hogy ráncos, tiszta arcával mosolyogva így fogja kezdeni a beszélgetést: - Jó estét, kis öcsém; már lassan hidegre válik az idő, és a magamfajta öreg embernek vigyázni kell magára. Hogy vagy különben? Hallom, hogy nagyon tetszenek neked a meséim… ennek örülök.

De Andersen bácsi sohase jött, és le is mondtam a reményről, hogy találkozzam vele. Mi több, lassanként kezdtem nem hinni abban, hogy az emberek lelkei a halál után tovább élnek, hanyagul végeztem gyónásaimat, és az áldozás előtt szántszándékosan bereggeliztem, szóval, mint édesanyám mondotta, napról-napra távolodtam Istentől, és süllyedtem a bűnbe.

Ekkor egy időre - csak rövid időre - elhanyagoltam Andersen bácsi könyvét. A naturalista írók művészete iránt érdeklődtem, és azt képzeltem, hogy Andersen bácsi, mint művész, alaposan elbújhat mellettük, akik tökéletesen és részletesen figyelik meg az életet. Nem tudtam még, hogy a bölcsesség nem az őszinteségben van, és nem is a hazugságban, hanem másutt, a kettőn kívül.

Persze, ezt már csak jóval később sikerült megállapítanom. Akkor, amikor már Budapesten éltem, és az orvosegyetemen a bonctant, a szövettant és a többi tudományokat kezdtem tanulni. És ekkor visszatértem Andersen bácsihoz is. Azt lehetne hinni, hogy eközben nagy dolgok estek. Pedig semmi se történt: a világ csendesen változtatott helyet a gondolkozásomban. Talán nem is volt jó így. Édesapám azt írta egy levelében, hogy ismerkedjem meg a pesti élettel, és jó barátok társaságában olykor egy kis mulatság meg nem árt. Én azonban nem fogadtam meg a tanácsát; nem voltak jó barátaim, és nem szerettem mulatni. Tizennyolc éves voltam. Vasárnap délutánjaimat a rokonoknál töltöttem, akik kijelentették, hogy szolíd és jó fiú vagyok, és a pesti éjszakák nem kezdették ki az arcom jó vidéki színét; nyilvánvaló, hogy korán fekszem, kávéházakba nem járok. Csak ezredes nagybátyám, Gyula bácsi tett katonás célzásokat arra, hogy az ember tizennyolc éves korában már nemigen élhet meg nők nélkül; azt hiszem, hogy csupán feleségét, a féltékeny Margit nénit akarta ezzel bosszantani, aki viszont engem igyekezett megnyerni annak az eszmének, hogy házasságomig maradjak meg a „becsület útján”.

Nem hatottak rám Margit néni érvei. Nagyon is igazság híján valónak találtam azt az állítását, hogy a férfi és nő e tekintetben egyenrangúak. De ősz volt, és volt elég tanulnivalóm. Az anatómia eleinte sok bajlódást és fáradságot okozott. A gyűlöletes gimnáziumi évek után végre megszerettem a tanulást. Télen a jól fűtött bonctermekben késő estig eldolgozgattam, és utána meleg vízben szappannal megmosdva, mindannyiszor az újjászületés magabolondító jó érzéseivel bandukoltam haza a villanyfényes utcákon. Boldog voltam, ha vacsora után hozzájuthattam kedvenc könyveimhez. Andersen bácsit persze elhoztam magammal a fővárosba is. Már nagyon elkopott a kötése, a sarkai kirongyolódtak, és színes, képes táblája megszürkült. Ritkán szedtem elő.

Egy januári estén a laboratóriumból hazafelé sétálva, megálltam egy divatkereskedés kirakata előtt. Rövid ideig nézegetve a kirakott csecsebecséket és cikkeket, egy nőalakot pillantottam meg, aki néhány lépésre tőlem megállott, és szintén a kirakatot nézte. Nyúlánk, középtermetű, szép leány volt, tollas kalappal, majdnem divatosan öltözve, fehér arcbőre szinte világított a villamos ívfényben. Egyszerre csak összerezzent - vörös haja megcsillant - és rám nézett. A vörös Eszti volt. Ő is rögtön megismert. Kezet fogtunk, nevettünk a találkozás fölötti örömünkben, és hamarosan belemelegedtünk a beszélgetésbe, mintha csak tegnap lettünk volna együtt utoljára. Elkísértem. Hamar kivettem a beszédéből, hogy másfél éve Pestre jött szolgálni, és nemsokára elbukott. Öltözéke azonban csöppet sem hasonlított az ilyen rossz életet élő nőkéhez. Dícsértem a ruháját, mire elmondotta, hogy ízléstelenségekre nem képes, és hogy csak olyan ruhákat hord, amelyek valóban jól állanak neki. Eközben mellékutcákon át a lakása elé érkeztünk. Mindeddig meglehetősen hidegen hagyott Eszti szépsége; talán az egész délutáni feszült figyelem és dolgozás miatt, amely kifárasztott. El akartam búcsúzni, de megelőzött; arra kért, hogy látogassam meg. Teát főzött és soká nyugodtan beszélgettünk a szülőházamról, apámról, anyámról, testvéreimről és a múltról. Eszti szívesen emlékezett vissza nálunk töltött szárazdajka- és szobalányéveire, nem felejtette el azt se, hogy az ágyát egyszer rózsákkal béleltem ki. Majd egy pillanatra bocsánatot kért, és a kályha mellett levő spanyolfal mögé vonult. Körülnézhettem a szobájában, amely egészen konvencionálisan bútorozott, nagy szoba volt. Bordó függönyök, nagy, támlás kanapé, fényezett ágy és asztal. A falat, amennyire a kis vörösernyős lámpa látni engedte, sötét színű tapéta borította, s két nagy, vadászjelenetet ábrázoló, aranyrámás tájkép díszítette. Azt a nyugalmat, amellyel a szoba bútorzata fölött szemlét tartottam, Eszti zavarta meg. Könnyű selyem, halvány ibolyaszínű köntösben lépett ki a spanyolfal mögül. A köntös meztelenül hagyta a nyakát és karjait. Hangosan dobogni kezdett a szívem, és éreztem, hogy elsápadok. Szó nélkül odajött hozzám, és átölelte a fejemet, azután pedig lehajolt, és megcsókolta a számat. Ekkor arcomba csapott a vér, beletemetkeztem az illatos hajába, és megint úgy tetszett, hogy az öröm miatt, amely duzzadó boldogsággal töltötte el az egész lényemet: sírni szeretnék.

Eszti szeretőmmé lett. A nagy titkok megismerésének boldog pillanatai után, különösen az első napokon, volt egypár keserves órám. Vajon nem tisztességtelen dolog-e, hogy egy ilyen nő szerelmét elfogadom, mit szólna ehhez apám, aki oly szigorúan ítéli meg az embereket. Másrészt nem mertem Esztit pénzzel kínálni. Valóban, a leány viselkedése olyan kedves, tisztességes és ragaszkodó volt, hogy nem tudtam elgondolni a lehetőségét se, hogyan élhet rossz életet, vagy hogyan történhetett, hogy emellett nem durvult el.

Nem kérdeztem sohase e dolgok felől, amikről különben gondolkodni se szerettem. Eleinte terveztem, hogy hosszú levelet írok apámnak, és havi gázsimnak felemelését fogom kérni azzal a bevallott céllal, hogy kitartom Esztit. Hozzá is fogtam a levél megírásához, de azután eltéptem, és hagytam a dolgokat, hogy haladjanak a maguk útján.

Eszti rendesen megvárt hat órakor a boncolóintézetnél, azután sétálni mentünk. Együtt vacsoráztunk, hol kis vendéglőkben, hol a lakásán, és kilencig nála maradtam. Csodálkoztam, hogy a leány lelke mennyire kiművelődött. Pedig olvasni nem szeretett, és a művészetek iránt nem volt még csak közepes érzéke sem. Kellemesen és folyékonyan tudott beszélni; sokszor emlékezett meg a nálunk töltött éveiről, és kereken, jól elmondta azt, ami a múltból eszébe jutott. Finom érzései voltak, melyekről szívesen tett vallomásokat, és érdeklődve hallgatta, ha én a magam ügyeiről beszéltem. Azt állapítottam meg, hogy Esztit nem a kíváncsiság, nem a pénzvágy, vagy amint ez legtöbbször előfordul, sajátosan szenvedélyes természete juttatta Budapestre és a bukásba, hanem finom és társadalmi rangja szerint túlságosan érzékeny lelke. Bizonyosan érezte, hogy többre született, mint hogy egyszerű paraszt vagy szolga felesége legyen; és több is lett, amennyire a továbbjutást a viszonyok engedték.

Szerettem őt, mert éreznem kellett, hogy remekbeformált testénél még sokkal többet ér a lelke. Viszonyunk olyan szép volt és zavartalan, amilyenről álmodni sem mertem. Eszti rendkívüli tapintattal vigyázott a szenvedélyemre.

Új ismeretségünk második hónapjában történt, hogy egy napon hirtelenül megbetegedtem. Édesanyámnak tett szent fogadalmaim szerint egy levelezőlapon megírtam, hogy ágyban kell maradnom. Influenzám volt; este megérkezett a láz. Ilyenkor úgy tetszik, mintha a levegő megsűrűsödne, akár az olaj, és minden ebben a puha, meleg folyadékban úsznék. Innen érthető, hogy a szekrények féloldalra dőlnek, vagy a mennyezethez közelednek. A kályhától olykor megijedünk, mert fölénk hajol feketén és félelmetesen, máskor a sarokba húzódik, mint valami szürke kis cica. A tárgyak és az emberek között pedig zöld golyók úsznak csoportonként vagy magányosan, olykor összeverődve lassú mozgással, másszor szétoszolva. Mindez kissé csiklandós és egyben szédülést okozó.

Mire fölébredtem, lámpa égett az asztalon, és a szoba sarkaiban apró, sovány, zöld karikákat láttam bujdosni. A lakásadó asszony éppen tűzre tett. Egyszerre eszembe jutott Eszti, aki ma este is bizonyára várt reám. Bár nagy megerőltetésembe került, odahozattam leveles skatulyámat, és írtam neki is, hogy ne haragudjon, amiért hiába várt rám, de beteg vagyok, és a viszontlátásig csókolom százszor. Azután újra elaludtam.

Korán ébredtem, és a tűzfal, amelyre az ablakon kiláttam, barnán, hidegen meredezett felém. Végiggondoltam, milyen volt a reggel, amikor otthon betegsorba kerültem. Apa, mihelyt fölébred, az ágyamhoz jön, és megnézi a lázamat, a szemeimet, a torkomat, azután mosdani megy. A szolgálók lassan, lábujjhegyen járnak át a szobán. Az ágyamból kilátok az utcára, amint sorba nyitják a boltokat: Miskolczy István könyv- és papírkereskedése - Lőwy József sírkőraktára - Snuncer Jakab só- és lisztraktára - Kocsis Menyhért borbély és fodrász. Kivilágosodik. A szenvedések után a megkönnyebbülés érzése tölti el az embert, mert hiszen nem kell iskolába menni, sőt, ha akarna, akkor sem engednék. A másik szobában terítenek, csörög a porcelán és az ezüst; a szobalány a kályhánál kenyérszeleteket pirít a reggelihez, anya megkérdi, hogyan aludtam, és megígéri, hogy délelőtt fel fog olvasni. Jó lakásadó asszonyom zavart meg az emlékezésemben: meleg kávét hozott, és elbeszélgetett velem, de mindez nem is hasonlítható az otthoni boldog betegállapothoz.

Délelőtt jól éreztem magam, újságot olvastam és közben szundikáltam. Étvágyam nem volt, és nem ebédeltem semmit; mégis délután újra elővett a láz. Bágyadtan, káprázó szemekkel bámultam ki a tűzfal fölött a szürke, fényes téli égre, amikor kopogtak. Eszti lebbent be az ajtón. Leült az ágyam szélére, megcsókolta a homlokomat és arcomat, megigazította a párnáimat, a gyűrött ágylepedőt, azután levetette a kabátját. Csodálatos, mily egyszerű és kedves volt… A haját lesimította, ahogy cseléd korában fésülködött. Kikérdezett, hogyan betegedtem meg, és hogyan érzem magam. A leány rendkívüli nőiessége egészen felvidított. Azt mondta, hogy nem szabad sokat beszélnem, nyakig betakart, és kért, hogy izzadjak. Szívesen engedelmeskedtem neki, de kikötöttem, hogy fel fog olvasni. Andersen bácsi rongyos, elfakult könyve ott hevert egy állványon a jegyzeteim és vastag orvosi könyveim között. Kikereste belőle a kis Hókirálynő történetét, és felolvasta. Mire a mese végére értünk, besötétedett.

Eszti begyújtott a teafőzőbe, és azután behozattuk a lámpást is. Most a Bodza anyóka történetének kellett következnie, ami megfázott, beteg gyermekek számára való mese. Eszti lassan olvasta, közben szüneteket tartott, elkészítette a teát, citromot facsart, és egy tálcán elém adta, majd leült, hogy folytassa az olvasást. Ekkor künn csöngettek. Nemsokára hallani lehetett, amint az ajtót nyitják. A következő pillanatban anyám lépett a szobába.

Zavartan és bizonyára kissé dadogva üdvözöltem:

- Kezedet csókolom, édesanyám!

Anyám összecsókolt, megsimogatta a fejemet, a kezemet, a szemembe nézett. Láttam, hogy nem aggódik, könnyűnek találja a bajomat.

- Hála istennek, alig van lázad - mondotta. Eszti ezalatt fölállott a székről és amikor anyám ránézett, meghajtotta magát.

- Kezét csókolom, tekintetes asszony.

Anyám arcán a jól ismert szigorú vonás jelent meg. Erre nagyon megijedtem, egész testemben elfutott a meleg.

- Andersen bácsit olvassuk Esztivel, anyám - szólottam hirtelen. - Most éppen a Bodza anyókát olvassa fel, én teát iszom, amelyet ő főzött.

Anyám gyengéden elmosolyodott, és azt kérdezte:

- Mit olvastok még Andersen bácsiból?

- A Hókirálynő történetét - felelte Eszter.

- Ez az a történet, amelyet kisgyermek koromban is legjobban szerettem, emlékszel, édesanyám, s amelyet Esztivel akkor is olvastunk - mondtam.

- Szép történet - szólott anya szelíd, csendes hangon, miközben letette a kabátját, kalapját -, de azt hiszem, neked annak idején a szép Katerina története és a Rettenthetetlen ólomkatona meséje is tetszett.

- Igen - mondtam álmosan -, és a Katerina története kivált azért, mert úgy képzeltem, hogy Katerina tulajdonképpen Eszti.

- Eszti sohase volt olyan kevély, rossz lelkű, mint Katerina - válaszolt anyám, és melegen Eszti szemeibe nézett.

- Nem is azért gondoltam Esztire - szólottam -, hanem azért, mert egyszer reggel, amikor ágyban feküdtem, azt álmodtam, hogy a Rettenthetetlen ólomkatona én vagyok és a szobalány, mint kis ólomdarabot kapar ki engem holtan a kályhából, és a szép kis papírtáncosnőnek, szerelmesemnek pedig csak a csillagját találja a hamu között… ekkor sírtam, és Eszti fölébresztett, én pedig átöleltem őt… - Itt elvesztettem a beszéd fonalát. Hallottam még, amint anya és Eszti tesznek-vesznek a szobában, de a láz apró, zöld karikái sűrűen kezdtek cikázni a szemeim előtt. Átengedtem magam a forróság puha hullámainak, és mereven az ajtót néztem, amely először hirtelen közel jött, azután pedig a falakkal együtt a távolba hátrált. Mikor már olyan messze volt, hogy szinte egészen összetöpörödött, lassan, nesztelenül kinyílott.

Hajlott háttal, hajporos parókával, aranygombos ébenfa pálcára támaszkodva, egy öreg ember lépett be rajta, és felém közeledett; csakhamar megismertem: Andersen bácsi volt. Reám nézett mély, kék szemeivel, és megállt az ágyam mellett.

- Fiatal barátom - szólott -, ugye, megismersz engem? Tudod, ugye, hogy én szeretlek? Amint szeretem az ólomkatonát, a kis táncosnőt, Bodza anyókát és a szép Katerinát is. Szeretem Esztit is. Valójában örülök annak, hogy ő szintén szeret téged. Bájos és kedves, ha egy fiatal leány és fiú megértik egymást… meséimben nem ritkán olvashatni ilyesmiről, ugye?

- Igen - suttogtam.

- Hát emlékszel-e még az anya történetére? - kérdezte.

- Emlékszem - feleltem -, ahol az anya gyermekéért a halál országába megy.

- E mesében az anya odaadja mindenét, hogy föltalálhassa a halál országát.

- Igen, odaadja a szemeit és a haját és karjait és a könnyeit is mind - mondtam gépiesen és szomorúan.

- De nemcsak a mesében van így. A te édesanyád is egészen így tenne, fiacskám… - szólott Andersen bácsi reszkető, rábeszélő hangon. - Az ifjúság és a vágy benned, mint egy tőből nőtt, nagy virágok, virítanak. És aki látja, az örvend neki… - Kis szünetet tartott, és botját csiklandóan végig húzta az arcomon. - De a hozzáértő kertész megijed ám, és óvja a két virágot, amelyek pompázásukkal elpusztítják egymást. Érted, hékás?…

Az öreg a szemeimbe nézett, nem tudtam, hogy nevessek-e a szavain, mint valami mesén, vagy könnyezzem. Komolyan, nyugodtan néztem reá. Bohókásan megroggyantotta a térdét, és én attól féltem, hogy eldől vagy szertefoszlik, de újra szólott. Búcsúzott:

- Gondolj erre a két virágra, mert tudnod kell, hogy ha az egyik elhervad, elhervad a másik is… Úgy ám. No, Isten veled.

Megfordult. Az ajtó a falakkal együtt most ismét messze hátrahúzódott, és Andersen bácsi is, miközben távozott, mindig kisebb és kisebb lett. Végre elérte az ajtót, kinyitotta és eltűnt.

Kellemes hűvösséget éreztem a homlokomon, anya kezét, aki az ágyam szélén ült. Mikor fölnyitottam a szemeimet, azt kérdezte, hogy nem vagyok-e éhes. Arra kértem, hogy olvassa el az anya történetét. Csak másnap reggel jutott eszembe, hogy Eszti már ekkor nem volt a szobában.

Három nap múlva szabad volt fölkelnem, s erősen bebugyolálva, édesanyámat a vasúthoz kísérhettem. Az indóházhól visszajövet Eszti lakására vitt az első utam; azt mondották ottan, hogy az előtte való nap költözött ki a szobából, nem tudni, hová.

Eleinte nagyon rossz volt esténként magánosan hazamenni. Olykor soká elálldogáltam az utcán, azt várva, hogy Eszti mégis jönni fog. De nem jött, és hírét se hallottam azóta.

Csáth Géza ma jelöletlen sírban nyugszik Szabadkán.

Különböző tudományágak képviselői jutottak arra a meggyőződésre, hogy ez érzékszervek által tapasztalt világ csupán egy szelete a valóságnak. A mélyebb szinteken a teljes világegyetem összefügghet, és az elme nem csak vetítheti, de alakíthatja is a valóságot.
A párizsi egyetemen 1982-ben különleges kísérletre került sor. Az Alain Aspect fizikus vezette kutatócsoport egyes vélemények szerint a 20. század egyik legfontosabb megfigyelését tette. Az eredményekről nem tudósított a média, és Alain Aspect nevéről is csak azok hallhattak, akik folyamatosan bújják a tudományos szaklapokat. Mégis vannak akik szerint az adott felfedezés felfordíthatja a tudományt. A francia kutatócsoport felfedezte, hogy bizonyos körülmények között a szubatomi részecskék, például az elektronok képesek egymás között az azonnali kommunikációra, függetlenül a közöttük húzódó távolságtól. Így nem számít, hogy 3 méterre vagy 10 milliárd kilométerre vannak-e egymástól.

Tudnak egymásról

A jelek szerint valahogyan mindegyik részecske tudja, hogy mit csinál a másik. A probléma ezzel csak az, hogy ellentmond Einstein azon tézisének, miszerint semmilyen információ nem haladhat a fénysebességnél gyorsabban.

Mivel a fénysebességnél gyorsabb haladás egyet jelent az időkorlát áttörésével, a megdöbbentő kilátások arra indítottak néhány fizikust, hogy megkíséreljék megmagyarázni, mi állhat valójában az Aspect-féle megfigyelések hátterében.

Másokat viszont az eredmények ennél is radikálisabb kísérletek elvégzésére ösztönözték. David Bohm, az University of London fizikusa például arra jutott, hogy Alain Aspect eredményei közvetve az objektív valóság cáfolatát jelentik. Tehát az univerzum kézzelfogható szilárd formája csupán látszólagos, a mindenki által megélt valóság gigantikus hologram.

Darabokban az egész

Bohm megdöbbentő következtetésének megértéséhez tudni kell, mi is valójában a hologram. Ezeket a három dimenziós fényképeket lézer segítségével készítik. A megörökítendő tárgyat először lézersugárral pásztázzák. Egy második sugár fénye a visszaverődő mintával interferenciát hoz létre, és ezt a mintát örökítik meg a filmen. Előhíváskor a film csupán fényes és sötét vonalak kavalkádja, de ha lézerfénnyel világítják meg, megjelenik az eredeti tárgy háromdimenziós képe.

A hologramok viszont nem csak a háromdimenziós kép miatt különlegesek. Ha egy rózsa hologramját félbevágják és lézerrel világítják meg, a mindkét fél darab a teljes képet tartalmazza, bár kisebb méretben. Ha a darabokat tovább aprítják, minden kis darab az eredeti egész képet tartalmazza. A hagyományos fényképekkel ellentétben a hologram minden szelete az eredeti információ egészét tartalmazza.

A “teljes egész a részletekben” megközelítéssel teljesen új utak nyílnak a természettudományok előtt. A nyugati világ tudósai mindig is hajlottak arra, hogy a fizikai jelenségek megértéséhez, legyen az béka vagy atom, a szétdaraboláson és a részletek tanulmányozásán keresztül vezet az út.

A hologram viszont megmutatja, hogy a világban néhány esetben téves lehet ez a megközelítés. A holografikus struktúrák szétdarabolása nem az építőkövekhez, hanem kisebb egészekhez vezet. Ennek fényében Bohm más utat javasolt az Aspect-féle felfedezés értelmezéséhez.

Hal az akváriumban

Bohm szerint a szubatomi részecskék nem azért képesek egymással kapcsolatban maradni, függetlenül a távolságtól, mert valami titokzatos jel áramlik közöttük. Ehelyett a szétválasztottságuk nem más, mint a megfigyelőt becsapó illúzió.

A kutató érvelése szerint a valóság valamely mélyebb rétegében ezek a részecskék nem különálló egységek, hanem egy alapvető egész kiterjesztései. A jobb megértés érdekében Bohm a következő példát vezeti elő. Képzeljünk el egy akváriumot, amelyben egy hal úszkál.

Az akváriumot nem láthatjuk közvetlenül, és a benne szereplő világról is csak tévékamerák révén értesülünk. Az egyik kamera az akvárium elejét veszi, a másik az oldalát. A megfigyelő a két monitor képét figyelve azt gondolhatja, hogy a két hal külön-külön létezik, majd a halakat tovább figyelve felfedezi, hogy valami kapcsolat van közöttük.

Amikor az egyik hal elfordul, a másik ugyanabban a pillanatban hasonló fordulót végez. Ugyanígy amikor az egyiknek az eleje látszik, a másik mindig az oldalát mutatja. Ha a teljes összeállítás továbbra is rejtve marad a megfigyelő előtt, az nyugodtan feltételezheti, hogy a halak valahogy összebeszélnek, ezért mozognak egyszerre.

Mélyebb a valóság

Bohm szerint a szubatomi részecskékkel pontosan ez történik az Aspect-féle kísérletben. A látszólagos fénynél is gyorsabb kommunikáció valójában arról árulkodik, hogy a valóságnak a kézzel foghatónál mélyebb rétegei is léteznek. A szemmel nem látható komplex dimenziókat ugyanúgy nem érzékeljük, mint a megfigyelő a halat körülvevő akváriumot.

A részecskéket azért látjuk egymástól elválasztva, mert csak a valóság egy szeletét érzékeljük. Az ilyen részecskék nem különállóak, hanem részei a mélyebben meghúzódó egésznek, amely holografikus oszthatatlanként viselkedik. És mivel a fizikai valóságban mindent ez épít fel, az univerzum is csak egy illúzió.

A világegyetemnek ezen fantomszerű viselkedés mellett más megdöbbentő tulajdonságai is lehetnek. Ha a szubatomi részecskék csak látszólag szétválaszthatóak, az annyit is tesz, hogy a valóság mélyebb szintjein a teljes világegyetem összefügg. Az emberi agyban meghúzódó szénatom elektronjai kapcsolatban állnak a Nap vagy tetszőleges távoli csillag felszínén lévő hidrogénatomok protonjaival.

Minden összefügg

Ahogy minden mindennel összefügg, értelmetlenné válik a világegyetem jelenségeinek osztályozása, mivel az összefüggő hálózatot alkotó természet fittyet hány minden ilyen felosztásra.

A holografikus univerzumban még az idő és a tér sem tekinthető alapfogalomnak. A helymeghatározás minden formája csődöt mond olyan környezetben, ahol semmi sem válik el igazán a másiktól. Így az idő és a három dimenziós tér úgy viselkedhet, mint a halat mutató monitorok, és csak kivetülései a mélyebb rendnek.

Bohm nem az egyetlen kutató, aki igazolva látja, hogy csupán hologram a világegyetem. Az agykutatás területén dolgozva Karl Pribram, a Stanford egyetem neurofiziológusa szintén arra a meggyőződésre jutott, hogy a holografikus lehet a valóság.

Agyi jelrögzítés

Pribram akkor dolgozta ki ezt a modellt, amikor az agyban az emlékek tárolási helyét kereste. Évtizedek során sok tanulmány jutott arra a következtetésre, hogy az emlékek adott helyhez kötöttség nélkül, a teljes agyban szétoszolva őrződnek.

A múlt század 20-as éveiben Karl Lashley rendkívüli jelentőségű kísérletsorozatban mutatta ki, hogy bármely részletét távolítja el a patkány agyának, képtelen megszüntetni a műtét előtt megtanult bonyolult műveletsorra vonatkozó emlékeket. Akkoriban viszont senki nem állt elő olyan magyarázattal, amely leírhatta volna ezt a “teljes egész a részletekben” jelenséget.

Pribram a 60-as években ismerte meg a hologram elvét, és rádöbbent, hogy megtalálta az agykutatók által régóta keresett magyarázatot. A kutató szerint az emlékeket nem neuronok vagy idegsejtek kis csoportja őrzi, hanem idegi impulzusok mintázatába kódolva hordozzuk, ahogy a lézerfény interferenciája elmenti a holografikus képet. Vagyis Pribram szerint agyunk holografikus tár.

Ez az elmélet egyébként magyarázatot ad arra is, hogyan képes az agy ilyen kis helyen ennyi emléket megőrizni. Becslések szerint az átlagos emberélet során 10 milliárd bitnyi információt ment el az agy. Ez az Encyclopaedia Britannica adatmennyiségének ötszöröse.

Jelek özöne

A rendkívüli emlékezőtehetség nem az egyetlen talányos agytevékenység, amely érthetőbbé válik a holografikus agymodell által. Legalább ilyen rejtélyes, hogyan képes az agy megbirkózni az érzékszerveket érő különböző frekvenciák özönével, és hogyan képes valós időben értelmezni az érzékszervek jeleit. Pribram szerint az agy holografikus elvet használ a fogadott frekvenciák matematikai átalakítására.

Ez az elmélet egyre több támogatót szerez. Hugo Zucarelli argentin származású olasz kutató a holografikus modellt kiterjesztette az akusztikai jelenségek területére. Ez az elmélet ugyanis megmagyarázhatja, hogyan képesek az emberek meghatározni a hang pontos forrását a fej elfordítása nélkül, még akkor is, ha csak egy füllel hallanak.

Eltűnik a valóság

Pribram holografikus agymodelljének legmegdöbbentőbb vonatkozása mégis az, amikor összevetik Bohm realitáselméletével. A világ megfogható képe így csak másodlagos valósággá változik, a tényleges környezet pedig frekvenciák holografikus kavalkádja lesz. Ebből a holografikus agy csupán néhány fontos frekvenciát választ ki, és érzékszervek jeleként értelmezi.

Eközben az objektív valóság teljesen elsikkad. Keleti vallások már régóta azt tartják, hogy az anyagi világ illúzió, és bár azt gondolhatjuk, hogy fizikai lényként mozoghatunk a fizikai világban, ez is csak képzelődés. Valójában vevőkészülékek vagyunk a frekvenciák tengerében, és amit kiszűrünk ebből a kavalkádból, az csak egy szelete a valóságnak.

Természetes a telepátia

Bohm és Pribram elméleteinek egyesítését, a holografikus paradigmaként emlegetett megközelítést sok kutató szkeptikusan fogadta, másokat viszont felvillanyozott. Néhányan egyenesen azt gondolják, hogy ez a modell képes lehet megoldani tudományosan eddig le nem írható rejtélyeket, sőt általa a parapszichológiai jelenségek a természet részévé válhatnak.

A holografikus paradigma által leírt univerzumban minden agy részét képezi a láthatatlan egésznek, és a telepátia pusztán a holografikus szint elérését jelenti. Hasonló módon a telekinézis (tárgyak mozgatása az akarat segítségével) szintén megszűnik rejtély lenni, hiszen az összefonódó mélyebb valóságban az egyén és a tárgy eleve egy.

Bohm és Pribram egyaránt emlékeztet arra, hogy sok vallási illetve misztikus élmény, például az univerzummal való transzcendens együvé tartozás érzése szintén a holografikus szint elérése lehet. A régi írásokban ugyanerre, a mélyebb valóság elérésére gondolhattak, amikor a kozmikus egység érzéséről számoltak be.

forrás: index.hu

Aki több hasonszőrű oldalt követ, értesülhetett már a Jezsuiták jubilálásról, és persze rohanhatott is a helyszínre, vethette bele magát az árba. Az előadások özönébe, természetesen.

Azon szerencsétlenek, akik távolabb leledznek országunk vízfejétől, esetleg a kezdődő influenzajárvány áldozatai, másképp pediglen mint én, aki mindkét gonddal rendelkezik a nyakában, se csüggedjenek. A jezsuiták remekül haladnak a korral.

Történt ugyanis, hogy remek weboldalt rittyentettek a programoknak ,ahol nézegethetünk képeket, olvashatjuk a szervezők blogbejegyzéseit, de üzemeltetnek twittert, bejelölhetjük őket facebookon, vagy épp a google readerrel kreatívkodhatunk, végül is mindenben ott vannak.

Szintén remek ötlet az élő adás. Ustream-en át követhettük az eseményeket, akár az ágy szélére ülve, akár munkából jövet, akár szipogva, pizsamában, a következő antibiotikumért nyúlva.

De mint a címben előre jeleztem, a leghatalmasabb dolog, hogy az előadások elérhetők MP3 formátumban. És ez bizony wow.

Van egy olyan ritka adottsága azoknak az embereknek, akik még az ezen oldalon olvasható kétes értékű írásokat is hajlandóak átfutni, hogy rajonganak az információért. A tudásért. Akinek tudás kell, az pedig gyakorta hajlamos különböző perverzióhoz hasonló eszközökhöz nyúlni, mint a wikipedia habzsolása, vagy a függés a régi könyvek körül. Az ilyen ember sosem beszámítható! Végképp nem normális!
Én például hajlamos vagyok régi rádióadásokat több tucatszor is meghallgatni, egy mp3 lejátszón az utcán, munkaközben, vagy épp pár napja, miközben a láz űzött az alvásból a teaivásba.

Sőt megkozkáztatom, ha egy előadást többször hallgatunk meg, olyasmi is megragadhat, ami élőben nem. Élőben, könnyű elveszejteni az ember egyszem figyelmét. De munka közben hallgatva, vagy a buszon, nos talán a legkellemesebb elfoglaltságaim közé tartozik.

Így eshetett meg az, hogy a lejátszómon pihen már Kovács Ákos vallomása a hitről, Hubainé Muzsnai Márta klinikai pszichológus, lelkigondozó és az előadása, “ A lélek műhelyében” beszélgetés, valamint meghallgattam ma reggel már Kozmann György előadását, melyet ajánlok mindenkinek.

2003 nyarán, én amúgy egy premontrei rendi gimnázium kollégiumában vártam napfelkeltét. Nyári táborról beszélek, a paramétere pedig régész. Előadásokra jártunk, a Savariat környező romok között rágtuk a gittegylet, és rettenetes, a nyár közepén tanultam! A Római birodalomról származó mindenfajta tudásom onnan van, mely bár nyilván nem gazdag, de érettségire még elég. Hogy ne szaporítsam, ki tudott volna ott aludni? Egész napos program után, néhány remek emberrel összezárva, nos visszagondolva is megkönnyezendő az a társaság, illetve kiröhögendő.

Valamikor a harmadik emelet ablakából történt fogmosás után, kezembe akadt egy Metalhammer. Akkoriban még nem volt az olyan ciki. Nem voltak begyöpösödött írók, a Nightwish is csak egy oldalt foglalt el az újságból. Hovatovább, az nekem még az igazi dc korszak, betárcsázós internettel, teveclubbal. Iszonyat kevés új zenét ismert meg az ember, ezeknek a többségét is cserélgetéssel, aminek hátránya, hogy az ember egy adott közösségen belül mozog, így limitált a cserélhető albumok száma. Hát még a stílusa! Csak a kemény gitár, hiszen a többi gyíkzene, amit a farsangkor nyomnak.

Szóval nem hagytuk akkor még megtéveszteni magunk mindenféle fanzinnal; A Metalhammer zenét szolgáltatott. A hónap ingyen diskje, melyre éjszaka kettőkor kezem rátévedett, az Echo of Dalriada együttes demója(a legutolsó az albumon) mely A Walesi Bárdok balladát dolgozza fel. ÉS nem is akárhogy! A rátévedésből reggelig hallgatás lett, a lemez körbement a szobában, és mindenki megtárgyalta.

Később a egyre meredekebb helyeken találkoztam a feldolgozásokkal, melyet nyilvánvalóan az “érettségire készülök” felszólalás koronázott meg. A srác a fejére húzta a fülhallgatót órán, és bealudt. A fülében meg Arany dübörgött.

Aztán megjelent a máig kedvenc Jégbontó album, mely talán kissé megmagyarázhatatlanul, beégette magát a kedvenc albumaim közé. Mind zeneileg, mind szövegileg jobb albumok követték, így valóban megmagyarázhatatlan a jelenség.

Szeptember 28.-án jelenik meg az új, kizárólag Arany-feldolgozásokat tartalmazó lemez, melynek egy tételét promócióként elérhetővé tették:

Érdemes előrendelni az együttes oldalán.

Retro véradás szeptember 5-én (szombaton) a Városmajorban. Avagy hová menjünk, ha a melegfelvonulás/tojásdobálás helyett valami értelmeset akarunk csinálni.

Manapság legfeljebb a nagyszülők, szülők élménybeszámolóiból ismerhetik a fiatalok, hogy milyen is volt a véradások hangulata az ’50-es, ’60-as, ’70-es, ’80-as években, amikor a véradás még igazán „eseményszámba ment”. Összetartozást szimbolizáló társasági esemény volt, amelynek alkalmával a véradók egyszerre ünnepelték egymást, és azokat a beteg embereket, akik nekik köszönhetően kaptak új esélyt az életre.

Minden véradó ingyen sört, virslit és lángost kap.

Ki adhat vért?

• elmúlt 18 éves, de még nem töltötte be a 60-at

• testsúlya meghaladja az 50 kg-ot

• egészségesnek érzi magát

• rendelkezik társadalombiztosítással

• nála van a TAJ kártya, személyigazolvány, lakcímkártya

Bővebben az Országos Vérellátó Szolgálat honlapján.

Az ARC plakátkiállítás szar. Így, tömören. Lehet vitázni, csak fölösleges.

Inkább nézzünk a nyertes plakátokból egyet:

Gyünnek a nácziak.

Az idei pályázat témája a Restart - Újrakezdés. A fenti kép neve kuruc.infant és különdíjat kapott.

Kettős érzéseim vannak, mert alapvetően jogos lenne a kép. A kuruc.info tényleg egy ilyen fröcsögő, infantilis óvodás hatását kelti. Mégis vannak ott olyan dolgok, amikkel nem viccelnék. Attól, hogy egyesek túlzásba vitték a használatukat (a Nagy-Magyarországos falióra jó példa erre, gyakorlatilag önmaga paródiája) még tradicionálisan magyar jelképek és mint ilyenek nem szokás velük viccelni.

Nem is a viccel lenne baj, hiszen zsidós és cigányozós vicceket sem illik mesélni, mégis megteszik. A probléma gyökere, hogy összemossák a kettőt. Kurucinfó egyenlő hülye mélymagyarok, turullal és Nagy-Magyarország faliórával.

Hakkni ötlete alapján:

Kreatív fiatalok, bazmeg

Jobbra lent az “Új országrész telepítése” buboréknak sajnos már nem volt hely.

Programajánló. Augusztus 15-én Ivád község Batyus Galoppot rendez. Nem akarom húzni az időt, inkább nézzétek meg a honlapjukat (mondom megnézed!), hihetetlen ötletes és humoros az egész. Nincs is túl messze Budapesttől.

"Hol vagytok... polgármesterek? E földet bíztam rátok."

Igazából ilyenkor azon gondolkozok el, hogy ez máshol miért nem működik? Más falu/község/város polgármestere miért nem mer valami tényleg érdekeset összehozni? Minden tiszteletem Ivády Gáboré, aki láthatóan tényleg próbál tenni valamit a városáért. Nem a szokásos öltönyös ember, aki nagyon komolyan beszél a semmiről, hazudik jobbra-balra, majd nem csinál semmit. De tényleg semmit.

Rosszabb esetben az egyetlen intézkedés, amit hoz az arról szól, hogy hogyan basszunk ki a fiatalokkal és tartsuk meg a nyugdíjas szavazókat. (lásd a XI. kerületi szesztilalom, a belvárosi csendrendelet, de Kecskeméten is zajlik az élet)

Repül a polgármester, ki tudja hol áll meg?

Nemzeti Vágtán kint voltam és csak a “szokásos” fíling volt: drága kaja, érdektelen programok, unott fejek. Falunapok, városi rendezvények ugyanilyenek.  Már a program elolvasása közben ásítunk. Később pedig hümmögünk, hogy mi került ezen ennyibe (már ha vagytok annyira öntudatosak, hogy utánanéztek).

Ivád nulla forinttal kezdte el az egészet és lám: úgy tűnik így is lehet. Van falunap ismeretlen/részeg/kiöregedett, de mindenképpen tátogó “sztár” nélkül. Lehet ezt érdekesen is csinálni.

(Idén nem valószínű, hogy ott leszek/leszünk, de jövőre igyekszünk. Talán még csapatot is indítunk, ahol egyszerre két bajszos betyárt fogok meglovagolni, miközben ostorral csattogtatok és lecsót eszek és üvöltöm, hogy a PÁLINKÁÁÁT NEM ADJUK!.)

Kicsit könnyedebb témák felé evezünk.

Az Egyesült Államokban mindig is nagy hagyománya volt a motivációs plakátoknak, posztereknek. A háború idején persze minden országban jelen van az agitációs, hazafias propaganda, ám a tengerentúlon mindez békeidőben is meghatározó tényező. Nem meglepő, hogy a Wikipedián csak angol nyelven találhatunk szócikket a témáról. Mára a motivációs poszterek szinte egy kaptafára készülnek - a jól ismert stílus az 1985-ben alapított Successories irodaberendezési vállalatnak köszönhető. A plakátok - és azok népszerűsége - kiválóan jellemzi az amerikaiak hozzáállását a munkához. A protestáns erkölcs szerint ugyanis a munka erény - a jól végzett munka pedig kétszeresen is az. A hétköznapokban egyébként meglepően vallásos amerikai keresztények több mint fele a protestáns egyházhoz tartozik.

Successories stílusú motivációs plakát. Ugye ismerős?

Egy-egy ilyen plakát célja sokféle lehet. A motivációs poszterek - nem túl meglepő módon - az emberek munkakedvének növelése végett készülnek. Háborús időben a retorikai eszközök tárháza természetesen kibővül az olyan népszerű fogalmakkal, mint a haza és a család védelme, küzdelem egy magasztos célért. Szükség is van erre, hiszen csak látszólag dől el a frontvonalakon a háború; minden a hátországtól és annak termelésétől függ. A szovjetek azzal, hogy az Urál mögé telepítették gyártósoraikat, lényegében megnyerték a háborút, hiszen elérhetetlen volt a német bombázók számára.

Visszatérve a tengerentúlra, úgy gondolom, hogy az amerikai plakátok többsége igazi remekmű. Célratörőek, könnyen olvashatóak, könnyen megérthető üzenettel, és valóban lelkesítő hatással bírnak. Emellett kiváló képet nyújtanak a háborús Amerika mindennapjairól. Legyen szó fémgyűjtésről vagy a pazarlásmentes étkezés fontosságáról, a plakátok valóban elgondolkodtatják az embert, és meg merem kockáztatni: komoly hatással voltak az amerikaiak midennapjaira a világháború idején.

A neten sok plakátot találni, a legnagyobb és legértékesebb gyűjtemény azonban minden bizonnyal a legion.org amerikai veteránszervezet oldalán található. A plakátok mérete hatalmas, könnyen kinyomtatható eredeti méretben - jól jöhetnek, ha valaki régies hangulatot szeretne a szobájába csempészni. Íme néhány plakát ízelítőnek:

A nők fontos szerepet játszottak az amerikai hadigépezetben (klikk a teljes méretért!)

Egységben az erő

Egy kihagyott munkanap - egy elvesztett csata

Mennyivel szebb az idióta komcsi plakátoknál!

Kapálj a nyáron!

…kellemes böngészést!

(Mellékesem megjegyzem, a kommentek közül törölve lesznek a zsidózós remekművek.)

Este 21:20-tól, az m1-en 3 órás emlékműsor lesz:

21:20 Arcpoétika - Cseh Tamás

Az MTV Cseh Tamás emlékműsora.

Cseh Tamás Bakonybél díszpolgára lett. A művészt közel 50 évnyi emlék köti a faluhoz. Ide vonult le barátaival 1961- ben, hogy egy hegyi tisztáson felverjék az első indián sátraikat, mert egy …

21:55 Utóirat (magyar zenés f., 1988)

A Cseh Tamás dalok hangulatát érzékeny-szomorú, néha szürreális képekben adja vissza a film.

22:25 Cseh Tamás énekel

Ilyen ember volt ő:

És ilyen dalokat énekelt:

Kicsit hitetlenkedve olvasgatom a netes fórumokat, mert elképesztő az a fajta utálat,  lenézés, amivel egyesek viseltetnek Magyarország iránt.

Magyar kutya, de nem náci.

Rendkívül szembeötlő, hogy még értelmes emberek részéről is van egy nagyon rossz beidegződés: keverik a nacionalizmust a sovinizmussal.

Nacionalizmus: szép a Bükk, szeretem.

Sovinizmus: a Bükknél szebb nincs a világon, főleg nem a szlovák és román hegyekben. Zsidó hegyekről nem is beszélve, azokkal a ronda nagy hegyormokkal. A bükk a legmagasabb hegy a világon, a Himalája elbújhat mellette.

Remélem a példa megvilágítja a lényeget. Számtalanszor látom, hogy valaki azt mondja, hogy “szép a Bükk” és máris sovinizmussal vádolják, mert miben különbözik az a többi hegytől és különben sem olyan magas…stb.

Ez a fajta hozzáállás az elmúlt jó pár év vívmánya és köszönhetjük a pártoknak, a médiának, de az emberek birkaságának is. Rátok ne hasson, vegyétek észre a különbséget a kettő között és hívjátok is fel rá a figyelmet.

(Kicsit folytatása ez a bejegyzés ennek.)

Felhívás keringőre arra, hogy Te is írd a JSZP-t!

Mivel újrakezdtük és mivel folyamatosan krónikus íróhiányban szenvedünk, ezért tagtoborzót hirdetünk. Gyere Te is.

Így is lehet. Kép forrása: korszeruviselet.hu

Az ideális jelöltünk szerint:

• magyarnak lenni JENŐ.
• Vitéz nagybányai Horthy Miklósból annyira sugárzik a férfierő, hogy az már vakít.
• nem kell mindig habzó szájjal cigányozni, zsidózni.
• nem kell nemzetiszínű alsógatyát hordani ahhoz, hogy jobboldali legyél.

Az ideális jelölt rendelkezik az alábbi képességekkel:

• tud bejegyzést írni érdekesen, szépen, ügyesen és szokott is (legalább heti kétszer). Ha nem tud, de nagyon szeretne, akkor segítünk neki. Ha reménytelen vagy, akkor még mindig kommentelhetsz!
• észreveszi a témát, ami az utcán hever. Ír róla, ha kell nyomozásba kezd.
• egyúttal, ha azt mondjuk, hogy most a tengeri herkentyűk nemi életéről kell írnia, akkor meg(t)eszi.

Amit biztosítunk:

• publikálási felület. (hamarosan önálló domain)
• segítünk javítani az írásaid színvonalát. Gatyába rázunk!
• fiatal, lendületes csapat.
• a világ legjobb kollégái.

Kép forrása: korszeruviselet.hu

Ami a JSZP a jövőben lenni szeretne:

• egy ütközőpont az értelmiségi fiatalság számára.
• egy oldal, ahol a vélemény mérvadó, nem pedig rendhagyó.
• a hely, ami mindig tud újat és érdekeset mutatni.
• …stb. ötlet mindig annyi van, mint semmittevő politikus a parlamentben.

Jelentkezésed a raszpiiGÉMÉLpontyKOM -ra illetve a hakkniGÉMÉLpontyKOM-ra várjuk.

Kommentben jöhetnek a kiegészítések, kérdések, ötletek.

Újrakezdjük.  Az átlagos olvasó észrevehette, hogy a JSZP-vel valami nincs rendben. Hülye, szar bejegyzések, egymásnak ellentmondó vélemények, ideges írók, ronda nők.

Mi pedig leszartuk, úgy gondoltuk van jobb dolgunk is.

Most viszont megszületett az elhatározás, hogy mindent újrakezdünk és a JSZP ismét az lesz, aminek indult: “egy közösségi blog, annak a jobboldali fiatalságnak hangja, akiknek nincs tele a szája a Fidesz visszaböfögött bölcsességeivel, önálló, kritikus, független, radikális, de nem szélsőséges. Legalábbis ezt várom tőle. Ennek indult.” - ZaizenJotaro

A változások pontokba szedve, tömören:

a) A 2012 blogtól különválnak útjaink, ahogy ezt már ő is megírta.

b) Új témák, sorozatok lesznek az oldalon. Az általános politikai jólmegmondás mellett lesz szó magyar néprajzi, kulturális sajátosságainkról, érdekességekről és mindenféle jóról: zenéről, programokról, könyvekről.

c) Az írók rövidebb pórázon lesznek fogva, ezzel segítve az egységes arculat kialakítását és azt, hogy ne beszéljenek el a véleményeink egymás mellett. Az íróinknak szóló szerkesztői kiskáté is hamarosan kész lesz.

d) Ha minden jól megy hamarosan költözünk a jezusszive.crpl.hu -ról, egy ember számára is megjegyezhető címre.

e) Ismét elkezdünk írókat keresni, a régiek pedig szájba lesznek motiválva lesznek arra, hogy írjanak.

f) Ismét lesz közös kocsmázás szervezve, amire mindenkit szeretettel várunk. Tervben van, az esemény rendszeressé (heti, havi) tétele is.

g) Plusz rengeteg egyéb meglepetés, blablabla.

És akkor most: reset.

Úgy gondolná az ember, hogy a XXI. század Európájában, az Európai Unió keretén belül nem történhet meg ilyen. Nem történhet meg, hogy egy ország korlátozza a kisebbség nyelvhasználati jogait, sőt még büntetést is kell fizetnie, ha bizonyos helyeken használja.

Mindenki kedvence.

Ilyen nincs. Kikötném már most, hogy nem a szlovákokat kell utálni en bloc, ahogy azt sokan próbálják bemutatni mostanában, hanem Ficóék kormányát és leginkább Ján Slotát, aki folyamatosan élezi ki a helyzetet és szítja a gyűlöletet. Ez az egész nyelvtörvény hangulatkeltés, ahogy azt a fenti cikk is leírja. Inog a szék a szlovák kormány alatt, rengeteg a korrupciós ügy és valamivel el kell terelni a figyelmet.

De azt gondolná az ember, hogy az Európai Unió nem fogadhat el egy ilyen nyelvtörvényt, nem legitimálhatja azt. És mégis.

“Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) kisebbségügyi főbiztosa megállapította, hogy a nyelvtörvény módosítása összhangban van a Szlovák Köztársaság nemzetközi kötelezettségvállalásaival. Knut Vollebaeknek úgy ítélte meg, a nyelvtörvény által követett célok jogosak, a szankciók pedig kompatibilisek az európai normákkal”, mondta Miroslav Lajcák. A szlovák külügyminiszter azután jelentette mindezt ki, hogy a szlovák szakértők Hágában tájékoztatták Vollebaeket az államnyelvtörvény módosításáról. (A magyar szakértők szerdán találkoznak a főbiztossal.)

Ilyenkor el kell gondolkodni, hogy az elméletileg határok nélküli, nemzetek összefogásában hívő EU mit művel a gyakorlatban. Persze értjük mi a logikát:  ha megvédik a szlovákiai magyarokat, akkor meg kell védeni az erdélyieket is. Vagy pl. a spanyolországi baszkokat és a többi európai kisebbséget (akik nem is olyan kicsik pár millió fős látszámukkal…). Tényleg ez lesz a jövő Európája?

Akárhogy is, nevetséges, hogy alapvető, emberi jogokat kell megvédeni a XXI. század elején és nem a harmadik világ valamelyik országában, hanem itt a Kárpát-medencében.

Pár napja, önkénteskedtem. Az ilyesmi ritkán csapódik le jól, hisz a forgatókönyv ugyanaz: Te dolgozol, mások is dolgoznak. Te dolgozol tovább, míg mások előveszik a sört, és néznek téged. Ahogy dolgozol.

Nem mintha gondom volna a tanyasi sztriptízzel, de az érzés marad: a dolog szopás.

Ha zuhog az eső, az sem gond. Mindig van mit takarítani, aki ilyesmit szervez, az felkészült sikeres ember, készen áll váltani.

Ne szaporítsam tovább, be is szabadultunk pakolni (és inni) a helyi a Művelődési Házba. És ugye mindenkinek van múltja. Egyébként ilyet mondani illetlenség. Minden beszélgetésbe, bele kell szőni a véletlen kérdést:

Mikor anno gyerekkoromban… Várj, voltál te gyerek?

Bármi megtörténhet, hisz modern korban élünk. Lehet hogy a szemben ülő, nem is bírja a köldököt. Csak úgy zombizik a nagyvilágban, gyermekkor és szocializáció nélkül.

Az épületnek volt múltja. Egészen az építésig, hiszen az akkori KISZ helyi szervezet lakott benne. (Az épületnek lehet köldöke, tehát.) Előkerültek régi munkanaplók, újságcikkek és máris sokkolt. A falu ahol élek ugyanis iszonyatosan öregedik. Kevés a fiatal, és több az öntudatos nyugdíjas.

Más a világ is, mi ifjúsági klub helyett kocsmázunk, évente kétszer hagyományt őrzünk, mikor iszunk, és ki tudja, élünk-e még élhetően annyit a szarrá tett testünkben, hogy így a következő generáció is köldökkel szülessen.

Nyálból visszavéve, megtudtam hogy már 30 éve építik a helyi tornatermet(uszodával), és hogy volt Határőr Ifjúsági klub, mely zenélt. Gitárral.

Találtunk régi könyvet, az ittjárt zenészek aláírásával. A teljes Apostol, Lord, Illés, Bergendy, R-Go, Neoton.

Ezen például egy másik falu Határőr klubja látható, ahogy énekel. Sajnos nem tudni mit, senki sem tudja. Köldöke, állítólag van.
(Mennyivel kellemesebb volt, mikor még a rendes fényképészek, ráművelték a dolog lényegét a hátoldalra. Ma már csak a Photoshop éget bele valamit, hjaj.)

Nincs a képen Adidas, sem Budmill, nincs a háttérben franchise (csak tank), és mindenkinek egészséges feje van. Az milyen lehet.

A valaki, valahova, valamikor fut téma sosem unalmas. Ismerek embert, aki futás közben a kezeivel az arcát üti. Nyilván, a gondok. Most ezen a hölgyön hol látni ilyesmi?

Ne csak siránkozzak, íme egy képeslap egy másik faluból. Ők így tolták, mert határőrök.

És most kedves olvasók, lenne igény több régi képre? És még rengeteg újságcikk, valamint vietnámi vagy palesztin baráti gyereket szkennnelhetek, ha jelzitek az érdekeset.

A 2012 Blog katalogizált archívuma >ITT< található. (Az új bejegyzések 12-24 óra késleltetéssel kerülnek bele.)

Mi másból is áll egy ember, mint az emlékei összességéből?

A testünk és az agyunk mindannyiunknak azonosan épül fel, hasonlóan működik. Az agyunkban eltárolt információk halmaza tesz bennünket önmagunkká; ahogy az én számítógépem attól az a bizonyos számítógép, hogy az én adataim vannak a háttértáron. Ha átteszik a meghajtót egy másik gépbe, és leültetnek elé, esetleg észre sem veszem a cserét, hiszen minden programot és beállítást a helyén fogok találni.

Mindez ránk is igaz – hogyha önmagunkat egy számítógéppel tekintjük egyenértékűnek.

Természetesen két agy felépítése nem annyira tökéletesen egyező, mint két processzoré, melyek egymás után jöttek le a gyártósorról, egy gyermek agya nem egy üresre formázott háttértár, az „operációs rendszer” velünk születik ösztönök ezrei formájában, genetikai örökségünk velünk született hajlamokat és tehetségeket ad, melyek egyedivé tesznek bennünket már születésünk pillanatában is.

Mégis, tapasztalatom szerint az emlékek hiánya az, ami miatt a legtöbb ember elveti a reinkarnáció-elmélet érvényességének a lehetőségét is: ha nem emlékszem rá, akkor miért én voltam az?

Kedves olvasó! Menjünk most bele egy interaktív játékba; a közreműködésedre lesz szükség, és kérlek, ne csalj.

Idézd fel magadban, mit ebédeltél tegnap.

…

Megvan? Persze, nem volt nehéz.

És most kérlek, még azt idézd fel nekem, hogy mit ebédeltél tegnaptól számítva tíz évvel ezelőtt.

…

Hacsak nem egy nagyon nevezetes napja volt az életednek, nem emlékszel rá.

Sőt, még arra sem emlékszel, hogy egyáltalán ebédeltél. Feltételezed, hogy ebédeltél aznap is, mint minden nap, de nem emlékszel az élményre, hogy ott ültél az asztalnál, és ettél.

Mintha meg sem történt volna.

Sőt, nagyon valószínű, hogy egyáltalán nem emlékszel arra a napra – hogy egyáltalán megtörtént, és ott voltál.

Nem emlékszel belőle semmire.

Mégis, kétség nélkül elfogadod, hogy ott voltál, hogy megtörtént, és hogy te voltál ott.

Az emlékezet nem nyúlik vissza a születésünk pillanatáig. Múltbéli emlékeink fokozatosan halványulnak el. Ahogy az időben haladunk előre, az nem egy gyémánttömb suhanása a világűrben, ami egyre csak halad előre, létezik és ragyog, míg végül neki nem ütközik a halálnak nevezett fekete bolygónak, és darabokra törik. A valóság az, hogy egy marék kiszáradt fű vagyunk egy folyó sodrában, kopunk, ázunk, oldódunk, szálak válnak le belőlünk, új szálak gabalyodnak belénk. Egyfolytában átalakulunk – és ezt a folyamatot nevezzük életnek.

Az élet nem egy állapot, amely idővel, mint minden állapot, megszűnik, hanem egy folyamat, amely sosem szűnik meg, mivel a világegyetemben soha semmi nem szűnik meg változni, átalakulni, levetni régi formáját és újat venni fel. Ha így nézzük a halált, az nem az élet ellentéte, hanem maga az élet, fejjel lefelé nézve, abból a téves alapállásból kiindulva, hogy az élet statikus dolog. Ezt jelenti a buddhista tanítás, hogy minden lélegzetvétellel meghalunk, nem pedig azt, hogy „féljetek, mert közeleg az elkerülhetetlen”. Nem közeleg, itt van. Általa élünk.

Ha visszamegyünk a kisgyermekkorba, szinte minden esetben hatalmas fehér foltokat találunk az emlékezetben, minél közelebb megyünk a születéshez, annál homályosabb és hiányosabb a kép. Nincs ember a földön, aki emlékezne a szülőszobára, ahol felöltötte jelenlegi testét. Sőt, könnyebben találunk olyan embert, aki múltbeli életből származó emléket képes felidézni.

Az emlékezet és az én, az egó ugyanis összefüggnek egymással. Az egó az emlékek birtokosa, az emlékek pedig bizonyos mértékig az egó építészei, és amíg az egó nem kezd el szilárd formát ölteni, a beérkező adatoknak nincs stabil viszonyrendszerük, melyben elhelyezkedhetnének. Ezt a viszonyrendszert az egó hozza létre, és ebben bizony nincs helye a korábbi életek emlékeinek sem – mivel azok egy másik egóhoz tartoztak.

A reinkarnáció nem testcsere. Nem azt jelenti, hogy Én, Szabó Jancsi, halálom után meg fogok születni egy másik testben, teknősbékaként vagy éppen emberként. Ezt a tévképzetet – amelyet sajnos a hinduk közül is sokan osztanak – a halál illúziójától való félelem hozta létre.

Amikor Szabó Jancsi meghal, a folyamat, amely az adott személyt jelenti, normális esetben nem megszakad, hanem beteljesül. Mintha mattot adnánk egy sakkpartiban, vagy végére érnénk egy játékprogramban az utolsó pályának – nem lehetséges tovább folytatni. De ha az ember nagyon belefeledkezett a játékba, az még nem jelenti azt, hogy holtan fog leesni a székről, mikor a királya lekerül a tábláról. A Szabó Jancsi-folyamat csak a következménye egy másik, nagyobb folyamatnak, az életnek, amely egy újabb ciklust, egy újabb játszmát kezd el, amely más lesz, mint az előző, de magával hozza az előző parti tanulságait.

Valójában tehát a test végső elhagyásakor egy adott élőlény létezésének csak egy olyan része folytatja tovább az útját, amelyről a földi embernek sajnos nem sok fogalma van. Léleknek meg szellemnek szereti nevezni, de igazából nincs tudatában, hogy mi az, még önmagán belül sem találja, nemhogy másokban. A „gondolkodom, tehát vagyok” téveszméje uralkodik rajtunk: az elménkkel azonosítjuk magunkat, amely szellemi felépítésünkben az egó alatt található, így az afeletti dolgokról, úgymint az intelligencia, az értelem vagy maga a tudat, fogalmunk sincs. Azt hisszük, ezek az elme által produkált jelenségek!

Mindezt annak ellenére, hogy nyilvánvaló igazság: az ember fel tudja függeszteni a gondolkodás folyamatát, mégsem szűnik meg tudatában lenni önmagának. Bárki képes elérni a meditáció gondolatok nélküli világát, illetve megfelelő gyakorlással akár még a testét is ideiglenesen és részlegesen elhagyhatja, és azonnal tapasztalni fogja, hogy valójában nem csökkent, hanem növekedett mértékben van tudatában saját létezésének. Mint ahogy tapasztalni fogja azt is, hogy milyen az idő súlya nélküli létezés, milyen az az állapot, mikor egy óra éppen olyan könnyen kivárható, mint egy másodperc, és világossá válhat az is, hogy valójában nem mi haladunk az időben, hanem az idő halad visszafele hozzánk képest, mi pedig egy helyben állunk az örök most pillanatában.

Ezt a pillanatot nevezhetjük helyesen örökkévalóságnak, és nem azt a téveszmét, hogy a tudatunk a végtelenségig fog tartani az időben. A tudatunk semennyi ideig sem tart, a mostban „létezik”, és így már nyilvánvaló, hogy soha nem fog megszűnni „létezni”, hiszen nincs benne az időben, felette áll, rajta kívül „létezik”. (A létezést azért írom idézőjelben, mert a tudat nemcsak az időnek áll felette, hanem a létezésnek is, de ebbe egyelőre ne menjünk bele.) Ez a fajta megközelítés már a modern fizikában is létezik, egy olyanfajta időfizikai világkép formájában, ahol a jelenségek egy jelenponton bújnak át a jövőtérből a múltsíkra.

Mindezekből pedig az következik, hogy az „én vagyok” egy olyan tapasztalás, amely soha nem szűnhet meg létezni. Két részből áll: a „vagyok” része az, amely felette áll az időnek, és logikus, hogy nem ismerhet elmúlást, változást, bármilyen időben megvalósuló jelenséget. Az „én” része pedig az, ami változik, ami folyamatos átalakulásban van az időben, nem csak a halál és a születés által, hanem egyetlen „életen”, egyetlen én-részfolyamaton belül is. Szintén tudományosan elfogadott tény, hogy az embernek úgynevezett énállapotai vannak, ezek pedig akár egyetlen napon belül többször is válthatják egymást. Különlegesség, hogy önmagukat kizárólagosnak ismerik el, vagyis az ember egy adott énállapotban nem képes azonosulni egy másik énállapot-beli önmagával. Pontosan ugyanezt csinálja a nagyobb egó is, amely magába foglalja ezeket a töredékeket: önmagát már teljesnek tekinti, és nem képes azonosulni más olyan egókkal, amelyek egy nála is teljesebb életnek a részei. Ezért tekintheti a „reinkarnációt” helytelenül saját „fennmaradása” zálogaként, holott ő maga is egy folyamat - bár ennek nincs tudatában. Korábbi állapotaival mégis képes azonosulni, mégpedig pontosan azoknak az emlékeknek a „statikus” volta miatt, melyekre saját létét felépíti. Az egó látszólagos folytonos-statikussága pedig abból következik, hogy egy korábbi állapottal a későbbi állapot szakadásmentes ok-okozati viszonyban van. Azért vagyok „ugyanaz”, aki tíz évesen voltam, mert az egyik állapotnak a másik a következménye. Ugyanúgy, ahogy az egyik „inkarnációnak” következménye a másik.

Akkor miért van az emlékezés-beli különbség? Nyilvánvaló, hogy egy sakkpartinak csak akkor van értelme, ha konzisztens módon ragaszkodunk a szabályokhoz, és a tábla lépés előtti állapotának közvetlen következménye a lépés utáni állapot. Azonban a játszma végével nyilván nem folytathatjuk a következő játszmát a vesztes vagy éppen nyertes állásból, hanem a sakktáblán megjelenő információk halmazára egy „reset”-et kell nyomnunk, és csak a játékos fejében megragadt tanulság lép tovább a következő játszmába. Hasonlóan különbség van a „lélek” által hordozott emlékek és az egó által tárolt információk között is. Ezért nem emlékszünk és nem is kell emlékeznünk korábbi „életeinkre”, azokra a korábbi élet- és sorsfolyamatokra, melyeken a lélek keresztülment. Ezek a szabályok ugyanakkor idővel felborulhatnak, a lélek az egymás után következő egókat egyre képlékenyebbé formálhatja, és így valaki idővel elkezdhet emlékezni „korábbi életeire”. Ennek működési módjáról majd máskor…

(Teaser: a terv szerint következő bejegyzésben a szellemi “maszlagot” össze fogjuk kötni a korábbi politikai-társadalmi megmondással. Izguljatok.)

(Kettős feltöltésű, kompresszoros, közvetlen befecskendezéses turbómagyarok, elő a Xanaxszal. Itt vér fog folyni.)

Ezek a fránya tótok. Már megint csak a baj van velük! Jön az idióta Slota a tankjaival, lezúzza Budapestet, a parlamentet meg befestik fehér-kék-pirosra. A Facebookon tengert álmodnak hazánk helyére, tót-zsidó páncéloshadosztályok állomásnak Táborfalván meg a Fogarasi úti tecsó alatt, kész, a magyarok ellen összeesküdött a világ. Szar világban élünk, mondjuk ki.

Most olyan időket élünk, amikor az embereknek ellenségképre van szüksége. Közrejátszik a politikai válság, a gazdasági válság, és még ki tudja, hogy mi nem. Itt is, ott is. Ezek nyilvánvaló tények. Mivel zsidózni most már nem szabad, meg unalmas is, elő kell venni a parlamentbe bejutott néhány idiótát, ők majd levezetik a feszültséget. A túloldalon ott van Slota, itthon meg majd lesz a Jobbik, akik habzó szájjal követelik a közel 100%-ban szlováklakta Észak-Felvidék visszacsatolását. Büdös tótok!

Vicces volt pár hónapja az amúgy rendkívül sajnálatos dunaszerdahelyi brutális rendőri agresszió után olvasni a láthatólag komoly szellemi problémákkal küzdő Budaházy nyilatkozatát. Mit nyilatkozatát, felszólítását. Követelte, hogy a magyarországi szlovákság határolódjon el a támadástól. A Magyar Összefogásért Mozgalom egyenesen megparancsolta, hogy vagy bocsánatot kér a hazai szlovákság a dunaszerdahelyi terror miatt, vagy azonnal hagyja el Magyarország területét. Az őseim között trencséni szlovákok vannak, elő is kaptam a térképet, hogy megnézzem, merre van Handlová (lásd Nyitrabánya). Csak ha mondjuk mennem kéne. A „nemzeti” fórumokon a szlovák követség felgyújtását is követelték.

Szerveztek tüntetést ide is, Csabára, itt is van ugyanis konzulátus, lobog rajta a szlovák zászló. Személy szerint is ismerem azok többségét, akik kint voltak aznap. Vicces lenne sorolni azokat a neveket, akik büdös tótoztak. Petrovszki, Lipták, Szikora, Bencsik, ősmagyar családnevek. A temetőben dédszüleik sírján még szlovákul van a felirat.

Félreértés ne essék, én nem vagyok szlovák. Magyar vagyok, magyarnak is vallom magamat, kettős kötődésről se tudok beszélni, de a nagyapám és nagyanyám magyar nyelvű bizonyítványába még szlovák volt beírva anyanyelvként. Azt vallom, hogy az ember legyen tisztában azzal, hogy honnan jött. Mindig is tiszteltem az őseimet, a hagyományokat, a kultúrát, és a „nemzeti” oldalon állók értelmesebb felébe tartozók ezzel ugyanígy vannak. Fel sem tudom fogni, hogy képesek egyesek szidni a saját fajtájukat. Számomra ez inkább valami liberális jelenség, de semmiképpen sem összeegyeztethető egy egészséges ember értékrendjével.

Nem teljesen értem a MÖM meg a többi hasonló szervezet álláspontját. Ha csak megmaradok a csabai tótok példájánál: ezek az emberek az 1700-as években települtek át a Felvidékről a jobb élet reményében egy kvázi lakatlan, kiirtott lakosságú területre. Felhúztak itt egy várost, előbb sárból épített lutheránus templommal, majd amikor már sokan voltak, egy nagyobbat is – akkorát, melynek egész Közép-Európában nincs párja. Derekasan küzdöttek 1848-ban, a Szabadság téri obeliszken büszkén áll az első és második világháborús katonák emlékműve, akik életüket adták a Hazáért. Vers is született a nagy hírnévre szert tett, csabaiakból álló 101. cs. kir. gyalogezredről, akikről mindenképp írok egyszer. Nagyapám önként lépett be a Horthy seregbe, Németországban adták meg magukat, és 1956-ban tagja volt mindennek, ami forradalmi volt. Majdnem el is vitte az ÁVÓ, ám a tiszt, aki érte ment, gyerekkori barátja volt, megúszta.

Honnan gondolja bárki, hogy az a hajdanán negyven-ötvenezer csabai tót, amiből mára megmaradt ez a négy-ötezer (akik annak is vallják magukat, és talán még beszélik a nyelvet is), és a mai Szlovákia területét már háromszáz éve elhagyták, felelős lenne bármiért, ami ott folyik? Idiotizmus. Picsovina.

Amúgy mondom, nincs belőlük már sok. A legtöbb csabai persze tudja, ha tót származású. Míg maga a szó a köznyelvben sértően hat, az itt élő népnek ez a neve. Pontosabb kifejezés, mint a szlovák. A tót nyelv, melyet az öregasszonyok még beszélnek és megértenek a piacon, menthetetlen – kihalásra van ítélve. A Szlovák Gimnáziumban irodalmi szlovákot tanítanak, melyet épp, ha megért a nyelvét megőrző csabai tót. Ami amúgy is egy katyvasz, egy tájnyelv, teli magyar meg szlovák eredetű szavakkal. Tágyeme na kergát, vízállás megtekintováty. Eltűnik egy kis népcsoport szépen lassan. Még van ugyan tót nyelvű vasárnapi mise a kistemplomban, de ki tudja, meddig. Betett neki a magyar nacionalizmus, a lakosságcsere meg az öregek furcsa hozzáállása, hogy a gyerek előtt csak akkor beszéltek tótul, ha valamit titokban akartak tartani. Egy pár szót azért mindenki tud, én is. Na, majd ha nagyon akarják, elhatárolódok én a szlovák rendőröktől. De csak magyarul.

Nem akarok kitérni a magyar-szlovák kapcsolatokra, talán egy következő cikkben. Egyetlen dolgot szeretnék csak kérni: mielőtt bárkin elhatalmasodik a soviniszta indulat (mert ez az), egy pillanatra nézzen utána azoknak az embereknek, akiket szid, és akiket távol akar tartani az országtól. Mert az is lehet, hogy már hamarabb itt voltak, és többet tettek a hazáért, mint ahogy az ő gondolná. Ha már teljes joggal ugyanezt követeli Slotától. Na, dobro zdravja, barátaim.

A 2012 blog katalogizált archívuma ITT található. (Az új bejegyzések 12-24 óra késleltetéssel kerülnek bele.)

Kedves olvasók: a történelmi pillanat eljött, szintet lépünk. Az eddigi politikai, gazdasági, társadalomelméleti megmondásokon túljutva, most, ha úgy tetszik, „transzcendens” szintre emeljük a 2012 Blogot. Hogy ez mit jelent, ahhoz először is tisztáznunk kell – a „transzencdencia” fogalmát.

A divatos „ezoterikus” fogalomgyártás egyik felkapott és széles körben használt terméke az „asztrálsík”. „Ezoterikus” könyveket olvasgatva még olyanokkal találkozhatunk, mint „fizikai sík”, „mentálsík”, „éteri sík”… Mik is ezek valójában?

A fizikai világ kézzelfogható jelenségeinek leírására specializálódott földi nyelveken ezt kissé nehéz kifejteni – valószínű ezért is születik a sok félreértés és félremagyarázás ebben a kérdésben.

Azt elég könnyen megmondhatjuk azonban, hogy mik nem a síkok: nem úgynevezett „dimenziók”, tehát nem egy, a fizikai térnél magasabb dimenzionáltságú (4-5-… dimenziós) hipertér egymástól elkülönült síkjai, amik között utazni lehet.

A „sík” kifejezés ezt sugallja, és sajnos sokan ebben a tévedésben élnek.

Ez a tévedés tulajdonképpen régebbi, mint maga a sík kifejezés, mivel már egyes vallásoknak is meghatározó eleme, hogy az ember lelke a halála után a testéből kiszáll, és ellebeg valamiféle szellemvilágba, mennyországba, pokolba, akárhová – valamilyen nem fizikai helyre. A probléma az, hogy a „hely” egy fizikai fogalom, tehát a „nem fizikai hely” kifejezés értelmetlen; a mozgás, gyaloglás, repülés, tovalebegés, stb. a fizikai térben történő relatív pozícióváltoztatást kifejezni hivatott fogalmak, tehát lélekre vagy szellemre vonatkoztatni őket meglehetősen csalóka.

A szellemvilág valójában egy nagyobb egész, amelynek egy része a fizikai világ. Nem egy síkja, szelete, hanem egy vetülete. És egyedül ilyen módon tudjuk értelmezni a többi „síkot” is: ugyanannak az egységes „valóságnak” különböző nézőpontból származó vetületei. (Valóság idézőjelben, mivel a hétköznapi értelemben vett valóság relatív, de erről majd később.)

Az ember nem halála után lebeg a szellemvilágba: most is ott vagyunk, az összes síkon jelen vagyunk, legfeljebb ennek a legtöbben nincsenek egészen tudatában. Az egyes síkokon különböző formákban jelenünk meg, ezeket szokták fizikai test, étertest, asztráltest, mentáltest, stb. néven nevezni, amely megintcsak kicsit csalóka, mert a test szó az embernek egy olyan formát jelent, amelynek mérhető kiterjedése van, alakja, meghúzható határvonala, méretarányai. Ezt a fizikai testen kívül legfeljebb az „étertestről” mondhatjuk el, de a síkok terén viszonylag képben levő keveseknek egy jelentős része az „éteri” síkot a fizikai sík részeként fogja fel, hasonlóságuk miatt. Valójában a síkok között nincsen éles határ, ami megkülönbözteti őket, az az adott tudatállapotra vonatkoztatott érzékelhetőség-beli különbségük. Ahhoz, hogy az infrafényt lássuk, infravörös kamera kell, ehhez hasonlóan egy adott síkon önmagunk teljességének az ott megjelenő vetülete bizonyos érzékekkel bír, melyek az adott sík felfogására alkalmasak. A fizikai szemünkkel hiába nézünk, testünkkel hiába futkosunk, fizikai kezeinkkel fizikai gépeket hiába rakunk össze, az asztrálvilágot, vagy bármiféle „túlvilágot” soha nem fogunk tudni érzékelni. Ha valaki az asztrálvilágot keresi, először tudatába kell jönnie saját létezése asztrális vetületének. Tulajdonképpen a túlvilág fogalma ezt jelenti: a létezésnek olyan módja, amely a fizikai világban nem értelmezhető. Amit látunk, az a fizikai formája a dolgoknak, így ha itt a földön a lelkünket próbáljuk keresni, az nem más, mint a testünk – testünk a szellemi létezésünknek a fizikai vetülete. Annak a tudósnak, aki azt mondja, hogy az asztrál- és mentálvilág valójában mind itt van a földön, az anyagban, atomokból álló agyunkban, tulajdonképpen félig igaza van, hiszen ezek a síkok egymásban léteznek.

Lássunk egy egyszerű példát.

Ezoterikus közhelynek számít az emberiség elanyagiasodása, a szellemi dolgoktól az anyag felé fordulása. Valójában a figyelmünket bizonyos folyamatok miatt jelen fizikai valóság egyre jobban elcsábítja, magára vonja, így egyre kevésbé vagyunk tudatában a szellemvilág nagyobb egészének. Ez a beszűkülési vagy süllyedési folyamat a fizikai sík padlójára nyomott le minket (igen, adott esetben a fizikai sík is tagolható különböző alsíkokra), de ott sem áll meg, nem állhat meg: az emberiség teremtett magának egy saját síkot, amely a fizikai alatt helyezkedik el, és részben a szellemvilág magasabb régiói, a mentálsík pótszereként funkcionál: ez a kibernetikai sík.

Az elektronikus szerkezetek, számítógépek absztrakt világában egy külön síkot alakítottunk ki, és időnk egyre nagyobb részét töltjük itt, lassan úgy megfeledkezve a fizikai világról is, ahogy korábban az annál magasabb világokkal tettük. (Részben ezt a folyamatot érzékelteti a Mátrix rémképe, ahol az emberiség egy olyan kibernetikus síkon van rabságban, amely a hajdan létezett fizikai valójának a tökéletlen másolata.) A kibernetikai sík valójában „itt van” a fizikai síkon, hiszen kézzel fogható a számítógép, mobiltelefon és minden egyéb eszköz, amely „előállítja”, pontosabban implementálja azt számunkra, de mégis a fizikai síktól részben függetlenül létező valóság.

Egy, a kibernetikai síkon létező lénynek, mondjuk egy karakternek egy számítógépes játékban, a fizikai sík ugyanolyan transzcendens, mint a szellemileg megvakult embernek az asztrálsík. Az ő számára mindez nem valóság, az ember nem is létezik, hiszen akármerre futkos pályája útvesztőjében, az emberrel, aki alkotta, soha nem fog találkozni, és soha senki nem lesz képes megmutatni neki, hogy néz ki egy számítógép, amin „belül” ő létezik. Nem is lehetséges ez, hiszen őt sík képernyőre tervezték, és fel sem tudná fogni a háromdimenziós valóságot, vagy például a „hőmérséklet” fogalmát. Természetesen amikor elmondjuk neki, hogy a fizikai lét háromdimenziós, és elméletben felfogja ezt, tévesen arra a következtetésre jut, hogy ha geometriai síkot váltana, és saját síkjáról a szomszéd síkra jutna, akkor kint lenne a fizikai világban. Erről szó sincs, hiszen az ő létezése nem kompatibilis ezzel a létezéssel, és ő a fizikai világban nincs sehol.

Ezért megtévesztő a valóság egyes vetületeire a „sík” szót használni, és ezért értelmetlenség az asztrálvilágot egy „másik síknak” képzelni, ahova ki lehet „röppenni”, és akkor „ott vagyunk”. Elég a mobiltelefonunkat elővenni és belépni a menübe, máris „kint vagyunk” a kibernetikai síkon, holott a fizikai síkon nem történt velünk semmi sem. De mivel mi a „valóság” relatív fogalmát a fizikai síkon értelmezzük, a kibernetikai sík nem valóság, hanem a transzcendens ellentéte: illúzió. Hogy mi tehát a valóság, azt az adott létforma tudatossági szintje határozza meg; a saját valóságán belül implementálódó „szubvalóságot” pedig mindenkor illúziónak, a saját valóságát implementáló „szupervalóságot” pedig transzcendenciának nevezi. Ennek fényében egyes buddhista irányzatok vitái a megvilágosodás természetéről teljesen értelmetlenek, hiszen nincsenek tekintettel arra, hogy egy ismert transzcendens valóságon túl újabb szuper-transzcendencia létezhet, tehát a megvilágosodásnak is több fokozata van, és nyilván jópár fokozaton keresztül kellett már mennünk ahhoz, hogy emberi formában tudjunk létezni. De van egy jó hírem: még nagyon hosszú út áll előttünk.

- Szájbarágó gyorstalpaló önjelölt brókereknek -

(A 2012 blog katalogizált archívuma ITT található. Az új bejegyzések 12-24 óra késleltetéssel kerülnek bele.)

A következő bejegyzésben, ahogy ígértük, megvizsgáljuk, kik és hogyan csinálnak pénzt a tőzsdén. Előre kell bocsátani, ez csak egy szájbarágó gyorstalpaló, tehát nagyon leegyszerűsített modellt fogunk bemutatni.

Lássuk, hogyan tőzsdézik az „átlag proli”!

Naphosszat ül a monitor előtt a munkahelyén, a 34. nyitott Operában suttyomban ott figyel neki a tőzsdei felület is, lopva sasolja a görbét, „komoly elemzők” meséit olvasgatja gyertyákról, támaszokról és egyéb hülyeségekről, hogy egy kis mellékest próbáljon szerezni, elvégre már negyedik éve Maradon nyaral a család, jó lenne idén messzebbre is jutni. Első tényezőnk tehát a pénzvágy, az egyszerű, „ingyen” nyereség csábítása. „Talált” pénz ez, hiszen nem kell érte megdolgozni, csupán a számítógépet kell nyomkodni egy kicsit. A motiváció és a metódus is meglehetősen hasonló tehát a nyerőautomatákéhoz.

Nagy tévedés, hogy a kaszinóban vagy éppen a kocsmában nem lehet nyerni a gépeken. Ha ez így lenne, senki nem játszana velük. Bárkivel bármikor megtörténhet, hogy több pénzzel hagyja el a vendéglátóipari egységet, mint amennyivel bement – ebben van a dolog vonzereje. Ami a racionalitás szintjén ellene szól, az az, hogy a vesztésnek mindig valamivel nagyobb esélye van. Akik egy kicsit ismerik az üzlet hátterét, tudják, hogy a gépek nem egy időváltozó és az emberi viselkedés eredőjéből nyert véletlenszámot használnak, hanem előre programozott oddsokkal működnek. A törvény ezt a csalást nemcsak megengedi, de kötelezővé teszi, mert (ez a mechanikus nyerőgépekből visszamaradt csökevény) előír egy minimum visszafizetési százalékot, amit véletlenszámokkal nem lehetne garantálni.

A Gauss-féle szóródási relációnak megfelelően minél többet játszol, annál biztosabb, hogy vesztesz. Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy hány százalékot lehet a tőzsdén keresni egy ügyleten, nem csoda, hogy nagyítóval találunk csak olyan embert, aki tőzsdézésből gazdagodott meg. Azok sem a monitor előtt gubbasztottak, hanem egészen más módszerrel játszottak, és egybehangzóan állítják, hogy csak hosszútávú ügyletekkel lehet pénzt keresni, a rövid távú módszer szimpla szerencsejáték.

De miért is kell a monitor előtt drukkolni izzadva, mi is az a görbe, aminek felfelé vánszorgása Tahitire, lefelé araszolása a válóperes tárgyalásra vezet? (Kivéve persze, ha shortolunk, akkor fordítva van.) Ez a görbe „az árfolyam”.

Elvileg azt jelenti, mennyi pénzt ér az adott instrumentum az adott pillanatban. De mi az, hogy valami mennyi pénzt „ér”? Ha venni akarunk valamit, az számít, hogy mennyi pénzért kínálják az adott dolgot a piacon. Ha eladni akarunk, akkor viszont az, hogy mások mennyi pénzt hajlandóak érte megadni. Az előbbi eset egyszerűbb, hiszen hagyományosan az eladó az, aki nyilvános ajánlatot tesz, a vevő ezt magában mérlegeli. Tehát ha el akarjuk adni a MOL-részvényünket, honnan tudjuk, hogy mások mennyi pénzt adnának érte?

Sehonnan. Mint ahogy az „átlag proli” azt sem nézi, hogy milyen nyilvános ajánlatok vannak regisztrálva az adott pillanatban. Az egyetlen, amit néz, a bűvös görbe: ami pedig nem azt mutatja, hogy mennyiért lehet jelenleg eladni vagy venni, hanem azt, hogy a legutolsó tranzakció milyen árfolyamon történt! Ezt mindenki tudja, de kevesen fogják fel az óriási különbséget.

Ha én eladok neked egy darab vadonatúj, hibátlan, kétméteres plazmatévét 50 forintért, mert úgy tartja úri kedvem, attól a plazmatévék árfolyama leesett 50 forintra?

Van a bűvös görbe mögött egy másik görbe, amit sajnos szintén kevesen néznek, pedig egy kattintással odatehető a bűvös alá, ez pedig az, hogy az adott tranzakcióban hány darab részvény cserélt gazdát. Ebből lehetne következtetni, hogy a látható árfolyamváltozást mennyire kell komolyan venni, mennyire fajsúlyosan piacot formáló tényező. Azonban mivel a legtöbben leginkább a bűvös görbét nézik, az tényleg bűvössé válik, és pszichológiai hatásán keresztül a piac legfőbb befolyásoló tényezőjévé válik. Aki a görbét uralja, az irányítja a piacot, és tőle függ, nyersz vagy buksz aznap.

Hogyan lehet irányítani a görbét? Alapesetben erre bárki képes, hiszen ha bármilyen megfontolásból csökkenő árfolyam mellett „beelőzve” támasz alatti áron kínálsz, te egyedül Jóskapista egy darab két rongyos részvénnyel akár meg is döntheted a támaszt. Nyilván akinek elég sok pénze van, az sokkal inkább rá tud hatni a piacra – de a görbe, természetéből adódóan, nem piaci szabályosságokat követ. A plazmatévés példából kiindulva, ha ezt az egyszeri üzletet az én garázsomban megkötjük, arról nem tud senki, nem érdekel senkit, így nincs befolyással a piaci szereplők magatartására. A görbe viszont bűvös, tehát akárki akármilyen „zugügyletet” köt (mivel nincs zugügylet, a tőzsdei kereskedelem bár anonim, de nyilvános), az kihatással van emelkedés esetén a keresletről, csökkenés esetén a kínálatról kialakult benyomásunkra.

Nem kell tehát más, mint hogy bemenjen két ember a tőzsdére (nyilván ma már csak virtuálisan), az egyikük megvegyen 10.000.000 Ft értékű MOL-részvényt, és a következő kivárási szünetben eladja a másiknak 9.900.000 Ft-ért, a másik pedig gondoljon egyet, és rögtön visszaadja neki 9.800.000-ért, mire az újra eladja neki 9.700.000-ért, stb. A több tízezer balek pedig ül a monitor előtt halálos rettenetben, hogy megy lefelé a MOL!

Természetesen ez egy nagyon leegyszerűsített példa, de lényeg a lényeg: a magukat több játékosként feltüntető tőkeerős piaci szereplők tényleges kockázat nélkül bármilyen irányba tudják mozgatni az „árfolyamot”. Nyilvánvalóan a fő végrehajtói ennek a játéknak a kereskedelmi bankok, és ha figyelembe vesszük, amit az Irányítókról és a piacgazdaság látszólagosságáról tudunk, valójában egyetlen központi pénzügyi hatalom irányítja a bűvös görbe mozgását, a piaci szereplők ezrei pedig csak követni próbálják a trendet. Amíg valaki ügyesen csipegeti a morzsákat, és sikerül gyakran jó lóra tennie, addig valóban kereshet pénzt, de minél nagyobb pénzekben játszik valaki, annál biztosabb, hogy lehúzza a mérlegnek azt a serpenyőjét, amelyikbe került, és aznap a játékosok hunyó felébe sorolódik.

Miért? Mert ha fej vagy írást játszunk, sok ember fogad minden feldobásra, és én irányítani tudom az egyes feldobások eredményét, akkor te minél több pénzt teszel a fejre, annál sanszosabb, hogy szándékosan írást hozok ki. Ezért is van az, hogy minden tőzsdei sikertörténet valahogy úgy hangzik, hogy „csinált X milliót öt év alatt, aztán három nap alatt elvesztette az egészet”. Akik ez alól kivételek, soha rá sem pillantanak arra a görbére, csak a napi zárást nézik meg az újságban, vásárlásaikat az adott cég középvezetéséből szerzett belső információkra alapozzák. Bejegyeztetik a részvényeiket, részt vesznek a közgyűlésen, aktívan tesznek a cég sikeréért. Így lehet tőzsdézni. Az „átlag proli”-módszernél a rulett is célravezetőbb: ott legalább melléd szegődhet a szerencse, akár hosszabb távon is – még ha Gauss ellened is dolgozik.

A 2012 blog katalogizált archívuma ITT található. (Az új bejegyzések 12-24 óra késleltetéssel kerülnek bele.)

Felgyorsultak az események: Budaházy Györgyöt bevarrták, valószínűleg lisztet találtak a konyhaszekrényében, azután a Magyar Gárda Egyesületet feloszlatták, a bíró és az MSZP-s elit a hatalmi ágak szétválasztásának illúziójára sem ügyelve kórusban fenyegették jogalap nélkül a Magyar Gárda tagjait, hogy börtönbe kerülnek, ha tovább folytatják a gárda tevékenységét, tehát például ha kimennek a gátra homokzsákot rakni.

Vajon véletlen-e, hogy Charlie Gordon nemrég utazott one way ticket birtokában a világkormány főhadiszállására? Azért csak odafele vette meg a jegyet, mert visszafele már kúszva jött, és láss csodát, vége a töketlenkedésnek, hathatósan szétcsapnak a fasiszták között. Elvégre egy tisztességes demokráciában mégsem lehet tétlenül nézni, hogy 470 ezer ember egy népképviseletet hirdető pártra szavaz.

De amint látnoki képességű szerkesztőségi kollégánk, ZsuKov már egy hónapja megírta, „Figyeljetek gyerekek, lesz itt még bazmeg.” És lőn bazmeg.

Nem tudjuk, a magyar rendőröknél mikor szakad el a cérna, mikor jutnak el a nyílt parancsmegtagadásig. Belső információk szerint sokan közel vannak már hozzá. De semmi gond, készenlétben van a kölcsön-erő a szomszédainktól… ugyanakkor, ha a cseh, a horvát, az osztrák vagy különösen a lengyel rendőr idejön első kézből megtapasztani, mi folyik Budapesten, most már írhatjuk: rendszeresen, akkor egy lépéssel közelebb vagyunk az említett globális felkeléshez.

Amikor Kádár János bejelentette: srácok, nem annyira kéne ezt a rákosista stílust tovább erőltetni, végül is közeleg a diszkóláz, mostantól ne genyózzanak már a kényszerzubbonyos sünjeink emberekkel az utcán a ruházatuk, a hajviseletük, tetoválásaik, szóval külső megjelenésük miatt – azt hittük, az ötvenes évek egyenkabátját végleg magunk mögött hagytuk, egy korszak örökre lezárult.

De milyen naivak voltunk… 2009 júliustól, bírósági döntés értelmében, ha valaki a hagyományos magyar férfiviseletre meglehetősen emlékeztető fekete nadrágban és mellényben vagy dolmányban fehér inggel együtt mutatkozik közterületen, letartóztathatják, és büntetőeljárás indulhat ellene. Az ok: félelmet kelthet másokban.

A mai napon a gondolatrendőrség meggátolt egy teljesen jogszerű, bejelentési kötelezettség nélkül megtartható flashmob-jellegű demonstrációt, lefoglaltak 300 lufit és egy palack héliumot, legalább 60.000 Ft kárt okozva a Bombagyárnak. Az ok: félelmet kelthet másokban. (Igen, a lufi.)

Ha jobban belegondolunk, gyakorlatilag BÁRMIT meg lehet tiltani arra hivatkozva, hogy félelmet kelthet. Ha ebben igazán nagy rutinra tesznek szert az állami hatóságok, az angszoc megvalósulhat, többé nincs szükség törvényekre sem: csak a jógondolosság és a gondolatbűn kategóriája fog létezni.

Mindezt a liberális elvek diadalának legnagyobb ünnepén kell leírnunk, az amerikai Függetlenségi Nap alkalmából, mikor emberek százmilliói ünneplik a szabad gondolat, a szabad véleménynyilvánítás, a szabad önmeghatározás alkotmányos alapjainak lehetségessé válását az Új Világban. Vajon Voltaire, Rousseau, Jefferson és a többiek, az Új Világrend legelső építészei tudták, hogy ez lesz a vége? Szándékosan mágnesezték be alulról ebbe az irányba az emberiség ideológiai iránytűjét? Vagy egyszerűen a régi rendnek természetes és szükségszerű következménye volt az új, és lesben álltak azok, akik ezt kerekítették ki a nagy „szabadságosdiból”?

Hol csúsztunk félre ennyire? A kőbaltától kellene újragondolni?…

–

LÁBJEGYZET, avagy ki fél Magyarországon a gárdától:

Mitől félnek a magyar emberek? – a Google eredményei alapján

7. “félek a repüléstől”, 5720 - avagy repülök a testületből, ha nem verek népfelkelőket

6. “félek a fogorvostól”, 6240 - ez kb. várható is, node:

5. “félek a szüléstől”, 15000 kereken - …avagy miért fogyatkozik a nemzet?

4. “félek az éjszakának mindjárt vége”, 22400 - szexuális hiperaktivitás (vö. 5. hely), vagy solarofóbia?

3. “félek a görögöktől”, 23600 - UGYE MEGMONDTUK, hogy RÁSSZISTÁ az a magyar?!

2. “félek a szerelemtől”, 52700 – ez elég érdekes második helyen, de

végül:

1. “félek az emberektől”, 95200 - azonnal kérjük a legfelsőbb alkotmánybíróságot, hogy tilcsákbe az emberi fajt!

„félek a gárdától”: 6550 találat - node! Mindenki keressen rá és nézze meg az első 20 találatot! “NEM félek a gárdától - minden találatban!

Fasiszta google! Feloszlatni!

A 2012 blog katalogizált archívuma ITT található. (Az új bejegyzések 12-24 óra késleltetéssel kerülnek bele.)

A korábbi bejegyzések során már többször is hivatkoztunk a multihidraulikus diktatúra fogalmára a jelenleg létező államforma megnevezéseként, itt az ideje tehát, hogy tisztázzuk, mi a búbánat is ez.

A kifejezés alapja egy tudományosan elfogadott és használt másik kifejezés, a hidraulikus birodalom (hydraulic empire). Ezt a nagyközönség elsősorban Frank Herbert Dune-sorozatának 4. részéből ismerheti, ahol II. Leto Istencsászár egy rendhagyó hidraulikus technikával biztosítja saját hatalmának stabilitását.

Maga a „hidraulikus” elnevezés hagyományosan onnan származik, hogy az ókorban létezett hidraulikus birodalmak gazdaságának egyik nélkülözhetetlen eleme a víz volt. A víz ugyan minden gazdaságban nélkülözhetetlen, víz nélkül nincs mezőgazdaság, a hidraulikus birodalmak azonban folyamvölgyekben jöttek létre, ahol az esőzés önmagában nem biztosíthatta volna még az ivóvizet se nagyon, nemhogy az öntözővizet. Ezen birodalmakban az államhatalom központilag épített ki egy olyan csatornarendszert, mely az egyes települések minden mezőgazdaságilag művelt területéhez, minden lakójához eljuttatta a folyam akkor még tiszta, iható vizét. Mivel a csatornarendszert az államhatalom hozta létre, az állam is felügyelte – így aztán volt egy olyan gazdasági tényező a hatalom kezében, amely a rövidtávú túléléshez is elengedhetetlenül szükséges volt minden egyes alattvaló számára, és az éghajlati adottságból következően, mivel sem esővizet gyűjteni, sem kutat ásni nem volt lehetőség, egyedül a hatalom biztosíthatta a vizet.

Átvitt értelemben hidraulikus minden olyan államrend, amely stabilitását nem elsősorban katonai erővel tartja fenn, hanem azáltal, hogy a túléléshez, illetve a gazdaság működéséhez elengedhetetlenül szükséges bármilyen agyagot vagy egyéb forrást csak a hatalom tudja biztosítani. Ez lehet az ivóvíz, lehet az energia, lehet egy drog, melynek mindenki függője, vagy lehet akár az információ is, mint azt meg fogjuk látni.

A hidraulikus elnevezés azért is találó, mert, hasonlóan a fizikai hidraulikus szerkezetekhez, bármekkora nyomást ki lehet fejteni a hidraulikus elv alapján. Mivel a hidraulikus forrás megkerülhetetlen (fizikai monopólium), a forrástól függő emberek kiszolgáltatottsága abszolút mértékű, és a forrást kontrolláló személy vagy személyek az elképzelhető legkorlátlanabb hatalommal bírnak felettük.

A hidraulikus diktatúra fogalma azt jelenti, hogy a hidraulikus alapelvvel tudatosan él a hatalom: saját, sokszor önkényes koncepcióinak megvalósítására, saját hatalmának legteljesebb kiélvezésére használja fel a társadalomra nehezedő hidraulikus nyomást, ahelyett, hogy csupán a mindenki számára hasznos össztársadalmi rend fenntartására használná.

A multihidraulikus diktatúra ezen belül azt jelenti, hogy a hatalom nem egy olyan dolgot kontrollál, amelynek mindenki függője – hanem többet. Az ilyen hatalom több hidraulikus lábon áll, és ezért katonai erővel való megdöntése szinte képtelenség.

A legkorábbi és legáltalánosabban használt hidraulikus alap: a pénz. Az államhatalom minden korban, azon felül, hogy törvénykezett saját pénzkibocsátási monopóliumáról, és büntette azt, aki a monopóliumot megsértette vagy megkerülte, technikai eszközökkel is biztosította, hogy az említett fizikai monopóliummal rendelkezzen. Az emberek nagyobb része nem azért nem nyomtat otthon pénzt, mert az „nem szép dolog,”, vagy mert a törvény bünteti, hanem egyszerűen azért, mert technikailag nincs lehetősége rá. A papírpénz kibocsátása akkor vált lehetségessé, amikor az ipari beruházások olyan méreteket öltöttek, hogy a „gyári” és „házi” technikai szint különvált, és az állami befektetéssel létrehozott pénznyomda olyan technológiákat tudott alkalmazni, amelyek házi körülmények között nem utánozhatóak. Ennél korábban az arany funkcionált pénzként, hiszen ritkán fellelhető elem, és ahol megtalálták, az adott területre a király mindig törvényi úton rátette a kezét.

Az államhatalom pénzkibocsátási monopóliuma mostanra megszűnt, hiszen a magánkézben lévő bankok is szabadon multiplikálhatják az állami jegybankpénzt (lásd Terria és Lerzia meséje), nem is beszélve az olyan országokról (pl. USA), ahol már az elsődleges pénzt is magánbankok bocsátják az állam rendelkezésére. Könnyű belátni, hogy ez azért van, mert az igazi hatalom ma már nem az államhatalom. Ha az igazi hatalmasokat meg akarjuk találni, azt kell figyelnünk, kinek a kezében vannak a hidraulikus pórázok végei.

Nos, egyet már meg is találtunk: a kereskedelmi bankok. Hogy az emberek ezzel mennyire nincsenek tisztában, azt jól mutatja az a tény, hogy hajlamosak a kormányt hibáztatni az inflációért, noha a kereskedelmi bankok sokkal nagyobb mértékben vesznek részt a forgalomban lévő pénzmennyiség szabályozásában.

Lássuk a következő hidraulikus lábat! Egy szájbarágó gyorstalpalón keresztül egyúttal megpróbáljuk éreztetni, hogyan is működik a hidraulikus diktatúra a gyakorlatban. Tegyük fel, hogy holnaptól nincs benzin a benzinkutakban. „Kit érdekel, villamossal járok!” Azonban ha megéhezel, el akarsz menni a boltba kenyeret venni. Kimész az utcára, sehol egy autó, az utak olyan üresek, mint csak nemzeti ünnepeken szoktak lenni mostanság. Felszállsz a villamosra, két megálló, és már ott is vagy a közértben. És akkor jön a koppanás: nincs kenyér. Ugyanis a teherautó is benzinnel működik (pontosabban dízellel, de értelemszerűen dízel sincs a kútnál), amivel odaviszik a kenyeret, a vasúti sínt senki nem fektette le a boltig. Sebaj, elmegyünk a pékségbe, majd megvesszük ott!

A pékségben szomorúan fogják közölni, hogy nincs kenyerük, nem volt miből sütni, mert nem kaptak lisztet a malomból. Ugyanis azt is dízellel működő kocsival hozzák. De az Irányítók ennyivel nem járnak túl az eszünkön, elő a lovaskocsit, hozunk lisztet a malomból a pékségbe, és az emberek hősként ünnepelnek majd. A baj csak az, hogy a malom sem kapott búzát, és ha kimegyünk a búzaföldre, Józsi bácsi szomorúan gubbaszt az álló búza mellett, a kombájnnak ugyanis üres a tankja.

Könnyű belátni, hogy az olajszármazékok nélkül az egész gazdaság megszűnne működni, és a túléléshez szükséges legalapvetőbb fogyasztási cikkekhez sem tudnánk hozzájutni a gazdaság teljes újrastruktúrálása nélkül. Az alternatívaként kezelt elektromosság pedig szintén az Irányítók kezében van.

Íme a magyarázata annak, amit az energiaválságról szóló bejegyzésben említettünk: hogy az olaj és az urán csak speciális helyeken lelhető fel, amelyekre a tőkeerős energiaipar úgy teszi rá a kezét, hogy teljes törvényi támogatást is kap hozzá az államtól. Tévedés, hogy Afganisztánt és Irakot azért rohanták le az amerikaiak, mert kellett az olajuk. Kellett az a fenének, van belőle éppen elég – nyilvánvalóan a kitermelést éppen annyira fékezik, hogy az energia mindenkor szűkösen legyen elegendő, így a hidraulikus alapnyomás fenntartható, miközben az emberek alapvetően elégedettek. Ha ilyen jellegű katonai akciót keresünk, az inkább Tibet lerohanása volt a kínaiak által. Tudjuk, hogy a háborúknál gyakorlatilag minden esetben gazdasági ok van a háttérben, mégsem kérdezik meg az emberek, hogy minek kellett Kínának annyira Tibet, hiszen látszólag nem volt ott semmilyen gazdasági jellegű csábító tényező. Valójában ami Kínának kellett, az a föld alatt van, a tibetiek pedig sosem bíbelődtek a kiásásával. A Himalája fiatal lánchegység, így két ásványból találunk Tibetben meglehetősen sokat: arany és urán. Maonak több esze volt annál, hogy az arabokat vagy az oroszokat piszkálja az olajukért.

Az észak-atlanti „olajlobbinak” (nevezzük nevén, olajmaffiának) azért érdeke a közel-keleten terjeszkedni, mert a konkurrenciát akarják megszüntetni, hiszen, mint említettük, a hidraulikus hatalom alapja a fizikai monopólium. Azon felül, az arab országoknak önmaguktól eszükbe sem jutna holmi közel-keleti uniót létrehozniuk, pedig a világállam megépítésében elengedhetetlen első lépés a kontinentális uniók felépítése – aki még nem hallott volna róla, az USA, Kanada és Mexikó részvételével már tervezik az Amerikai Uniót, közös pénznemével, az Ameróval, amely aztán majd gazdaságilag gyarmatosítja Dél-Amerikát úgy, ahogy azt Kelet-Európával teszi a nyugati Unió a szőnyeg alatt kúszó, minden csatlakozási feltételt egyoldalúan elfogadó bábkormányok segítségével.

Node továbblépve a következő hidraulikus lábra, az bizony tulajdonképpen maga az információ. A távközlési cégek tevékenysége szintén elengedhetetlen a gazdaság működéséhez, és a technológiai és tőkebefektetési sajátságok miatt igazából mikroszintről indulva senki sem tud velük versenyezni. A tömegmédia nem rendelkezik monopóliummal, de a piacot mindenesetre megdönthetetlen fölénnyel uralja.

Pénz, energia, információ – van ezekben valami közös, valami univerzális, „isteni”, de legalábbis szigorúan szellemi jelleg, és aki ezekből üzletet csinál, mondhatni a semmit adja el pénzért. A „semmit”, ami csak úgy van, ami nem kerül semmibe, aminek az előállításához nem kell emberi munka – de mindenkinek szüksége van rá.

A fő hirdaulikus lábakon túl, szinte mellékesen említhetjük meg, hogy az ivóvíz, maga a klasszikus hidraulikus tényező is funkcionál a jelenlegi társadalmi rendszerben. A természetes édesvizek és az eső környezetszennyezés általi megmérgezése fontos szerepet játszik az emberek kiszolgáltatottságának növelésében – egy újabb pont (s egy kis gondolkodással találhatunk még újabbakat is), ahol megfigyelhető, hogy a környezetszennyezés és a hidraulikus diktatúra működtetése összefügg egymással. A hatalom szempontjából szükséges, kívánatos, megkerülhetetlen dolog a természetes környezet pusztítása, hiszen az izolálja az embert a magától értetődően elérhető természeti forrásoktól, és rákényszeríti, hogy az ipar által szennyezett alapvető szükségleti cikkeket (hogy csak a legalapvetőbbeket említsük, víz, levegő) ipar által megtisztítva vegye igénybe, fizessen érte, és függjön a szolgáltatótól.

Hidraulikus láb ezenfelül a félvezető-technológia (emlékezzünk a Y2K műbalhéra), a gyógyszeripar, és általában maga a technológia mint olyan: ha valamit a nagyipar néhány, egymással látszatversenyt folytató résztvevője elő tud állítani, de más nem, akkor már csak el kell érni, hogy az emberek egyre jobban az adott termékre támaszkodjanak a mindennapokban, és végül, mikor már nem képes funkcionálni nélküle a társadalom, kész az új hidraulikus láb. Ezért is képtelenség, amint említettük, az iparosodott piacgazdaságban fenntartani a piacgazdaság puszta jellegét.

Amennyiben valakinek lehetősége van felderíteni az említett tulajdonosi mátrixot, egyértelművé válik (de egyébként is rengeteg jelét látni), hogy mindegyik fő hidraulikus láb ugyanazoknak az irányítása alatt áll. Ők azok, akik a valódi Irányítók, akik a tényleges hatalmat gyakorolják, a hazugság és az elhallgatás mellett pedig hatalmuk 3. legfontosabb alapja: a kiszolgáltatottság. Tulajdonképpen a kiszolgáltatottság nélkül nem is működhetnének az előbbiek sem: ha az emberek nem lennének kénytelenek döntően az Irányítók kommunikációs csatornáira hagyatkozni, nem lehetne becsapni őket. Ha valaki el is olvassa mondjuk a jelenlegi bejegyzést, vagy akár az egész 2012 Blogot, mi fogja jobban meghatározni a viselkedését a mindennapokban, ezek az írások vagy a tévé? Nyilván az utóbbi. A tévé nem csak informatív, de szocializációs, nevelő, kondícionáló, programozó eszköz is, az alternatív információforrások nem versenyezhetnek vele a társadalom gyakorlati működésének kontrollálásában.

Végül pedig egy kis teaser: a következő bejegyzésben a tőzsde működéséről fogunk írni – maradjatok a gép előtt! :)
(szerk: Végül mégsem az lett a következő bejegyzés, a július 4-i események egy soron kívüli bejegyzést követeltek, de már csak pár napot üljetek a gép előtt, hamarosan megírom, hogy kell a tőzsdén pénzt keresni… :))

Ajánlott irodalom:
Frank Herbert: Dune 1-6, különösen az első rész - ez egyszerűen a “ha nem akarsz hülyén meghalni” kategória.

Poénkodni sokmindenen lehet. Főleg a magyar ember szokott is mindenen, ami elé kerül, lát, hall, átél. Talán ez túlélesünk egyik bástyája. Jómagam is szeretem a jó humort, vicceket, néha még a jó ízlés határát átlépőeket is. Azonban szokásom megérteni azokat is akik egy-egy ilyen vicc hallatán megbotránkoznak és számon kérik rajtam, hogy mi ebben a vicces.Ennek remek elkerülési módja, hogy az ilyen vicceket csak megfelelő társaságban sütjük el, és mondjuk nem mondunk rasszista vicceket liberális ismerőseink előtt, mert csekély esélyünk lesz jó hangulatú röhögésre, annál inkább rosszalló tekintetekre és beszólásokra.
Na már most, az elmúlt napokban felbukkant egy “remek kis vicc” a különböző portálokon. Egy szlovák leányzó a Facebook nevű közösségi portálon megalkotott egy csoportot “Chcem more namiesto Maďarska!!!”, azaz tengert akarok Magyarország helyére! névvel. Állítólag a menedzsernek tanuló leányzó ezt egy viccnek szánta! Tegyük fel, hogy hiszek neki. Tegyük
fel, hogy nem volt vele politikai célja. Tegyük fel, hogy viccből odamegyek és elküldöm a kurva anyjába!
A következő tény: a két ország múlt, jelen és jövőbeli finoman szólva is feszült helyzetében, egy ilyet viccnek szánni úgymond súlyos balfaszság és egyetemi tanulmányai jogosságát erősen megkérdőjelezi. De legalábbis alaposan tarkón kéne vágni, hogy észhez térjen. Persze mi is, én is szoktunk viccelődni különböző környező, nem környező országokkal népekkel. Csak nagy különbség, hogy ezt szűk körben. Valljuk be ízléstelen dolog ilyenek egy ekkora közösségi lapon közzétenni. Én sem tennék ki olyan otromba dolgokat mint mondjuk egy ki tud többet Szlovákia történelméről? című kvízt!
A következő furcsa dolog, hogy a kislány csodálkozik, hogy megfenyegették. Ezek a buta magyarok már megint nem értik a viccet. Hát komolyan yerekek, nem lennénk vevők az ilyen magasröptű kíváló humorra?! Na jó, megválaszolom költői kérdésemet, egy 89 éve ismert fordulattal: Nem, nem, soha! Egy tolvaj ne viccelődjön, darabokra szabdalt hazánk maradékával!
Igenis megértem és támogatom azokat akik kierőszakolták ezen csoport bezárását! Elnézést, hogy kijöttem eddigi szarkasztikus stílusomból, de nagyon idegesítő ez a dolog. Különösen amit az index írt, hogy szegény csoportot be kellett zárnia az ártatlan lánykának, a ronda szélsőséges magyarok miatt! Fujj, de rosszak vagyunk, hogy nem hagyjuk, hogy ilyenekről álmodozzanak.
Ismét egyértelműen költői kérdés következik: Hol maradtok kedves emberi jogvédő zsid, akarom mondani harcosok? Persze már megszoktuk, hogy ők csak akkor kezdenek kétségbeesett rikácsolásba amikor a magyarok bántanak valakit! Sokan ezt csak egy túlságosan felfújt műbalhénak tartják. Az is lenne egyébként…csak hogy a magyarok számára, ez már egy rég megtelt pohárba az utolsó utáni csepp! Ki az aki még mindig tűr? Még mindig nem állna fel, hogy rendet tegyen? Aki még mindig nem lát tovább annál mint amit odatolnak az orra alá? Egy üzenet Fankadeli Feritől a végére:
“Én a helyedben hagynám az oroszlánkölyköt…
mert a ketrec hátul rozsdás és törött…”

Őszintén megvallva én még sosem sírtam filmen, egyszerűen nem könnyeztem meg semmit ami elém került, eddig. Már harmadszorra nézem meg ezt a filmet, óriási hatást gyakorolt rám, megszerettem. Will Smith-t eddig is kedveltem, bár a Hancockos alakítása valami szörnyen szar volt, de ezzel kijavította minden hibáját.

A történet Tim Thomasról szól, egy amerikai mérnökről, csodálatos háza, szép felesége van, ám egy nap autóbalesetet szenved feleségével az ő hibájából, és 7 ember halálát okozza miközben ő karcolásokkal ússza meg a tragédiát. Ezután arra teszi fel az életét(szószerint), hogy más embereken segítsen. Testvére személyazonosságát használja fel, aki adóellenőr, hogy olyan embereket keressen akik nagy bajban vannak és nem hajlandóak elfogadni semmilyen segítséget sem. Mielőtt azonban segítene valakinek megakar bizonyosodni róla, hogy az illető „jó ember-e.” A tervébe azonban hiba csúszik mikor szerelmes lesz az egyik megmentendő emberbe, a szívbeteg Emilybe. A film eleje az utolsó jelenettel kezdődik, így már az elején tudható mi lesz a vége, de a készítőknek és a színészeknek sikerült a 2 órát megtölteniük kellő drámával. Aki nem szeretne keserű szájízzel felkelni a karosszékből az inkább ne nézze meg a filmet, de aki egy maradandó élményt(?) akar szerezni magának és van lelki ereje egy megindító és emberközeli drámához az semmiképpen ne hagyja ki.

„Isten 7 nap alatt teremtette a világot. Nekem 7 perc elég volt, hogy romba döntsem a sajátomat.”

7 pounds official trailer

Az elmúlt pár hónapban alapos körképet rajzoltunk arról, hogy hogyan is működtetik az Irányítók azt a globális diktatúrát, melyben élünk – ebből a képből egyelőre hiányzik egy kulcselem, a multihidraulikus diktatúra fogalmának szájbarágó gyorstalpaló jellegű ismertetése, valamint az Irányítók eredete és felemelkedésük története, de hamarosan ezeket is pótolni fogjuk. Most vegyük sorra azt, hogy mit (és főleg mit nem) tehetünk a dolgok jobbra fordításának érdekében!

Legelőször is nézzük a legkézenfekvőbb megoldást. Az emberi fajnak alapvető természete, hogy ha nem tetszik neki valami, egyrészt kiabál, másrészt üt (rúg, lő, stb). Amikor az embernek olyan problémája van, melyre nem tudja a megoldást, zsigerből hajlamos erőszakhoz folyamodni ahelyett, hogy konstruktívan keresni kezdené azt a bizonyos megoldást. (Hogy ez miért van így, arról is lesz még szó.)

Van ma Magyarországon egy nagy csomó ember, aki véglegesen és végletesen kiábrándult a rendszerből és nem hallgatnak többé a hazugságokra, legtöbben elvetik a rendszer puszta ideológiai fundamentumait (egyenlőség, szabadság, emberi jogok, stb.) is.

Nevezzük őket „szélsőségeseknek”.

Szélsőségesek ők, mégpedig a szó pozitív értelmében, mert felismerték, hogy alapjaiban hibás az egész rendszer, nem apró lépésekre, nem finomhangolásra van szüksége, hanem totális újragondolásra. Radikális változásokat akarnak (vö. „nemzeti radikalizmus”), ezért a „szélsőség” fogalma technikailag elég jól rájuk illik az össztársadalmi vélemény-egyveleg palettáján, így aztán nagyon szépen lehet velük ijesztgetni az embereket, rájátszva a biztonság alapvető emberi igényére. Nem jó, ami van, de félünk a változástól, hátha még rosszabb lesz. Ez a társadalmi megalkuvás egyik alapvető tényezője, a korrupt hatalom ezért ezt a gondolatot és érzést mindenkor erősíteni akarja az emberekben (vö. a korábban írottakkal terrorizmusról, hidegháborúról, stb).

Szélsőségeseink elég sokan vannak és a „demokratikus szólásszabadság” illúziójának védelme alatt elég nyíltan mertek ellenkezni ahhoz, hogy végül egymásra találjanak. Nem véletlenül akarják a szólásszabadságot éppen most drasztikusan korlátozni – ezt a reakciót nem a disznólábak váltották ki, hanem a Jobbik választási eredménye. (A disznólábakat szerintem azok tették oda, akiknek ez ürügyet adott szélsőségesezni és magyargárdázni egy jót.) Az említett „egymásra találás” pillanata 2006. szeptemberében jött el, ekkor törtek a felszínre az addig rejtve, izoláltan dolgozó feszültségek. Alapvető tévedés, hogy a 2006-os események azért történtek, mert a miniszterelnök mondott egy beszédet, amelyben beismerte, hogy hazudott. Amerikában is volt ilyen, Clinton is kiállt a nyilvánosság elé, beismerte, hogy hazudott, mégsem ment senki az utcára még tüntetni sem, nemhogy gyújtogatni vagy a CNN-t megostromolni. Az őszödi beszéd után sem ment volna senki sehova, ha mondjuk a gazdasági helyzet minimum az amerikaihoz hasonló lenne Magyarországon. Ez csak ürügy volt az embereknek arra, hogy hangot adjanak elégedetlenségüknek, kétségbeesésüknek, jogos pesszimizmusuknak, hogy azt tehessék, amit tenni akartak – és itt bejön az emberi természet, első fokozaton kiabálunk, másodikon verekszünk, pusztítunk, ha kell, öncélúan: mert dühösek vagyunk.

Ami az efféle megmozdulásokat még kívánatosabbá teszi az emberek szemében, az a pozitív történelmi példa megerősítő hatása, a korábban eredményesen kirobbant forradalmak ideiglenes (1848, 1956, Magyarország) vagy végleges (1783, USA, 1789, Franciaország) sikerei. Magyarország elvesztett szabadságharcai is hosszútávon hasznot hoztak az országnak, és ez a történelmi tanulság még vakmerőbbé teszi a forradalmárt: ha saját életét már hajlandó kockáztatni az ügyért, hát az sem zavarja, ha a hatalom végül győz, hiszen a történelem azt tanítja neki, hogy a vereségből is győzelmet lehet kovácsolni: egy elégedetlen, forrongó, haragos, és főleg összefogásra képes népnek nem lehet tisztán felülről diktálni, számolni kell a népakarattal, egyezkedni kell vele (kiegyezés, „kádári alku”).

A világ azonban megváltozott. Bár sokan nem ismerik fel, az ’56-os forradalom ennek a történelmi tanulságát is magában hordozza: a II. világháború után megszilárdulóban lévő globális hatalmi rendszer ellen nem működnek a régi forradalmi receptek. (Naná, ők tervezték meg és vezényelték le a régi forradalmakat, nyilván tudják azt is, hogyan kell a megismétlődésük ellen védekezni.) A naivitás netovábbja feltenni a kérdést az amerikaiaknak, hogy miért nem jöttek segíteni ’56-ban! Ha jöttek volna, legfeljebb is a szovjeteknek segítettek volna, erre persze szerencséjükre nem volt szükség.

Ami pedig akkor történt, annak sémáját egy az egyben rá lehetne húzni egy ma kitörő forradalomra is.

Tegyük fel, hogy 500 ezer ember kimegy Budapest utcáira, új alkotmányt követelve, meg százféle ésszerű reformot, a felelősök megbüntetését, stb. Ennyi ember már nem fog verekedni a rendőrökkel, hanem letapossa őket, ha az útjukba kerülnek. A rendőrség átáll, a honvédség átáll. Ideiglenes forradalmi kormány, alkotmányozó nemzetgyűlés, stb. Örülhetnénk is a szabadságunknak, egy-két hétig – utána, ’56-hoz hasonlóan, most a NATO és az ENSZ békefenntartó csapatai vonulnának be „békét fenntartani”. Az amerikai vadászbombázókra lehetne dobálni a molotov-koktélt, de viccet félretéve, a jelenlegi magyar fegyverzettel ugyanúgy nem sokra mennénk, ahogy a II. vh. után „demilitarizált” Magyarország is tehetetlen volt a szovjet tankokkal szemben. (Nem véletlenül építették le annyira a Magyar Honvédséget az elmúlt 20 évben – félnek, hogy ütőereje magyar kézbe kerülhet.) Elpusztítanának minden ellenállást, miközben a világ tévéhíradóiból az emberek megtudhatnák, hogy Magyarországon szélsőséges, fasiszta terrorszervezetek puccsot hajtottak végre, megszerezték a hatalmat, fel akarják számolni a demokráciát és természetesen újra megnyitják a gázkamrákat, a magyar lakosság elnyomás alatt retteg, de a hős amerikaiak majd felszabadítják őket.

A szomorú, de nyilvánvaló igazság az, hogy Magyarországon nem tudná jelenleg pl. Nyíregyháza saját függetlenségét deklarálni a Bajnai-kormánnyal szemben – ugyanígy, egy globális diktatúrának csak egy globális felkeléssel lehet véget vetni.

Addig, ameddig az amerikai nem fog felkelni a tévé elől és kimenni az utcára elégedetlenkedni (és lássuk be, ez egyhamar nem fog megtörténni), addig itt mi rázhatjuk az árpádsávos zászlókat ínhüvelygyulladásig.

Ennek ellenére, a tehetetlenség érzésének csak akkor van alapja, ha egyetlen nap alatt akarjuk megváltani a világot, vagy legalábbis Magyarországot. Legtöbben ezt szeretnék. Legtöbbeknek nem tetszik a hosszas, kitartó, áldozatos munka gondolata, amely jó sokáig nem fog még határozottan látható eredményt hozni. Azonban ez az egyetlen út. Magyarországon hamarabb és markánsabban szólaltak meg az elmúlt 3 évben a rendszerellenes hangok, mint bárhol máshol a világon, ebből következően nyilvánvaló, hogy a magyar nép az „ellenállás” egyfajta központjává, gócpontjává válhat az elkövetkező 10-15 évben – ha mi, magyar emberek hajlandóak vagyunk tenni érte. Mielőtt áttörhetnénk az országhatárokat (elsősorban az Internet, másodsorban az innen kifelé áramló és a világ minden táján jelen lévő magyar kisebbség segítségével), először saját hazánkban kell megerősödnünk.

A megoldás most is valahol ott keresendő, ahova a világosi fegyverletétel utáni reménytelen időszak vezetett: passzív ellenállás. Ez pedig természetesen nem megy áldozat nélkül. Olyan lépéseket is meg kell tennünk adott esetben, amelyek saját gazdaságunkat juttatják rosszabb helyzetbe, ha ez az ára annak, hogy a rendszernek ártani tudjunk. Nem elég beszélni; csak a minden apró következménytől nem rettegő, határozott, következetes kiállás és cselekvés hordozza a példamutatás erejét, amely, ha egyszer beindul, önmagától növekszik exponenciálisan, hiszen az emberekben van egyfajta majomtermészet is, valamit minél többen csinálnak, annál jobban hajlamos vagy te is csinálni. Ez a tendencia olyan erős, hogy sokszor a logikát is felülbírálja, innen a mondás: „egy bolond százat csinál”. S gyakorlatilag minden illegitim hatalmi rendszernek ez az alapja: az emberi konform-igény.

„Nagy szavak ezek, de mit tehetek én, átlagember?” Nos, lássuk, mit tehetsz, nagyjából fontossági sorrendben.

1. Terjeszd az „igét”! – Merd átlépni a gettó falait, merd felvállalni, hogy másképpen gondolkodsz, ne csak az ellenállás barátságos légkörében sörözgetve vagy fórumozgatva, hanem „ellenséges terepen”, agymosott, hülyére ideologizált, tévé-hipnotizált, gólemmé redukált emberek között is. Családban, baráti körben, munkahelyen, mindenhol. IGEN, lesznek negatív következményei, ha így teszel! Lesznek, akik elfordulnak tőled vagy épp ellened fordulnak, elveszítheted az állásodat, kirúghatnak az egyetemről, betéglázhatják az ablakodat éjjel, lehallgathatnak, stb. Áldozat nélkül nincs eredmény. Ha nem vállalod be, felejtsd el az egészet. De akkor még az unokáid is ebben fognak élni, ebben a rendszerben, amely törvényszerűen „fejlődik” a maga útján, így 50 év múlva még sokkal értelmetlenebb, bomlottabb, igazságtalanabb és nyomorultabb lesz, mint ma.

Az „igeterjesztés” talán legfontosabb alapelve: ne akarj mindenáron meggyőzni másokat! Az a lényeg, hogy meghallgassanak. Ne várd, hogy valaki évszázados csipkerózsika-álmok után egyik percről a másikra térdre hulljon, és felismerje, hogy fejjel lefelé nézte a világot. Az ilyesmihez idő kell. A „nemzeti oldalnak” megvan a maga tolvajnyelve, ennek használatát mindig kerüld; ne mondj olyasmit, amit az átlagember nem érthet vagy nem tud azonosulni vele: ne zsidózz, ne hazaárulózz, ne gyűlölködj, ne érezzenek belőled haragot. Nyugodtan, tárgyilagosan beszélj és írj. Érvelj, ne szentenciákat ossz.

A „minek a sok beszéd, cselekedni kell”-jellegű megközelítéssel bírók elfelejtik, hogy a hatalom legfőbb fegyvere is a szó – a rendszer legalapvetőbb alapja az elhallgatás és a hazugság. Ezért legfőbb fegyverünk mindig is az igazság kimondása lesz.

2. Kapcsold ki a tévét! – Nem túlzás, hogy ez a 2. pont. A tévé olyan hipnotikus technikákat alkalmaz, amelyek ellen nem tudsz védekezni. (Erről még lesz szó részletesen egy másik bejegyzésben.) Add el, dobd ki, szabadulj meg tőle. Ha nincs otthon Internet-kapcsolatod, amellyel a TV használatát helyettesítheted, egyrészt fizess elő, másrészt ha TV-t kell nézned, célirányosan, adott műsorokhoz kapcsold be, soha ne használd háttérzajnak és főleg soha, soha ne aludj el mellette! A net sem sokkal jobb, mint a tévé, ha nem célirányosan használod, így ne „szörfözz” öncélúan, ne tedd ki magad túl sok e-szemétnek egy nap, mert az agyad egy idő után nem tud védekezni. Használj adfiltereket.

3. Ne üzletelj a bankokkal! – Vedd ki a pénzed a bankból! Ez a látszólag jelentéktelen lépés elég nagy csapást tud mérni a rendszerre, ha mondjuk az említett félmillió embert csak annyira vennénk rá, hogy utcára menés helyett egyszerűen vegye fel az összes pénzt a számlájáról. Ha céged van, akkor is igyekezz a pénzeszközök minél nagyobb részét készpénzben tartani, minél több mindent készpénzben kifizetni! A bankban nincs biztonságban a pénzed: a számlacsapolási ügyek egymásra halmozódnak a rendőrségnél, és ha bármilyen nagy horderejű krízis beüt, gazdasági, katonai, társadalmi, akkor bizonytalan ideig nem tudsz hozzáférni a pénzedhez. Nem attól a rablótól kell félni, aki símaszkban jön, és egy pisztollyal elveszi a pénzed, hanem attól, aki öltönyben jön és midössze egy kis kamatspekulációval az országodat veszi el. Soha ne használj bankkártyát! Az inflációban nagyobb felelőssége van a bankkártyás vásárlóknak, mint a mindenkori kormánynak. És amit sok helyről hallani: ne vegyél fel hitelt!

4. Képezd magad! – Ha a 2. pont szerint megvontad önmagadtól a „mainstreamnek” nevezett agymosó prolitápot, automatikusan igényelni fogsz alternatív információforrásokat. Olvass, művelődj, fedezd fel újra felnőtt fejjel az iskolai tananyagot, ezúttal saját megközelítésedből! Az Internet nagyszerű eszköze az autodidaktizmusnak, gyakorlatilag az emberiség összes létező tudása megtalálható rajta, komplett szakmákat lehet megtanulni a számítógép előtt, pénzbefektetés nélkül. Tanulj nyelveket a gép segítségével, hiszen előbb-utóbb más országok polgárait is meg kell majd szólítanunk, ha jutni akarunk valamire. Képezd magad fizikailag is, mozogj – ez a civilizáció szándékosan épít az emberek fizikai tunyaságára, amelynek mindig velejárója bizonyos mértékű szellemi eltunyulás. Ne engedj a kényelem csábításának, próbáld uralni a testedet, nem pedig szolgálni, ahogy az a mai világban természetes.

5. Ne járj autóval! – A személygépkocsi a destruktív individualizmus, az általános össztársadalmi önzés szimbóluma. Ha a munkádhoz feltétlenül szükséges a kocsi, próbáld meg minél kevesebbet használni! Villamosozz, biciklizz, gyalogolj! Ha mozgáskorlátozott vagy, akkor is vedd számba alternatívaként a robogót, városi közlekedésre akár elektromosat is. Rengeteg pénzt spórolsz meg vele! Ennek a pontnak nemcsak környezetvédelmi, hanem gazdaságpolitikai jelentősége is van: ha csökken az egy főre jutó éves benzinfogyasztás, a hatalom szorítása gyengül rajtad.

6. Törekedj az önellátásra! – Ha vidéki (falusi, kertvárosi) környezetben laksz, műveld meg a rendelkezésedre álló földterületet, bontsd le a garázst, a kocsibeállót, alakíts ki konyhakertet. Ne bízz a közművekben, áss emésztőt, fúrass kutat, állíts fel szélkereket – ezek szintén pénzt spórolnak, és ha nem vagy kiszolgáltatva a rendszernek, nem tud a létszükségleteiddel zsarolni.

7. Ne szolgáld ki a rendszert! – Ha állami alkalmazott vagy, s különösen, ha az igazságügyhöz kapcsolódó ágazatban dolgozol, sose felejtsd el, hogy nem Bajnai Gordontól kapod a fizetésed, hanem tőlünk. A magyar emberek alkalmazottja vagy, a mi érdekeinket kell(enne) képviselned, és számítunk rád. Ne állj a hatalom oldalára velünk szemben; ahol csak lehet, pozícióddal helyesen élve a nemzeti ügyet támogasd! Az igazság és az ész szava pedig mindig legyen előbbrevaló a jognál és a törvénynél!

8. Épülj be! – Életkezdő fiatalok! Válasszatok olyan szakmát, amelynek segítségével a rendszer öntudatos fogaskerekeivé válhattok! Tanuljatok államigazgatást, közgazdaságtant, jogot, rendészetet, honvédelmet, stb. Akkor lehetünk hosszú távon sikeresek, ha 10-15 éven belül az egész államgépezet teli lesz a mi „alvó ügynökeinkkel”, akik bármikor készek aktivizálódni és a bürokrácia útvesztőin keresztül ellehetetleníteni az emberek számára hátrányos hatalmi intézkedéseket.

9. Szerveződj! – Működj együtt a többiekkel, vegyél részt a különböző megmozdulásokon, legyél jelen a nemzeti fórumokon, körökben, szervezetekben, hogy a kívülállók lássák: vagyunk valahol és tartunk valamerre, nem csak néha összeverődünk páran egy kis ötletszerű zászlólengetésre és kiabálásra. Így nagyobb az esélye, hogy egyre többen csatlakoznak, valamint egymásban is tudatosítjuk, hogy létezünk, hogy amiben részt veszünk, valóság, céljaink vannak, és ezek a célok elérhetőek.

10. Ne engedj magadon fogást! – Ne tegyél olyasmit, amiért büntethetnek, vagy ami visszafele sülhet el, amit morálisan negatív színben lehet beállítani és árthat az ügy megítélésének. Ne engedj az ellenoldal provokációinak, ne hajts végre öncélú, értelmetlen, bosszúvágytól vezérelt akciókat – ne vedd fel önként a „náci”, „szélsőséges”, „terrorista”, „fasiszta”, „kirekesztő”, „huligán”, stb. inget, amit a hatalom próbál rádhúzni! A neked nem tetsző társadalmi elemek (sorfalat álló robotrendőrök vagy épp felvonuló homokosok) megdobálása, holokauszt-emlékművek beszennyezése, molotov-koktélok robbantgatása vagy akár egyes középületek stratégiailag teljesen céltalan megostromlása pontosan ebbe a kategóriába tartozik. A rendszert szolgalelkűségből aktívan támogató emberek elleni célzott, okosan megtervezett megfélemlítő akciók viszont pl. nem tartoznak ide – de különbség van a megfélemlítés és a provokáció között. Azt kell nézni, hogy egy akciónak mik lesznek a reakciói, nem azt, hogy mennyire jó érzés véghezvinni!

Soha ne a hatalmon próbálj fogást találni, mindig a hatalmat szolgáló embereken! Ahogy az igazi hatalmasok semmibe vesznek téged, ugyanúgy semmibe veszik azokat, akik minden erejükből szolgálják őket, és ez a rendszer egyik nagy gyengéje. A saját embereinek éppúgy nem hajlandó a biztonságot garantálni, ők is magukra vannak hagyatva, közöttük sincsen összefogás a törvény és a parancsuralmi rendszer által diktált normákon kívül. Így egyenként lehet rájuk nyomást gyakorolni.

Ezzel a módszertannal, s ha a módszerek követésére a többi embert is biztatjuk, lassan, szívós munkával el lehet érni az ellenállás nemzetközivé szélesedését, és végül a hatalom megdöntését, akár 20 éven belül. Aki azonnali eredményt akar, dicsőséges árpádsávos forradalmat, annak marad Budaházy György 12 pontja…

Nem állítanám, hogy megalkottam a nemzeti ellenállás „tízparancsolatát”, hogy ezt a tíz pontot se szerkeszteni, se főleg kiegészíteni ne lehetne. Lehet vitatkozni az egyes pontok fontosságán is. Ha valaki akár mind a tizet elfogadja, ne zavartassa magát, ha más nem képes ugyanezt megtenni, attól még az illetőt nem kell fotelforradalmárnak, szájkaratehősnek, szalmalángmagyarnak és hasonlóknak nevezni – mindenki annyit tegyen az ügy érdekében, amennyit tenni képes és hajlandó.

A teljes 2012 blog ITT található.

Az téma első bejegyzése itt olvasható.

A értelmiség egy demokráciában fontos szerepet tölt be. Mivel az átlag parasztnak nincsen esze és a politikai párbeszédből csak annyit fog fel, hogy 13. havi nyugdíj, ezért az ő szerepük lenne nyomást gyakorolni a mindenkori kormányzatra bizonyos eszközökkel, hogy ilyen felelőtlenségeket ne ígérhessenek és ne is valósíthassanak meg. Az értelmiségi jó esetben igen fontos pozíciókat tölt be: orvos, tanár vagy a bürokráciában dolgozik. Tehát, ha akarja/akarják megbéníthatják az országot, akár le is mondathatják a kormányzatot.

Read the rest of this entry »

A 2012 blog katalogizált archívuma ITT található. (Az új bejegyzések 12-24 óra késleltetéssel kerülnek bele.)

Amint az előző bejegyzésben megígértük, egy konkrét példát fogunk most kielemezni arra, hogy az igazságot elhallgatni kívánó elit hogyan használja fel az igazság már napvilágra került darabjait az emberek újabb és újabb szintű félrevezetésére.

Iskolapéldánk a Zeitgeist című közismert dokuentumfilm lesz. A bejegyzés igen hosszúra sikerült, de aki látta a filmet, mindenképpen érdemes elolvasnia. (Aki meg nem látta, az persze nézze meg, jelen bejegyzéssel együtt nagyon jó tréning a kritikus gondolkodásnak, hogy hogyan kell nem benyelni valamit azért, mert jól hangzik.)

Még mielőtt láttam volna a filmet, közismertsége volt az első nyom, amely miatt gyanítani kezdtem, hogy egy igen sikeres manipulációs eszközről van szó. Az olyan könyveket, filmeket, egyéb tömeges közlésre alkalmas információcsomagokat, melyek a hatalmat veszélyeztetik, sosem szokták engedni bejutni a teljesen központilag irányított elosztórendszerbe, így elég kevés ember ismerheti meg őket, a bennük foglalt információk sosem terjengenek közszájon. Amikor a Zeitgeist címét elkezdtem innen is, onnan is hallani, felkeltette az érdeklődésem, és múlt héten sikerült megnéznem. Az első (nem túl pozitív) benyomások után ezen a héten majdnem egy teljes napot töltöttem azzal, hogy felboncoltam a filmet, mondatról mondatra, képről képre végigelemeztem, és kétméteres listát készítettem a benne található „furcsaságokról” és felismerhető technikákról. Ebből a listából most megpróbálok összeállítani egy áttekintést.

Az első és legfontosabb felismerhető technika, melyet már az előző bejegyzésben említettünk, az igazság keverése a hazugsággal, tényekből hamis következtetések levonása. A vallásos intézmények korruptsága közhely, a WTC-elleni támadással kapcsolatos sanda gyanúk már az esemény után pár nappal megjelentek a neten, a világot irányító pénz- és hiteldiktatúráról pedig lépten-nyomon lehet olvasni – miért ne „leplezzük le” tehát ezeket a széles nyilvánosság előtt, alaposan körbekerítve a saját érdekeinket szolgáló gondolatokkal?

Ami a film első nézésekor feltűnt, hogy egyazon oldalon álló történelmi személyiségek közül egyeseket negatív, másokat pozitív színben tüntettek fel. Innentől kezdve ez a látszatszembenállásra építő megtévesztő technika, ugyanaz, mintha Magyarországon az MSZP közismert korrupciós ügyeit „leleplezve” próbálnánk a Fideszt pozitív aranyfénybe helyezni, vagy akár, lévén amerikai film, a Demokrata és Republikánus párt látszatharcában szeretnénk állást foglalni…

És bizony, ami már első megnézéskor kiveri a szemet, az a filmet készítő nagyon tájékozott összeesküvés-kutatók naív tiszteletköre a holokauszt-mitológia körül, az I.G. Farben által gyártott Zyklon-B-vel, mellyel emberek millióit ölték meg (egyperces néma röhögés), majd rögtön ezután egymásra dobálják a Republikánus Bush-dinasztia képeit, és a tetejére nyomnak egy jó vastag horogkeresztet. Aki egy kicsit is járatos az amerikai bulvárpolitizálásban, az tudja, hogy mivel ott a Republikánusok csúfolják önmagukat jobboldalinak, a Demokraták pedig baloldalinak, a két oldal előszeretettel nácizza és komcsizza egymást (amint arról már korábban volt szó), innentől kezdve pedig a Zeitgeist szimplán egy Demokrata propagandafilm és ilyen szemmel is nézendő. Nem véletlen, hogy pont az elnökválasztás előtt egy évvel került forgalomba, jól ráhúzva a vizes lepedőt a gonosz Bushra, aki egymaga felelős a WTC-katasztrófáért; miközben a film 3. része nagyvonalúan siklik el mindazon Demokrata politikusok felett, akik aktív szerepet vállaltak a pénzügyi diktatúra felépítésében – az egy Woodrow Wilsont kivéve, aki természetesen „nagyon megbánta”, hogy törvényesítette a FED-et, saját kezűleg dobva Amerikát abba a szarba, amibe épp most fullad bele.

Node haladjunk sorban!

Kinek tűnt fel, hogy a film kapásból hipnotizációval kezdődik? „Művészi elemnek” álcázott epileptikus kép- és hanghatás, nyilván részlegesen módosított tudatállapotot céloz, melyben könnyebben szuggerálható a meditatív és transzállapotokhoz nem szokott nyugati ember. (Nem mintha a keletiek mostanra különböznének ilyen szempontból.)

A kellemetlen kép- és hangsort a sok lövöldözéssel átmenet nélkül váltja fel egy esztétikailag kellemesebb szekvencia, amelyre így duplán fogékony lesz az ember, ez pedig nem mást mutat be, mint az evolúciót. Az egysejtű a szemünk előtt változik át emberré, minek ide Isten? Mélytudati szinten máris megalapozták a film első részének fő mondanivalóját, innentől az esetleges logikai hézagokon remélhetőleg nagyvonalúan átsiklik a néző. Az evulúció csúcspontja (a zene feszültségének szempontjából is) az absztrakt emberi gondolkodás képességének megjelenése, az 1+1 = 2, amelyből közvetlenül következik kérem szépen a Holy Bible és a Stars and Stripes, a vallás és a nemzet szimbólumai, a baloldali, vagyis „haladó” ideológia két legnagyobb ellensége, és ez a kettő mit hoz magával?

Újabb félóra lövöldözés. (Amint azt a film majd verbálisan is kifejti a végén.)

Ez a vizuális átkötésnek ugyanaz a „ravasz” (valójában primitív) technikája, amelyet a hírműsorokban is láthatunk minden nap, azon hatalom által alkalmazva, melyet a film állítólag leleplezni kíván és közben rejtve hitet is tesz mellette.

Egy gazdátlan hang beszél nekünk az első nyilvánvaló igazságról: hogy a világi vonatkozású hatalom a vallásos intézményeket korrupttá tette, és belerejti a lényegi mondanivalót: “The religious institution was put there by the same people who gave you your goverment, your corrupt education, who set up your international banking cartells” – miért is? Az emített intézmények, a jelenkori kormányzati, oktatási és pénzügyi rendszer pont a vallásos hatalom alkonyával kapaszkodtak a csúcsra. Akkor mi ennek a kijelentésnek az alapja?

Ezek után bemutatják a keresztény vallás legostobább banalitás szintjén való értelmezését (mely szintre néha maga az egyház is szereti lehúzni), és ezen az alapon támadja be a film magát a krisztusi mítoszt, eljutva a végkövetkeztetésig, hogy Jézus Krisztus nem is létezett, ergo a keresztény vallás csupán a társadalom feletti kontroll eszköze, merthogy nincs valóságalapja.

Mindez abból következik a filmben, hogy Krisztus valóban egyike volt az ún. Napisteneknek. De ha feltesszük, hogy csak egy Isten van, és minden vallás ugyanarról az Istenről beszél, ugyanazt az igazságot közvetíti egy sajátos formájában követői felé, mi a rendkívüli abban, hogy ugyanazt az egy történetet („The Greatest Story Ever Told”, ahogy az 1. rész címe meg is nevezi) mesélik el az embereknek újra meg újra – illetve hogy itt a Földön különleges időszakokban, nagyon ritkán, ez a történet játszódhat le akár fizikai manifesztáció szintjén? A tény az, hogy Krisztusnak nagyon kevés tanítása maradt fenn és még kevesebb életrajzi adata, a hiányzó részeket pedig a vallásalapító zsinatokon nagyrészt egyiptomi eredetű (zsidó, ősi etruszk) mitológiákból rakták össze, ez is közismert. Krisztus puszta létével kapcsolatban maga a film is ad támpontokat, akaratlanul. Egyrészt úgy aposztrofálja Krisztust, hogy „The most recent of the solar messiahs”, vagyis míg az őt megelőző 2.000 évből több tucat hasonló figurát tud felmutatni, az utána következő 2.000 évből egyet sem! Másrészt, mivel a precesszió működésével és az új korszak eljövetelével a zsidók tisztában voltak, az időszámítás kezdetekor óriási messiásváró láz uralkodott a világnak azon a részén, Jézus Krisztus pedig sajnos az előző bejegyzésben említett „igazság-felhígulás” áldozata lett, alakja és a róla szóló történetek elvesztek az egyéb messiások történetei között. „Vízen járt, leprásokat gyógyított? Na és, van még 323, akiről ugyanezt mondják.” Ennek ellenére említést nyert több történelmi rekordban, noha a krónikások, akik bármiféle rekordokat ránk hagyhattak, Római és Bizánci krónikások voltak, és rá lehet pillanatani a térképre, hogy Názáret és Bizánc milyen távolságra van egymástól, az akkori viszonyok fényében. Hogy néz ki a sztori a birodalom két centrumában ücsörgő polgárok szemszögéből? A birodalom több száz leigázott népe közül az egyik, a zsidó, messiáskereső lázban fetreng. Kit érdekel? Persze, hogy nem írtak róla köteteket.

A film egyébként, miközben asztrológiai alapon próbálja megmagyarázni a dolgokat, hemzseg az asztrológiai csúsztatásoktól és hibáktól. Közismert évszázadok óta, hogy a „Betlehemi Csillag” nevű égi jelenség a Jupiter és a Mars egy nagyon ritka optikai együttállása volt, a Szíriusz nem érdemelne említést semmilyen történetben, hiszen folyamatosan látható éjszakánként a téli égbolton. Ha az Aszcendenst a Szíriusszal összekötjük, az így kapott tengelyre nyilván fog esni valahol 3 fényesebb csillag, amikre rá lehet magyarázni, hogy ők a 3 király. (Arról nem is beszélve, hogy a Szíriusz, keleti elhelyezkedése miatt, nem látható a Nap-AC konjunkciójakor – hajnalban –, mert a Nap már az I. házból derengésbe vonja a keleti égboltot.)

A Betlehemi csillagról még annyit, hogy csak a XX. század számítógépeivel nyílt lehetőség arra, hogy pontosan kiszámítsák, mikor voltak az olyan Mars-Jupiter együtállások, amelyek teljes optikai fedéssel jártak, s mit ad Isten, pont az időszámítás kezdetekor volt 3 is ilyenből.

Az asztrológiai analfabetizmus másik jele „a Vízöntő, ami a tavaszi esőket hozza” – könyörgöm, január-februárban? A Vízöntő a leghidegebb és ezért a legnedvesebb hónap, ráadásul levegőjegy.

Egyébként a tévinformációkat és a rámagyarázásokat felváltva vonultatják fel.

A tévinformáció legszebb példája a Nap-messiások sorában elrejtett Sákjamuní „Budha” (egy d-vel írva), aki a krisztusi kvalitások egyikével sem bírt: természetes nemzéssel fogant, emlékezetem szerint májusban született, nem 12 állandó tanítványa volt, hanem 5-ről növekedett folyamatosan, nem járt vízen, nem feszítették keresztre (természetes halál, vagy egyes verziók szerint megmérgezték), és főleg nem támadt fel sehány nap után.

A rámagyarázások közül az egyik kiemelkedő a Szűzanya misztériumának összehozása a Virgo csillagképpel anélkül, hogy bármilyen asztrológiai kapcsolat lenne, a másik pedig a Nap születésével, halálával és feltámadásával kapcsolatos logikai bukfenc: ha a Nap 3 napra megáll a Crux csillagkép „közelében” karácsonykor (az asztrológia nem ismer ilyen fogalmat, hogy „hát valamerre arrafele”), és húsvétkor győzi le hivatalosan a sötétséget, akkor úgy lenne logikus, hogy a karácsonyt és a húsvétot fordítva ünnepeljük. Apropó kereszt: pár perccel később a keresztény vallás keresztjének eredetét már a Zodiákus közepéből származtatják (egyébként ez közelebb van az igazsághoz), ezáltal önellentmondásba kerülve a Crux-elmélet kapcsán.

Tipikus és mindvégig megfigyelhető technika, hogy sosem tesznek túl sok megalapozatlan állítást egymás mellé anélkül, hogy be ne tűzzenek közéjük egy darab igazságot, általában közismert tényt (pl. a kereszténység azért használja Hal-szimbólumot, mert ez a Halak Korának vallása).

S végül, miután újra jön egy, a közönség megnyerését szolgáló dolog: a vakhit egyik köznevetség tárgyát képező állításán nevetünk (a világ csak X ezer éves), bedobják a „perdöntőnek” szánt „nemdokumentáltasenki” aduászt, és jön az azonnali végkövetkeztetés: „The Christian Religion is a parody on the worship of the Sun” – idézet Thomas Paine nevű ismert szabadkőműves felforgatótól. Majd lerakják a liberális hazugságmédia egyik kedvenc ütőkártyáját, „we wanna be factual”, miközben a monitoromról már lelógott a tárgyi tévedések és alaptalan kijelentések listája. Csak Hórusz és Jézus összehasonlításában annyit találtam, hogy végül meg is untam a kigyűjtésüket. „The Sayings of IU = The Sayings of Jesus” – tényleg, mindkettő mondott dolgokat? Plágium! Aztán: „The two mothers of Child-Jesus”??? – nem vagyok keresztény, nem ismerem az összes mítoszt, bár az evangéliumokat olvastam többször, de ilyenre nem emlékszem. (Buddhának volt egy szülőanyja, „Májá”, és egy nevelőanyja, „Prádzsápatí”.)

Mindezt 30 perc alatt sikerült összehozniuk. És jönnek a végkövetkeztetések: az inkvizíció, a keresztes háborúk, és a „dark age” (vö. az 5. ponttal), s újabb idézet, méghozzá nem mástól, mint Robert G. Ingersoll, aki igazi antidemokrataként mindig ott kavart a politikában annak ellenére, hogy soha semmilyen választás útján kapott népi felhatalmazása nem volt, és nem mellesleg a „Golden Age of Freetought” gúnynevű jelenség egyik fő szószólójaként funkcionált – ez a kor tulajdonképpen a liberalizmus hirtelen és kontrollálhatatlan szárnyrakapása volt, olyan szellemi anarchia, mely táptalajává válhatott az utána bevezetett szellemi diktatúrának, ide köthető pl. a Darwinizmus mint -izmus megjelenése, tehát tudományos tételből a társadalmi vezérlőideológia egyik fő paradigmájává emelkedése, valamint a szüfrazsett-mozgalom, mely politikai törekvésből emancipációs forradalommá nőtte ki magát, alapjaiban torpedózva meg a világ egykori természetes rendjét az egyenlőség hamis ideológiájával támogattatva.

Mivel meglehetősen bő lére eresztettem az 1. rész elemzését, eltekintek attól, hogy a 2. részben található néhány logikai hibát részletesen kielemezzem, hiszen a 2. rész közlendője alapvetően rendben van, sőt érdekes, hogy a közismert WTC-csalás leleplezése mellett arra is kitér, hogy gyakorlatilag a terrorizmus mint olyan a hatalom egyik eszköze – természetesen az egésznek a végkövetkeztetése az, hogy ez alapvetően a Nácik módszere, ők találták fel, és csakis ők használhatják ugyebár (szavazz Obamára és akkor senki se fog robbantani), ezt a burkolt kijelentést pedig megintcsak közrefogják két olyan momentum közé, amelyek együtt „elviszik”, az egyik a nyilvánvaló ostobaság, hogy a sivatag közepén ücsörög egy csapat turbános ember egy barlangban, és ők szervezték meg a világtörténelem legnagyszabásúbb terrorcselekményét, a másik pedig egy részlet a Network c. filmből, a ’70-es évek „Truman Showjából” vagy ha úgy tetszik „Mátrixjából”.

A Network kötelező darab, az egyik első olyan film volt, amely felhívta a figyelmet arra, hogy a dolgok alapvetően teljesen másképpen működnek, mint azt a TV előtt ücsörgő átlagember képzeli, csak abban az időben erre még nem volt kereslet, fogékonyság, ezért nem keltett akkora visszhangot, mint az ezredforduló hasonló „wake up”-filmjei.

A 3. rész elején szembe tűnik, hogy az amerikai „Alapító Atyák” jó fejnek vannak feltüntetve, akik tudták, hogy milyen rossz dolog a kamatrabszolgaság – de persze odáig már valahogy nem jutottak el, hogy a szövetségi kormány felügyelete alatt lévő állami központi bankot hozzanak létre, amely állami szolgáltatásként végzi a pénzkibocsátást, és semmiféle kamatot nem kér.

A film hitelesen bemutatja, hogy hogyan kreálják a gazdasági válságokat, de ez sem nagy titok, bár utána visszhangozza azt a téveszmét, hogy a pénznek az aranyfedezettől lesz értéke. Bemutatja azt is, hogy hogyan hajszolják a különböző országokat háborúba, bár közben azt érezteti a nézővel, hogy mindez a pénzről szól, holott nyilvánvalóan a bankok tulajdonosainak nincs szükségük arra, hogy pénzt keressenek, hiszen szabadon előállíthatják.

Ezután leleplezik a média és az iskolarendszer negatív hatását az emberi gondolkodás képességére, s miközben újabb Network-részletet játszanak be, feltűnik az újabb Demokrata-elem: Rupert Murdoch ősgonoszként való beállítása, mintha a demokrata kötődésű(bb) média nem lenne éppen olyan korrupt, mint a Republikánusabb, és mintha nem pont a filmben „gonosz médiaként” jó sokat mutogatott Fox lenne az, ahol valahogy mégis otthont kapnak a rendszerellenes utalgatásokkal teli produkciók, mint pl. a Simpsons vagy a House.

A film végkövetkeztetése: bemutatja azt a törekvést, hogy az egész világot egy központi kormány fennhatósága alá vonják össze, az emberekbe pedig chipeket ültessenek (van még valaki, aki nem hallott ezekről?), eltöröljék a nemzetek szuverenitását, és persze ez szörnyű dolog – és most jön a logikai bukfenc, hogy is csinálják ezt? A félelem és a megosztottság által, valóban. És persze nem az új hatalmi rendszer módszere ez, dehogy, már évszázadok, sőt évezredek óta csinálják, eszközeik pedig: „religion, patriotism, race, wealth”… Vagyis ezt a világhatalmat csak úgy állíthatjuk meg, ha felismerjük, hogy ezek szar dolgok, száműzzük őket az elménkből, felejtsük el a vallást, és főleg: felejtsük el a nemzeteket! Rassz? Hát erről a szóról csak a keresztet égető Ku-Klux-Klán juthat eszünkbe, világos. Váljunk tehát színvakokká, ne figyeljünk a különbségekre, ne nézzük, ki honnan jött, milyen ember, miben hisz, milyen tradíciót, kultúrát, értékrendet képvisel, ezek csak megosztanak. Testvér lészen minden ember, és akkor legyőztük a gonoszokat…

…és akkor nem Republikánus, hanem Demokrata párti elvek alapján hoztuk létre a világállamot.

Érdemes végiggondolni ezt. Valaminek az ellenkezőjéből hogyan lehet kihozni ugyanazt? Aki ezt tudja, az tudja, hogyan lehet létrehozni azokat a szellemi csiki-csukikat, amelyekbe ha az emberek egyszer bekerültek, soha ki nem kerülnek belőle, és tehetetlenül sodródnak a létrehozó által megszabott irányba. Számomra ez a film igazi tanulsága. Az igazságra nem lehet véletlenül rálelni; ha egyszer elvették az emberektől, onnantól csak a hazugság hazugsággal tagadása fog ismétlődni.

És a végkövetkeztetés felemelő, spirituális magasságokba jut. A baloldali (vagyis demokratikus-individualista-anarchista) ideológiák kedvelt pótszere volt a XX. század derekán az elvesztett keresztény vallás helyére alternatív spiritualitást építeni, a világ spirituális-transzcendens tanításaiból összeválogatva egy olyan egyveleget, amely ezt a fajta ideológiát szolgálja. „We are powerful, beautiful, extraordinary!”, mondja egy testetlen hang – na igen, mindenki extraordinary, mint a Bryan életében a kórus, „Mi mind egyéniségek vagyunk! (– Én nem! – PSZT!)” Hogyan lehetünk mindannyian különlegesek? Hogy egyéniek, különbözőek vagyunk. Nodehát az „divide and conquer”, nem? Na erre varrjunk gombot.

A következő testetlen hang már megnevezi magát, „Richard Alpert”. Nem, ő nem a Lostból jött, közismert neve: „Baba Ram Dass”, mellesleg Timothy Leary, a hírhedt drogpápa aranyhaverjaként kezdte pályafutását. „Csúnya dolog” megemlíteni, hogy zsidó (miért is?), de a dolog onnantól érdekes, hogy a wikipédián 2 kattintással eljutottam tőle J.P. Morganhez, a filmben is bemutatott főgonoszok egyikéhez…

És a dolog még fokozódik. A következő, aki megszólal, Carl Sagan, aki az „alternatív” gondolkodás híveinek körében igen népszerű, de valójában ez az alternatívság a rendszeren belüli alternatíva, és Sagannak olyan sok van a rovásán, hogy inkább neki se állnék részletezni; ő volt az, aki szervetlen aminosavakból sugárzással megpróbált mesterséges életet csinálni (Srácok, már bebizonyítottátok, hogy nincs Isten, nem? Hányszor kell még?), azonkívül korunk egyik legnagyobb doomsday-vészmadara, ha nem tudós lenne, hanem spirituális figura, már rég köznevetség tárgya lenne: többek között megjósolta, hogy a Kuwaiti olajkutak füstjétől a fél bolygó ki fog pusztulni, aztán elkezdett keresni egy meteort, lehetőleg minél nagyobbat, amelyik majd jól nekimegy a Földnek és végünk… mellesleg a szekuláris humanizmus egyik nagy szószólója volt abban az időben, mikor vélhetőleg ez a felvétel keletkezett, ez az ideológia és a ráépülő mozgalom pedig szintén tudjuk, hova köthető politikailag (ha nem, nézzünk utána).

Mindezek persze olyan dolgok, melyeket kiragadok a spirituális nagymegmondások folyamából; az „it’s only a ride” is jó gondolat, csak persze lehet rosszul is értelmezni, lehet belőle hippi-ideológiát is csinálni, ahogy a filmben halljuk: „it’s only the choice, no effort, no work, no job”… Persze, hiszen „all you need is Love”, ahogy egy másik népszerű baloldali spiritualista megénekelte, aztán szépen lelőtték, mert az Irányítók emberének nézték, pedig csak hajlamos volt dolgokat túlegyszerűsíteni, dehát végülis a dalszöveg az dalszöveg, nem szent könyv. Semmi más nem kell, hogy jól menjenek a dolgok, csak a Szeretet – amíg le nem jössz az anyagról, és észre nem veszed, hogyan működik a világ.

A záró gondolat: „The Revolution is Now”. No igen, már jó 300 éve folyton éppen most van, csak eddig még valahogy nem sok jó sült ki belőle…

HELYESBÍTÉS: Nem tudom, a bejegyzés írása közben miért hivatkoztam következetesen Mars-Jupiter együttállásra a Betlehemi csillag kapcsán, ez természetesen Jupiter-Szaturnusz együttállása opcionálisan a Marssal együtt, a népszerű verzió szerint a 3 bolygó együttállása (vö. 3 királyok) volt az a nagyon fényes csillag, mely tényleg megjelent az időszámítás kezdete előtt néhány évvel. További asztrológiai pontosítás: a Crux csillagkép a mediterráneumból és onnan északra nem is látható.

Sajnos a videa letörölte a tárhelyéről, de a youtubera felrakták újra. Éljen a cenzúra!

A 2012 blog katalogizált archívuma ITT található. (Az új bejegyzések 12-24 óra késleltetéssel kerülnek bele.)

Végére értünk a 12 pontnak, és most, befejezésül vizsgáljuk meg, hogy az Irányítók hogyan tartják fenn azt a titkosságot, amely hatalmuk alapja, hogyan hitetik el az emberekkel, hogy ők nem léteznek.

Nyilvánvaló, hogy egy titok maximum addig tud titok maradni, ideig-óráig, amíg legfeljebb két ember tud róla. Az Irányítók eleve többen vannak kettőnél, ráadásul nincs olyan igazság, amely napvilágra ne kerülne.

Ennél fogva az Irányítók általában nem visszatartani akarják az önmagukkal és egyes ténykedéseikkel kapcsolatos információkat, erővel elhallgattatva mindenkit, aki megpróbál velük kapcsolatban bármiféle információt nyilvánosságra hozni – ez kilátástalan harc lenne, az igazság előbb-utóbb elterjedne.

A módszerük ennélfogva az igazság elferdítése, illetve felhígítása. A hazugság elhitetésének is egyik legbiztosabb módszere, hogy igazságot keverünk bele. Bizonyítható vagy közismert tényeket teszünk egy elméletbe, így az emberek kapcsolt áruként elhiszik az elmélet többi részét is.

Vagy gondoljunk a média egyik jól bevált manipulációs cselére, mikor a nyelvtani szerkezetben elrejtik a félrevezetést, mert az agy az állítmányt helyezi a figyelem középpontjába. „Magyarországon a szélsőséges erők térnyerésének oka a gazdasági válság.” Mit állítunk? Hogy a válság az ok. Tagadása: nem a válság az ok – hanem más, mondjuk a cigánybűnözés, vagy az NBH-s provokatőrök jól szervezett munkája, stb. A rejtett állítás, amit benyelt a néző agya, a „szélsőséges erők” térnyerése, amelynek valóságalapját nem igazoltuk soha, hiszen is nem állítottuk egyetlen mondatban sem, hogy valóság – az első mondat, ahol megjelenik, már individuális logikai egységként kezeli, tipikusan alany vagy tárgy szerepében. Figyeljük csak meg, a hírekben milyen gyakran rejtenek el állításokat jelzős szerkezetekben, főleg birtokos jelzők segítségével. „A szélsőségeknek a gazdasági válság által okozott térnyerése nyugtalanítja a demokrata beállítottságú politikusokat.”

Alapvetően az embereket nem nehéz becsapni. Legtöbbször „egybites” módon gondolkodnak, valami vagy jó vagy rossz, vagy igaz vagy hamis. Hogy ez miért van így, arról később szó lesz, egyelőre gondoljunk csak arra a rengeteg szélhámosra, aki az emberek eszén túljárva jut anyagi és egyéb előnyökhöz – ezek az emberek általában azt képzelik magukról, hogy átlagon felüli értelmi képességeik kiváltságossá teszik őket, és ennek köszönhetik, hogy nem kell dolgozniuk, hanem mások munkájából megélhetnek; az igazság viszont az, hogy sokan mások is képesek lennének arra, amit ők csinálnak, csak nem hajlandóak rá. Erkölcsi és nem értelmi korlátok tartanak vissza sok nem is kifejezetten zseniális, az átlagnál épp csak 1-2 fokkal okosabb embert, hogy ilyen módszerekhez nyúljon.

Nem így az Irányítók vezetői. Ők sokkal okosabbak, mint az átlagember, és szellemi képességeiket gátlástalanul felhasználják, hogy lépéselőnyhöz jussanak a többségi társadalommal szemben. Már volt róla szó, hogy a hazugság a legnagyobb fegyverük, de ennek igazi erejét az igazsággal és a tudással való visszaélés adja.

A tudás elrejtésének talán egyik legjobb példája a mérhetetlen mennyiségű úgynevezett „ezoterikus” irodalom. Az okkult tudás tipikusan olyasmi, amelyet az Irányítók saját céljaikra szeretnének megtartani, és igyekeznek megakadályozni, hogy rajtuk kívül más is hozzájusson. Mivel pont ők voltak azok, akik az Egyháztól a hatalmat és a kényszerítő erőt elvették, már nincs inkvizíció, ami féken tarthatná azokat az embereket, akik az általános vallásos ismereteken túli tudáshoz szeretnének hozzájutni, és mivel az Irányítók által felépített világrend a „szabadság” illúziójára épül, ők maguk jogot kell hogy biztosítsanak a tudás megszerzéséhez.

Jogot igen, lehetőséget nem.

A lehetőséget azzal vették el, hogy bizonyos szabadkőműves beavatottak a „szabadon hozzáférhető tudás” jegyében elkezdtek könyveket megjelentetni a XIX. században az „ezoterikus” (vagyis titkos) tudás témakörében. Ezek a könyvek egytől egyig igazságokra épültek, azonban azokat eltorzítva, félrereprezentálva, összekavarva, kesze-kuszán és főleg popularizálva tálalták, kihagyva a nehezen érthető részeket, túlhangsúlyozva a könnyen félreérthetőeket. (A keresztény vallást is valahogy így zsinatolták össze valamikor 16-18 évszázaddal ezelőtt, de erről majd máskor.) A dolognak óriási divatja lett, hatalmas „okkult” érdeklődési hullám indult meg a kis- és középpolgári körökben (elsősorban az otthon unatkozó városi polgárfeleségek révén), százával jelentek meg a „mágusok”, azok a szemfényvesztők, akiknek tevékenységére később a bűvészet, mint szórakoztatóipari forma ráépült – a különbség csak annyi, hogy ezek a bűvészek nem jelentették be, „vigyázat, csalok”, hanem azt próbálták elhitetni az emberekkel, hogy valódi „természetfeletti” képességekkel rendelkeznek.

Onnantól, hogy a haszonlesők hada rácuppant a témára, az ezomizéria önjáró jelenséggé változott: már nem kellett a szabadkőműveseknek okosan megszerkesztett, manipulatív könyveket írniuk, az „egy bolond százat csinál” elv alapján egymást kezdték kábítani a téma szerelmesei, a 100. könyv elolvasása után már mindenki annyira képben érezte magát, hogy írt egy 101-ediket, és így az ostobaságok tengerébe veszett az a gyűszűnyi tudás, melyet az Irányítók emberei a kezdetekkor belecsepegtettek a dologba. Az a néhány hiteles szerző, valódi beavatott, akik valódi tudást próbáltak közvetíteni, pl. Eliphas Lévi vagy akár a magyar Victor Charon, elvesztek a hülyeségek tengerében. A mai ezoterikus irodalom szinte bármely kötetét fellapozva 5-10% tudást és 90-95% hülyeséget találunk, tökéletes emulzióban feloldva, hogy legtöbb embernek a tudás kiszűrésére esélye sem legyen. Saját környezetemben tapasztalom rendszeresen, hogy valódi misztikus tudással is rendelkező személyek néha milyen képtelen elméletekben hisznek.

Nos, nézzük, hogy az Irányítók ugyanezt a technikát hogyan alkalmazzák a róluk szóló tudásra! Minden egyes alkalommal, mikor új információ kerül napvilágra velük kapcsolatban, azt ők maguk is közzéteszik, hazugságokkal megfelelően körítve. Leleplező könyveket írnak önmagukról, a „háttérhatalomról”, egyik verzióban földönkívüliekkel szövetkeznek, másikban ők maguk a földönkívüliek, harmadikban a jövőből jött emberek, de olvashatunk világméretű zsidó összeesküvésről is, amelynek tagja minden egyes zsidó a földön, legyen amerikai orvos vagy akár izraeli buszsofőr, de ezt rajtuk kívül senki sem tudja; hallhatunk műholdakról, melyekről követik az emberek mozgását, minden telefonbeszélgetést lehallgatnak, az emberek gondolatait és álmait kiolvassák, mindenkinek a számítógépéről naponta egy mentést csinálnak, naplózzák a teljes Internet forgalmát, stb. Jellemző eleme ezeknek az elméleteknek az illogikus, szükségtelen kontrollt megjelenítő paranoia. A paranoia, amely a skizoid téveszmék állandó velejárója – és a mai meghasonlott világban bizony az egészségesnek számító emberek egy kicsi, de kimutatható százaléka skizoid tünetekkel küzd, és hajlamos a paranoiára. Ők azok, akik az összeesküvés-elméletek kusza szövevényét önműködően növekvővé teszik – átgondolatlan, önmagának vagy a valóságnak ellentmondó teóriáik az emberek szemében a „láthatatlan hatalomról” szóló minden megnyilvánulást éppen úgy nevetségessé tesznek, mint ahogy a környezetvédelem gondolatát teszik nevetségessé az előző bejegyzésben leírt módszerekkel.

Ennek a módszertannak az „áldozata” a 2012 blog is tulajdonképpen, hiszen a felületes szemlélő számára itt egy újabb „összeesküvés-elmélet”, egy újabb hülye, aki alumíniumsipkával a fején ül a számítógépe előtt, és a nemlétező háttérgonoszokról szóló paranoid fantáziáit próbálja világgá kürtölni. Nem véletlenül kezdtük a blogot azzal a bejegyzéssel, amelyből kiderül, hogy miért helytelen „összeesküvés-elméletnek” titulálni az Irányítók puszta létének megállapítását. Maga az összeesküvés-elmélet kifejezése egy retorikai bunkósbottá változott, amellyel érvelés nélkül agyon lehet csapni minden olyan kellemetlen fejtegetést, mely kétségbe vonja, hogy a világ csak annyi, amennyi a szemünk előtt van, és a TV-híradónak minden szava igaz. Mindig is voltak legfelső döntéshozói a társadalomnak, miért gondolná bárki, hogy most nincsenek, hogy minden egy spontán káosz reménytelen belső egyensúlykeresésének az eredménye? De sajnos maga a farkas az, aki már százszor farkast kiáltott helyettünk, és kiáltását szorongó, bizonytalan, a sivárrá tett valóság elől menekülni próbáló emberek ezrei visszhangozták meggondolatlanul – s visszhangozták az Irányítók kapcsolt áruként odarejtett ideológiai félrevezetéseit is, amint az majd a következő bejegyzésből kiderül… 

Tudom, hogy voltaképpen lófaszt sem érdekel a véleményem a tegnapiakról, de azért megírom, hátha.

Már a kampány is érdekesen indult: a FIDESZ gyakorlatilag folytatta az elégpolitikát, melynek mestere. Semmi program, sok hőbörgés. Hatásvadász, de célravezető taktika, meg is lett az eredménye, 50% fölötti eredmény. Az MSZP már a kampány során is furcsa mód a “harapós kutya hergelése” taktikát választotta és úgy csinált, mintha nem tocsognánk már nyakig a szarban és gyönyörű, csili-vili, színes plakátokkal szórta tele az országot arról, hogy a baszatlan szürkeegér hogyan képviseli a magyarság érdekeit (HÁTTEZ KURVANAGY :’DDDD). Arról, hogy dizájnt valószínűleg egy identitászavaros tinilány rakta össze, inkább szót sem ejtek. Az eredmény: a rendszerváltás óta nem tapasztalt mélypont, Lendvai béjbét a sírógörcs kerülgette a sajtótájékoztatón. Mi meg majd befostunk a röhögéstől. Az, hogy egy eddig gyakorlatilag a bejutás határát sem elérő törpepártot mindössze egy mandátummal előztek meg, az enyhén szólva is brutális.

SZDSZ: na ők külön állatfajta. A marhanagy önelégültségben, lazázásban, kétszázezerszabaddemokratázásban kurvára nem vették észre azt, amit rajtuk kívül mindenki tudott és jó ideje a Tárki és Sonda Ipsos kutatások is megmutattak, hogy átkozottul nem fogják megugorni azt az 5%-ot. Már jó ideje csak Budapestre támaszkodtak a vidéki értelmiséget gyakorlatilag semmibe véve, meg is lett az eredménye. Az, hogy már sokadjára a legrosszabb választható kampánystratégia mellett döntöttek, már meg sem lep senkit. Harmadik erő, persze. Aki egy kicsit is figyelt az utóbbi másfél-két évben tökéletesen tudta, hogy el fognak tűnni a picsába. Horn “kurvanyeglemeglazavagyok” Gábor persze nyilván meg fogja magyarázni, hogy a balos-zöld LMP-HP összefogás és a mostanság konzervatív centrumpártként viselkedő, de gyakorlatilag inkább már baloldal felé húzó MDF szívta el a szavazókat, de valószínűleg ő is tisztában van azzal, hogy ez nem igaz. Végre bekövetkezett az, amire már nagyon sokan várnak évek óta. A magyar “liberális” párt szépen eltűnik a süllyesztőben.

Jobbik. Érdekes. Persze majd az összes párt kijelentette, hogy ez bizony figyelmeztetés az országnak és hogy jönnek a nácik és most majd nyilas rémuralom lesz és lábukon rohad a Martens, egy kis pogrom aztán dance, de a Jobbik az ellene folytatott rágalomhadjárat ellenére folyamatosan erősödik. Nem csak, hogy megtalálták a számításukat az eltűnt MIÉP szavazótáborának (ami, ha emlékeztek még, simán bejuttatta a pártot 1998-ban), de az elégedetlen fiatalság körében is. Emlékszem, valamelyik reggel voltam olyan szerencsétlen, hogy elkezdtem nézni a Napkeltét, a Kereszttűzben éppen Vonát próbálták megfingatni az újságírok, de egészen megdöbbentőmód nem sikerült nekik. Sokan elmondták már, de sikerük abban rejlik, hogy végre mernek beszélni olyan dolgokról, amiket a haláli nagy píszíség jegyében a többi párt valahogyan mellőz. Az egyre többeket érintő cigánykérdés, az ország eladósodása, stb. Azt kell, hogy mondjam, hogy nem ez volt az utolsó ilyen sikerük. Ha nem történik valami csoda, akkor valószínűleg a jövő évi országgyűlési választáson is tudják ezt az eredményt hozni egy nyilvánvalóan nagyobb részvételi aránynál, sőt, szerintem még a 20%-ot is elérhetik.

MDF: Nem kívánok sok szót vesztegetni rájuk, töketlen, népámító politikájukkal ismételten, bár valószínűleg nem utoljára ugrották meg éppen, hogy csak a határt. Az LMP-HP már más tészta. Számomra az ő eredményük, a Jobbik általam nagyjából előre megjósolt eredményével ellentétben sokkal nagyobb meglepetés volt. Egy gyakorlatilag semmiből jött törpepárt az első választásán 2.6%-os eredményt ér el. Valószínűleg sokan megtalálták saját magukat a nagyrészt zöld-balos párt programjában, így az ő bázisuk nagyrészt csalódott SZDSZ és MSZP szavazókból áll, illetve egy csekély méretű saját bázisból (utóbbi igen sokat lendített a Jobbik eredményén is). Sikerük titka, hogy a Jobbiktól sokan úgy félnek, mint a fasiszta antikrisztustól, főként a tudatos médiahadjáratnak, másrészt Morvaiék katonás hangnemének “köszönhetően”, de alternatívára attól még szükség van.

Pár szót érdemel az MSZP ifjúseggi tagozatának a Societasnak a kampánya, akik gyakorlatilag az MSZP mellékkampányát vitték a fájdalmasan demagóg bakancs - molotovkoktél - szélsőség, sör - mamusz - tolerancia analógiahármasaikkal. Az SZDSZ-nél pedig, ha nem lett volna senki annyira fájdalmasan ostoba és vak, akkor talán nem röhögtetik ki magukat egy országgal a “ki lesz a harmadik erő?” kampányszlogennel. Vége a kétpártrendszernek, vége a gigászok harcának. A Fidesz úgy járt, mint az USA a hidegháború végén, ellenfél nélkül maradt. Jobban mondva mostantól a Jobbik lesz az igazi ellenfele.

Figyeljetek gyerekek, lesz itt még bazmeg.

Ja igen, majd elfelejtettem: aki nem akarja megdugni a Morvait, annak ellenére, hogy katonás hangneme mellett van egy megfoghatatlan és roppantul szexi óvónénibája is, és a kettő megfér egymás mellett, az buzi.

A 2012 blog katalogizált archívuma ITT található. (Az új bejegyzések 12-24 óra késleltetéssel kerülnek bele.)

Ez a bejegyzés erőteljes reakciókat válthat ki azokból, akik nem olvassák el elég figyelmesen. Előre kell bocsátanunk tehát, hogy nem a „környezetvédelem” fontosságát fogjuk vitatni, hanem éppen ellenkezőleg, a látszat-környezetvédelmi műbalhé igazi okait és módjait szeretnénk megvilágítani – valamint végül, hiszen már a 12 pont végén járunk, megtesszük az első, apró lépéseket arra, hogy az Irányítók történetét egy teljesen új szintre emeljük.

Kérem, hogy előlegezzétek meg a bizalmat, elsőre kicsit meredek dolgok lesznek a bejegyzés végén, de a későbbi bejegyzések fényében majd a helyére kerül minden.

A szocializmusos történetben már említettük az Iron Mountain-jelentést, amely szerint a háborúzás tömegpszichológiai hatásának egyik alternatíváját ismerték fel a környezetvédelemben az Iron Mountain bunkerban tanácskozó tudósok. Lényeg az, hogy veszélyre van szükség, össztársadalmi fenyegetettségre, amelyet a hatalom bizonyos fokig kontroll alatt tart, és ezért cserébe elvárja az engedelmességet.

A jelenlegi hatalmi rendszer talán legnagyobb bűne az, amelyet az élő természettel, és a Földdel mint félig zárt, visszacsatolt energetikai és ökológiai rendszerrel művel. Eltűrhetnénk a hatalmat még pár évtizedig, akár évszázadig, előbb-utóbb úgyis, törvényszerűen megbuknak, mint minden hatalmi rendszer a múltban – csak az a probléma, hogy nincs időnk. Nincs időnk, mert minden egyes nappal közelebb kerülünk ahhoz, hogy a bolygó, amelyen élünk, lakhatatlanná váljon. Az igazi érdekesség ebben főleg az, hogy azt a környezetpusztító tevékenységet, amely az élet hordozására alkalmatlan állapot felé sodorja a Földet, nem csak, sőt nem elsősorban az Irányítók művelik, hanem – főleg az ipari termékek mértéktelen fogyasztásával – aktív részesei vagyunk mi is, miközben pontosan tudjuk, hogy amíg a kocsiban a gázpedált nyomjuk, az emberiség teljes kipusztulása felé utazunk, teljesen mindegy, a kormányt merre forgatjuk közben.

Hogyan vesznek rá minket az Irányítók, hogy tevőlegesen részt vegyünk a bolygó történetének legnagyobb holokausztjában, amelynek végül áldozatul esik majd minden egyes élőlény szárazföldön, vízben, levegőben és a föld alatt?

Erre a kérdésre a válasz pedig pontosan a „környezetvédelem”.

Maga a környezet-védelem, mint olyan, egy félrevezető és hamis fogalom. Ha én odamegyek egy öreg nénihez, és elkezdem rugdosni, az védelemnek nevezhető, ha egy idő után már csak feleolyan erősen rúgok? A könyezetvédelem puszta fogalmának természetessége egyúttal természetessé teszi annak elválaszthatatlan antitézisét, a környezetpusztítást. A könyezetet nem kellene megtámadni, ilyen egyszerű, és akkor nincs szüksége védelemre. Kitől védjük, mégis, talán önmagunktól? Meglehetősen tudathasadásos állapot ez, amely kivetíthető emberek csoportjaira, akik egymással ellentétes érdekeket képviselnek, és tesznek is érdekeik érvényesítéséért, bármit, amit csak szükséges.

Akárcsak a háborúban.

Ez a háború a környezetpusztítás jelentős részét végző ipari konszernek ellen zajlik, keresztes lovagjai pedig azok az aktivisták, akik a ’60-as évek szélsőbalos, anarchista szubkultúrájából emelkedtek ki. A polgári engedetlenség ellenállási eszköztárával próbálják megakadályozni azon ipari tevékenységek folytatását, amelyek eredményeként létrejött javakra nekik maguknak is szükségük van – ahogy mindenki másnak a társadalomban. Természetesen a válasz a termelési módszerek megváltoztatása lenne, nem pedig a termelés akadályozása, de mivel előbbire az aktivistának nincs lehetősége, hát a tétlenség helyett az utóbbit választja, odaláncolja magát az atomerőműhöz, odabilincseli magát a vasgyár kapujához, ahol az akcióhoz felhasznált bilincsét gyártották, tüntet, kiabál, követelőzik, a gazdaság pedig megy tovább a maga útján, a kutya hiába ugat, az önpusztítás dicsőséges karavánja tovább halad. Ezek az aktivisták pontosan ugyanolyan hasznosak, mint a terroristák – valaki látott már terrorszervezetet, melynek egyetlen célkitűzését vagy követelését sikerült elérnie? Minden, amire képesek, hogy visszatetszést keltenek a társadalomban (főleg megfelelő média-tálalás mellett), és elidegenítik az embereket nagyon is vállalható céljaiktól a vállalhatatlan eszközeikkel. Nem nehéz kitalálni tehát, hogy az ilyen fajta aktivista-tevékenységet is folytató „környezetvédő” szervezetek mögött az Irányítók állnak. Céljuk a környezetvédelem ügyének lejáratása, elbagatellizálása, a „tree-hugger” és egyéb kifejezések köztudatba ültetése – holdkóros bolond mindenki, aki a társadalmilag elfogadott normán túlmenően is próbálna tenni a környezet védelmében.

Hogy mi a társadalmilag elfogadott norma, azt természetesen az Irányítók diktálják a médián keresztül.

Gyűjts szelektíven hulladékot (úgyis a szeméttelepre kerül a nagyrésze), kapcsold le a lámpát egy évben egy órára, vegyél kocsit eurotízezres motorral, látszatakciókkal gyónj és rózsafüzérezz, hogy utána tiszta lelkiismerettel vágódhass be az autódba, irány a Vesz-co, és folytathatod tovább az össztársadalmi öngyilkosságban való aktív részvételt. Minden fajta szénsemlegességi, szén-dioxid-kibocsátási, szélkerekes, szelektív hulladékgyűjtéses és egyéb „környezetvédelmi” program, terv és törekvés (már amelyik valóra is válik), azon túl, hogy tényleges haszna is van, sajnos csak csepp a tengerben, és elsősorban arra szolgál, hogy az emberekkel elhitessék, a hatalom kontroll alatt tartja ezt a kérdést, meg fogják oldani, a Földet meg fogják menteni, te csak játszd tovább a szerepedet nyugodtan.

Valójában az Irányítók egyáltalán nem akarják megmenteni a Földet. Ha akarnák, egy éven belül leállítanák az összes olajkutat, és teljesen áttérnének a „tiszta energiára” – a napenergia különböző felhasználási módjairól már mindenki hallott, de a lehetőségek határtalanok.

Anélkül, hogy a 2012 blog ívének jelenlegi szakaszán ezt részletesebben ki tudnánk fejteni, valójában az Irányítók készen állnak arra, hogy feladják ezt a bolygót. Nem az emberiség, és ezen keresztül a saját vesztükbe rohannak, nagyon is jól tudják, mit csinálnak, megírt forgatókönyvet játszanak le. A későbbiekben részletesebben beszélünk majd erről, egyelőre legyen elég annyi, hogy az Irányítók tisztában vannak vele, a Földön az elmúlt pár száz évben lassan kiépített és a XX. század második felében megszilárdult hatalmi rendszerük néhány évtizeden belül összeomlik, és a romokból kikelő új világrend, egy világosabb, tisztább szellemiséget képviselő hatalom számára át kell adniuk a bolygót. Amit tehetnek, hogy a megmaradt követőiket (agymosott gólemekké változtatott ex-emberek, akiket pontosan ez az átmeneti rendszer termelt ki) összegyűjtik, és máshol, más formában kezdik újra velük. Hogy pontosan hol és hogyan, azt majd a 2012-es események után fogjuk részletezni. De ha már egyszer a bolygót itt kell hagyniuk nekünk, akkor tessék, itt van, kezdhetünk vele, amit akarunk – miután romhalmazt csináltak belőle röpke 300 év alatt.

A 2012 blog katalogizált archívuma ITT található. (Az új bejegyzések 12-24 óra késleltetéssel kerülnek bele.)

A következő téma makroökonómiai vonatkozású, viszonylag nehezen megérthető az egyén mikroszintjéről nézve.

Mi is a pénz tulajdonképpen, közgazdaságtani szempontból? A javak újraelosztásának eszköze. A társadalmi munkamegosztás specializálódásával a társadalmi összmunka össztermelésének elosztását olyan módon valósíthatjuk meg pénz segítségével, ahogy azt cserekereskedelemmel képtelenség lenne. A tudós nem tudja a gondolatait vagy az egyenleteit elcserélni a cipésszel cipőre, a pékkel pedig kenyérre, bár a munkájára szükségünk van, ezért neki is részesülnie kell az elosztott javakból.

Igen, ezt tudjuk. S a pénz mikroszinten azért tűnik értéknek, mert az összes létező pénzmennyiségnek minél nagyobb hányadát birtokolja valaki, annál nagyobb hányadára jogosult a társadalmi össztermelésnek.

Amíg valaki csak kevés pénzzel rendelkezik, addig nem érzékeli, hogy a piaci szereplők pénz utáni vágya visszahat a termelési magatartásra! A pénzből elvileg azt veszünk, amit akarunk, de csak egy határig. Ha nekem van 50 milliárd forintom a bankszámlámon, és mindet cipőre akarom költeni egy hónapon belül, akkor azzal fogok szembesülni, hogy a piacon egyszerűen nincs elég cipő! A cipő iránti túlkereslet egyrészt fel fogja emelni a cipők árát, másrészt arra fog ösztönözni embereket, akik eddig mással foglalkoztak, hogy kezdjenek otthon cipőket varrni, ami munkaerőt fog elvonni az egyéb javak előállításától – így visszajutottunk a 8. pontban írottakhoz, hogy ha a gazdasági erőnek túl nagy része, akár valós (termelőeszközök), akár fiktív (pénz), összpontosul egy kézben, az illetőnek módjában áll a piacgazdaság természetes egyensúlyát felborítani, a piaci mutatókat elállítgatni, akár válságot is okozni.

Ahogy azt már korábban leírtuk, régen az emberek a földből éltek. A föld adta azokat a javakat, melyek a megélhetéshez kellettek, illetve azokat a nyersanyagokat, amelyekből emberi munkával egyéb szükségletkielégítési cikkeket állítottak elő. Egy jobbágy adott esetben eltölthetett egy vagy két évet úgy az életéből, hogy pénz nem volt a birtokában. Ez ma már nehezen elképzelhető. Ma már pénzből élünk, mindent pénzért kapunk meg; minél komplexebb a gazdaság működése, annál nagyobb a szerepe a pénznek.

Most jön azonban a meglepetés: valójában még mindig a földből élünk! Amit elfogyasztunk, még mindig a föld javaiból előállított termék, az egyetlen különbség, hogy minden javak ősforrása, a föld, már nem a mi birtokunkban van. Kiaknázása központosítva történik, amely egyrészt jobb hatásfokot biztosítana, ha a központosított vezetés jószándékú és önzetlen lenne, másrészt, mivel nem az, ezért a föld és a fogyasztók közötti kapcsolat közvetettségével vissza is élnek – a föld most is biztosítja, amire szükségünk van, csak beékelődik közénk az Irányítók központilag szervezett pénz alapú gazdaságának zsaroló rendszere.

A pénz alapú gazdaságban a pénz mozgásának iránya ellentétes a javak mozgásának irányával. A pénz ellenérték, tehát nem érték, hanem anti-érték, vagy értékhely, ha úgy tetszik. A helyhez tartozik a szükséglet-kielégítési cikk (közgazdaságtani kifejezéssel jószág, többesszámban javak), ami maga a tényleges érték – feltéve, ha az érték-ellenérték egyensúlyban van egymással, vagyis minden értékhelyet ki lehet tölteni értékkel.

Általános tévedés, hogy a pénz akkor értékes, ha aranyfedezet van mögötte! Ez a tévhit onnan ered, hogy a pénz, a bankjegy, a Templomosok (az Irányítók elődei, erről később) által feltalált arany-multiplikátum, vagy arany-replika, ha úgy tetszik! Az arany nem jószág, birtoklását nem ezért vágyták régen az emberek, hanem pont azért, amiért ma a pénz után áhítoznak: mert ellenértéke volt a javaknak! Valójában a pénz fedezetét nem az arany adja, mivel a kettő ugyanaz, csak más formában – hanem a javak adják!

Ha így nézzük a dolgokat, a Magyarországon állandóan a köztudatban tartott „pénzhiány”, „forráshiány”, „költségvetési hiány”, sőt maga az „államadósság”, illetve az „EU-pénzek” meg az „IMF-mentőcsomag” fogalma is teljesen értelmetlen.

El akarják hitetni az emberekkel: a magyar gazdaságnak az a problémája, hogy kevés a pénz. Nem nehéz megtalálni erre a problémára a megoldást: a nyomdagépet bármikor be lehet indítani, annyi pénzt lehet nyomtatni, amennyit csak akarunk! De ettől az ország nem lesz gazdagabb, mint ahogy attól sem lesz több kajánk, ha veszünk még egy hűtőt – attól nem lesz több értékünk, hogy több értékhelyünk van. A magyar gazdaságnak nem a pénz a problémája, így a kívülről adott pénzügyi segítség csak monetáris szinten ad egy atyai pofont a gazdaságunknak, további inflációt okozva, valamint, ahogy az állam elkezdi költeni azt a pénzt, ez megintcsak további torzulást okoz a termelési szerkezetben, lásd a fent leírt visszahatási jelenséget. A magas közterheknek is részben az a célja, hogy a piacot minél kevésbé hagyják saját belső törvényszerűségeinek megfelelően működni. (A magas közterheket egyébként a költségvetési hiánnyal és az államadóssággal indokolják, pedig valójában a közterhek jelentős csökkentése pár év alatt megszüntetné a költségvetési hiányt, de erről majd talán máskor.)

Összefoglalva: a pénz csak mikroszinten tűnik értéknek, makroszinten egyáltalán nem probléma, és nem gátja a gazdaság fejlődésének. A tőkeberuházás, a termelőeszközök és az infrastruktúra mennyiségi és minőségi szintje játssza a fő szerepet annak kialakulásában, hogy mennyi munka által mennyi jószágot tudunk előállítani – feltéve, ha a gazdaságot hagyják működni, s nem felülről szervezik meg a termelést olyan módon, hogy minél célszerűtlenebb legyen, s minél több fölösleges munkát kelljen elvégeznünk csak azért, hogy figyelmünket és szellemi energiáinkat lekössék, elpazarolják.

A fentiek ismerete hasznos lehet, ha vasárnap szavazni megyünk – bár egyrészt, aki elmegy szavazni, nem olvasta el vagy nem fogta fel a 12 pont kezdetén írottakat, hogy mennyire fölösleges elmenni, másrészt viszont, ha a pártok programjait összehasonlítjuk, fontos szemponttá válik, hogy mennyire tekintik a pénzt szentséges és mindent megoldó csodaszernek. Ha az életképesebb pártprogramokat megnézzük (Jobbik, Munkáspárt), azt látjuk, hogy alapvető társadalmi és gazdasági átalakításokat szorgalmaznak, a monetáris politika terén történő változtatások másodrendűek náluk, szemben mondjuk az LMP-vel, mint egy korábbi bejegyzésben említettük – no és a sort szegény Fidesz zárja, akiknek még programjuk sincsen a weboldalukon… (Természetesen hogy kinek milyen a programja, az egy kérdés, az meg egy másik, hogy mennyire gondolja komolyan! Pl. az SZDSZ akárhányszor került bele a kormányba, soha meg sem kíséreltek semmit megvalósítani a deklarált céljaik közül…)

A 2012 blog katalogizált archívuma ITT található. (Az új bejegyzések 12-24 óra késleltetéssel kerülnek bele.)

Közeledünk a 12 pont befejezéséhez.

Ismét egy olyan egyszerűbb téma következik, amihez elég az általános iskolai fizikáig visszanyúlni.

Az „enerigaválság” témája, a gazdaság és a piac tehetetlenségéből következő borzasztóan lassú átállás az úgynevezett „alternatív energiahordozókra”, meg „megújuló energiaforrásokra” szoros összefüggésben van a környezetvédelemmel, mely az utolsó pontok egyikének fő témája lesz – mégis az energia-témát külön bejegyzésben írjuk meg, mivel jelentős része a gumicsontnak, amit a médián keresztül rágatnak az emberekkel az Irányítók.

Az előző pontból már kiderült, hogy a piac tehetetlensége nem mentség arra, hogy mondjuk elpusztítsuk a bolygót vagy egyszer csak benzin nélkül itt álljunk felkészületlenül, hiszen valójában a gazdaságot felső szinten központilag irányítják, és ha az Irányítók úgy akarnák, 2010-től egy csepp olajat sem kellene kitermelni. Az ún. alternatív energiaforrásokkal az a fő probléma, hogy túlságosan decentralizáltak, mindenhol elérhetőek (pl. szélenergia, hőszivattyú vagy napelem), ezért csökkentik az embereknek az energiaszolgáltatóktól való függését. De minderről részletesebben majd a multihidraulikus diktatúráról szóló bejegyzésben, a 12 pont után.

Maga az energiaválság azért nem igaz, és a válság kezelésének módszertana azért félrevezetés, mert olyan megközelítést alkalmaz, ami nincs tekintettel az elemi fizikára. Energiahordozókról beszélnek és a környezetvédelem jegyében csökkentett energiafogyasztásról. Azt az érzetet próbálják kelteni az emberben, hogy az energia valamiféle ásvány, amelyet a környezetünk speciális elemei hordoznak magukban (akár a napsugárzás, akár a kőolaj), ezt mi elhasználjuk, és mindig újat kell keresni belőle.

A valóság természetesen az, és ezt minden embernek tudnia kéne, aki általános iskolát végzett, hogy az energia egy örökké létező, mindenhol jelenlévő dolog. (Emlékeztet ez minket „valakire”?…) Nem lehet sem megtermelni, sem elfogyasztani. Átalakul, egyik helyről vándorol a másikra, ennyi az egész. Nem kell speciális energiaforrásokat keresni, mert itt van körülöttünk, a levegőben is (pl. hőenergia formájában), kis túlzással a kezünket is alig kell kinyújtani érte. Valamivel pontosabban megfogalmazva: létezik technológia a hőenergia kivonására a levegőből vagy a vízből! A hűtőszekrény és a légkondi is ezen az elven működik…

A Föld természetes energetikai körforgásának motorja a Nap. Amíg a Nap működése meg nem szűnik (ez a tudósok szerint még legalább 4 milliárd év, bár ez csak egy – megalapozott – feltevés), ebből az energiafolyamból bármennyit „kivehetünk”, hiszen valójában csak kölcsönvesszük azt, és éppen az „elfogyasztással” (helyesebben felhasználással) adjuk azt vissza a rendszernek! Ha így nézzük a dolgokat, az energiatakarékosság puszta fogalma nevetséges, mégis, ahelyett, hogy ebből a természetes körforgásból merítkeztünk volna, egyre rafináltabb módszereket találtunk ki kis hatékonyságú, ártalmas mellékhatásokkal járó „energiahordozók” föld alól való előásásával.

Ez a hazugság annyira gondosan van megfogalmazva, hogy ha jól megnézünk egy villanyszámlát, nehezen ötlik a szemünkbe. Az energiaszolgáltatók következetesen „fogyasztónak” neveznek bennünket, bár én bármikor kész vagyok kifizetni Magyarország egy évi energiafogyasztását – ám azokban a konkrét pillanatokban, amikor pénzt követelnek az embertől, a fogyasztás szót gondosan kerülik. „Forgalmi díj”, „rendszerhasználati díj”, „szolgáltatás díj”, „teljesítménydíj”, ilyen kifejezéseket használnak, meg lehet nézni egy villanyszámlát.

Hová lesz az energia, melyet „elfogyasztottunk”? Fizikai analfabéták kedvéért ezt most fejtsük ki jobban. Tudjuk, hogy egy 100W-os villanykörte jó esetben 15W-ot használ ténylegesen világításra, 85-ből hő lesz, tehát 85W teljesítménnyel fűti is a szobát. A 15W a „hasznos teljesítmény”, amelyből fény lesz. Az „energiatakarékos izzónak” nevezett gázgerjesztéses fénycső jobb hatásfokkal működik, a hálózatból felvett 15W nagy részét fényenergiává konvertálja. A szobában a fényerő konstans, noha a fényforrás folyamatosan végzi a konvertálást. Miért van ez, és amikor lekapcsoljuk a villanyt, miért lesz sötét, hová „tűnik el” a fénnyé változtatott energia? Egyszerűen megfogalmazva, „elnyelik” a falak; minden felületről csak a fény adott (általában meglepően kicsi) százaléka verődik vissza, a többi „elnyelődik”. Hova nyelődik el? Hőenergia lesz belőle. Ezért nem tanácsos kimenni a tűző napra fekete trikóban: minél kevesebb napsugárzást ver vissza a trikó, annál többet alakít belső hőenergiává. Összességében tehát a 100W-os villanykörte pontosan 100W teljesítménnyel fűti a szobát.

Gyakorlatilag az „elhasznált” energiáink több mint 99%-a hőenergia formájában létezik tovább a környezetünkben szétszóródva. Ha ezt az energiát ki tudjuk vonni a levegőből, újra tudjuk „sűríteni”, a saját elektromos berendezéseink energiacsatornájába terelve ideiglenesen, akkor végtelenszer újra tudjuk hasznosítani, és nincsen semmiféle energiaválság, nincs szükségünk alternatív energiahordozókra, elektromos távvezetékekre, erőművekre… Utána lehet nézni a neten, a hőszivattyús házi kísérletek (érdekes módon központilag nem nagyon csinálnak ilyet) hol tartanak Stirling-motorral, Peltier-elemmel és egyéb próbálkozásokkal – jellemzően nem túlságosan előrehaladott fázisban, mert akinél igen, az általában el szokott tűnni, mint ahogy eltűnt pár éve az a román férfi is, aki mezőtechnológiás megoldással kísérletezve mutatott fel eredményt.

Hogy az Irányítók miért harcolnak ennyire egy olyan elavult és már a legelső pillanatban is szükségtelen* technológiáért, amely elpusztítja azt a bolygót minden lakosával együtt, amely felett az uralmat fáradságos munkával megszerezték, azt majd későbbi bejegyzésekből fogjuk megtudni.

(* Az első kompressziós hűtőszekrény 1857-ben készült, az első benzinkút pedig 1888-ban kezdett működni.)

És egy apró adalék a végére: nem úgy van az, hogy felállítok egy szélkereket a kert végében, és beintek az ELMŰ-nek! Amennyiben valakinek a háza a szolgáltatói hálózat lefedettségi területén van, törvény írja elő, hogy az általa „elfogyasztott” energiának legfeljebb 40%-át állíthatja elő saját berendezéssel, 60%-ot köteles a hálózatból felvenni. Ha erre törvény van, akkor ez biztosan közérdek…

Azoknak a kedvéért, akik mindjárt (ide nem illő módon) örökmozgóról meg entrópiáról kezdenének nekem sikoltozni: a hőszivattyúnak az örökmozgóhoz semmi köze, mivel a levegőből veszi ki azt az energiát, melyet a rendelkezésünkre bocsát. Öt évvel ezelőtt még a hőszivattyú szót sem lehetett kimondani, mert a fizikusok röhögőgörcsöt kaptak, hogy túl sok Egelyt olvastál fiam, menj és vedd elő inkább a fizikatankönyvet – ma meg az energiaszolgáltatók reklámozzák a hőszivattyúval kiegészített szolgáltatásokat. (Ennyit a tudomány objektivitásáról, de erről már volt szó.)

Az entrópia-kérdésről: ha egy rendszerbe X mennyiségű energiát juttatunk, az állapotváltozás Y mennyiségű energiakonverziót fog okozni a rendszerben. Amit mi “energiafogyasztásnak” nevezünk, az valójában az Y. Y=n*X, ahol n>= 1, de hogy mennyi, azt nem egy konstans dönti el, hanem helyzetfüggő. Mindeközben azt próbálják velünk elhitetni, hogy X=Y. Erről szól ez a bejegyzés, nem arról, hogy nem ismerem a termodinamika törvényeit.

Anti politika, humor, értsed:

Read the rest of this entry »

A 2012 blog katalogizált archívuma ITT található. (Az új bejegyzések 12-24 óra késleltetéssel kerülnek bele.)

Hajmeresztő dolog következik, ugyanis a jelenleg működő globális gazdaságmodell puszta jellegét fogjuk megkérdőjelezni.

Az általánosan ismert (és a közgazdászok szerint is elfogadott) tényállás szerint a „szabad” nyugati világban piacgazdaság van. Ez azonban csak részben igaz.

A közgazdászok nagyon jól tudják, hogy mi a piac működésének alapfeltétele: a verseny.

Az igazi verseny az ún. tökéletes verseny, amely azt jelenti, hogy egy adott termék vagy szolgáltatás piacán sok szereplő van (ált. olyan sok, hogy a számuk ismeretlen), mind a keresleti, mind a kínálati oldalon. Ilyenkor, az elemi közgazdaságtan fogalmaira leegyszerűsítve a helyzetet, a Marshall-kereszt határozza meg az árat. Senki nem tudja önkényesen felverni vagy lenyomni azt, hiszen ha megpróbálod, csepp vagy a tengerben, ugyancsak keveset tudsz hatni a piaci viszonyokra. Persze ennek előfeltétele az, hogy a piaci szereplők nagyjából egyforma súlyúak legyenek, vagyis hiába van egy piacnak több ezer szereplője, ha a forgalom 50%-át egyetlen szereplő bonyolítja közülük – ez esetben persze ő egyedül tud hatni a piacra. Kedvezőbb helyzetben van, mintha egy másik 50%-os versenytárssal nézne farkasszemet, hiszen így egyedül ő képvisel központosított erőt a piacon.

Mindenki tudja, hogy a verseny alapú piac ellentéte a monopólium, a piaci egyeduralom. Az egyeduralomnak azonban vannak fajtái és fokozatai, lásd a fenti példát, valamint van egy speciális esete, az ún. oligopólium, amikor csak néhány nagy szereplő versenyez egymással a piacon. Az oligopólium esetében azonban a versenyhelyzet jellemzően igen hamar megszűnik, mivel a néhány résztvevőnek jobban érdekében áll egymással összefogva árkartellt létrehozni, mint versenyezni a piaci részesedésért – annál is inkább, hiszen a versenynek nincs valódi célja: ha egy 50%-ot uraló cég kiüti a másik 50%-ot uraló versenytársát, a magánmonopóliumot az állam nem hagyja érvényesülni, fellép ellene. Az oligopolisztikus piac szereplői ezért jellemzően akkor járnak jól, ha hallgatólagos, az állam által ellenőrizhetetlen, papíron nem létező árkartellt tartanak fent, s így verseny szempontjából gyakorlatilag már monopóliumot alkotnak együtt.

(Akit bővebben érdekel a kartell-téma, rengeteg anyagot talál a neten John Nash amerikai közgazdász-matematikus játékelméletéről.)

Namármost, mindezt hozzuk össze az ipari forradalommal. A manufaktúra-rendszer megjelenése előtt sok kis céh működött egymástól függetlenül, egymással tökéletes versenyben. A gépesítés azonban elkerülhetetlenül magával hozza az ipar és a mezőgazdaság központosítását. Mi értelme van gépi erővel egyesével learatni 150 olyan apró telket, ahol fordulni is alig tud a kombájn – arról nem is beszélve, hogy a 150 gazda nyilván nem fog 150 kombájnt venni, hanem bérelni fogják a gépet, és mivel a 150 teleknyi területhez elég egy kombájn, két kombájn-bérbeadó nem tud megélni a piacon, tehát csak egy lesz, aki monopol helyzetben van, és a saját monopólium-sápja ráterhelődik a mezőgazdasági termékek árára ugyanúgy, mintha egyetlen mezőgazdasági ZRt. birtokolná a 150 teleknyi földet – vagy lehet fenni a sarlót. Nem, a gépesítés csak nagyban működik hatékonyan, 10 kis gyár helyett olcsóbb építeni egy nagyot, eme törvényszerűség miatt pedig az iparosodott piacgazdaságban kialakul egy piaci dominó (erről már valahogy nemigen lehet hallani a Közgázon, igaz?), és aki előnyös helyzetben van, az egyre előnyösebb helyzetbe kerül! A nagy hal megeszi a kis halat, s mivel elmondottuk, hogy a piac alapja a verseny, a gépesített piacgazdaság önmagában rejti saját pusztulását. (Vö. az előző bejegyzésben írottakkal a gépesítés és a munkaerőpiaci tendenciák közötti összefüggés kapcsán.)

Így tehát a gépesített piacgazdaság helyét átveszi egy olyasmi rendszer, ami erősen a Lenin-féle NEP-re emlékeztet, ahol a kis szereplők tökéletes versenye kombinálódik a nagy szereplők központosított hatalmával. Vissza a kályhához, ha a piac jelentős részét egy központosított erő uralja, a maradékot pedig sok kicsi szereplő, akkor az előbbi fog diktálni, az utóbbi pedig alkalmazkodni.

Mindeközben az Irányítók szeretik velünk elhitetni, hogy „a piac diktál”, a piacnak megvannak a saját törvényszerűségei, senki nem tud rá hatni (legfeljebb a jóságosan egyensúlyt teremteni akaró állambácsi), és ha pl. válság van, arról senki nem tehet… mintha legalábbis 1509-et írnánk. Érdekes, hogy mivel a piacgazdaság az iparosodás megjelenésétől kezdve párhuzamosan működött a feudalizmussal, valójában már sokszáz éve létezik verseny és piac, de válságról először a XX. században hallottunk…

Természetesen ennek az az oka, hogy az első világháború által széthullott gazdaságú Európa mellett az Amerikában már virágzó központosított gazdaság olyan erőfölényhez jutott, amely végül az egész világgazdaság feletti egyeduralom könnyű megszerzéséhez vezetett. Elég pénzügyi ereje volt az Irányítóknak ahhoz, hogy csináljanak egy mesterséges válságot, amivel egyrészt még tovább növelték saját gazdasági hatalmukat, másrészt bevezették az intervenciós politikát, amelynek lényege, hogy a kormányzat közvetlenül beavatkozik a gazdaság működésébe – és persze innentől gazdasági és a politikai hatalom egymástól szétválaszthatatlan; ami humánus és tisztán ideológiai indíttatás még maradt a politikában, ettől a húzástól kiszorult a tőkeerős lobbik által irányított politikai bábok ámokfutásából. Aki a kis emberek tömegeiért van, amögé senki nem tesz pénzt.

Amivel ezt a nyilvánvaló igazságot az Irányítók szépíteni akarják, az az a mese, hogy az egymással szembenálló politikai irányzatok mögé szorakoznak fel gazdasági érdekcsoportok, akik egymással mind politikai, mind piaci szempontból kibékíthetetlen ellentétben vannak. Az igazság az, hogy az óriások versenyzése tulajdonképpen oligopólium, és bolondok lesznek egymást ütni-vágni, ha egyszer össze is foghatnak, közösen gyakorolva abszolutista hatalmat. (Ugyanez természetesen vonatkozik a politikában egymással szembenálló nagy pártokra is, lásd a 4. pontban írottakat.) Ha az egymással versengő óriások tulajdonosi felépítését nézzük, általában hajmeresztő dolgokat láthatunk. Egy olyan tulajdonosi hálózat terebélyesedik ezek mögött, melynek kibogozása szinte lehetetlen – és ha ezt a hálózatot gráfként nézzük, bizony közel sem faszerkezetű, vagyis van benne jó sok körbetulajdonlás. A körbetulajdonlás legdirektebb formája az, ha A cég B cég tulajdonában van, B cég C cégé, C cég részvényeit pedig A cég jegyzi. Természetesen ezt lehet ennél jóval kevésbé átlátszóan csinálni, sok szereplővel, mindegyik pár százalékot birtokolva több másikban, s létrehozva így egy gigantikus tulajdonlási mátrixot, melyben ha a természetes személyeket keressük, mindig ugyanabba a 2-300 névbe fogunk botlani, akármelyik iparágról legyen is szó. A pénz, a tömegkommunikáció és az energia világában ez a tulajdonosi mátrix uralja a piacnak közel 100%-át, mivel ezek a hatalmi rendszer „hidraulikus lábai” (erről majd egy későbbi bejegyzésben, ahogy már ígértük).

Valójában, ha jól megnézzük, a termékek nagyrészének az előállítása és elosztása ugyanúgy központosítva zajlik, mint egy tervgazdaságban. Természetesen ez sajnos nem egy kommunista tervgazdaság, ahol az emberek szellemi és anyagi jóléte az elsődleges cél, hanem éppen ellenkezőleg, szellemi hanyatlás és egy erre épülő, egyre erősödő szorítású rabiga létének fenntartása a cél.

Az emberi munkaerőre nincs kereslet, hiszen gépek végzik a munka nagy részét, tehát akár igen ráérősen is tengethetnénk mindennapjainkat. Ez persze nem lenne valami jó az Irányítóknak, hiszen akkor sok időnk és energiánk lenne gondolkodni. Hajtanunk kell magunkat, éjjel és nappal, hétköznap és hétvégén (amint azt már ezer évvel ezelőtt leírták a Talmudban…), hogy kiszolgáljuk a rendszert. Az Irányítók ezt az ellentmondást úgy oldják fel, hogy látszat-feladatokat adnak nekünk – a javak elosztásának háttérben központosított rendszerét a gyakorlati megvalósításban olyan szintre bonyolították, hogy bőven ad elfoglaltságot az embereknek. (Elvétve olvashatunk olyan „alternatív kapitalistákról”, akiknek elég intelligenciájuk volt ahhoz, hogy az Irányítók körei által kifejlesztett management-elmélettel nem törődve fel tudtak építeni egy-egy iparvállalatot úgy, hogy elkerülték a bürokratikus vízfejet, de hatékonyság ide vagy oda, mivel az Irányítók birtokolják a piac nagyobbik felét, a piaci dominó elve miatt őket senki nem tudja versenyben legyőzni.) S ha egy ország feleannyit sem termel, mint amennyit fogyaszt (pl., nem is tudom, mondjuk Magyarország…), akkor sincs baj, hiszen a tényleges ipari termelés nagyrészét már úgyis kihelyeztük a csóró, kisemmizett távol-keleti országokba, a nyugati ember megkapja belőle a maga részét, miután leülte a kötelező óraszámot az irodában a számítógép és otthon a TV előtt. Emlékezhetünk a kapitalista kizsákmányolás módszertanára 100-150 évvel ezelőtt – mostanra pont azért jöhettek létre nyugaton „jóléti” társadalmak (legalábbis fizikai szinten), mert már nem a piac önműködő törvényszerűségei irányítják a javak termelését és elosztását.

Ha innen nézzük a dolgokat, valójában a globalizáció fogalma is egy szépítés, egy olyan szó, amely a kommunista internacionalizmus hamis szinonimájaként azt súgja, hogy a világ mindenkié lesz. Ami valójában a Földön jelenleg zajlik, az nem globalizáció, hanem centralizáció.

„Az Irányítók”, vagyis egy önmagát meg nem nevező és önnön státuszát kifelé el nem ismerő hatalom puszta létének egyik elméleti bizonyítéka az ipari forradalom eredményeként megjelenő megfékezhetetlen hatalmi centralizációs folyamat. Ha nem lennének, a gazdasági rendszer kitermelte volna őket.

Még egy gondolat erejéig visszatérve a válságra: aki elsiklott felette, annak ismét hangsúlyozni szeretnénk, hogy a verseny alapú piacgazdaság visszacsatolt, önszabályozó természetéből adódóan nem képes válságba jutni. Egyensúlya nem tud felborulni, változik, de mindig fennmarad. A gazdasági válságokat mesterségesen generálják nekünk sorban.

A 2012 blog katalogizált archívuma ITT található. (Az új bejegyzések 12-24 óra késleltetéssel kerülnek bele.)

Olyan komplex jellegű téma lesz ennek a bejegyzésnek a tárgya, amely tartalmazni fog „aki nem hiszi”, járjon utána jellegű kijelentéseket. Úgyhogy előre jeleznünk kell, nem kocsmai agyszüleményekről van szó, hanem egy komoly kutatómunka eredményeiről – ráadásul látni fogjuk, hogy a „történet” végére minden összepasszol majd úgy egymással, mint a valósággal. (A kutatási módszereinkről majd az utolsó bejegyzések egyikében fogok írni.)

Az áttekinthetőség kedvéért szedjük pontokba!

1. Kezdjük az Iron Mountain jelentéssel. Most biztos páran a fejükhöz kapnak, hogy az mekkora hoax és urban legend és {mindenféle hiteltelenítő angol kifejezés}, és ha mi erre hivatkozunk, onnantól vajon mennyire lehet minket komolyan venni… A helyzet az, hogy mindenféle közismertebb információra az Irányítókkal kapcsolatban annyi leleplezés és visszaleplezés kering a világban, különösen az Interneten és a ponyvakönyvek világában, hogy semmit sem lehet 100%-ig hitelesnek elfogadni. Ez szándékosan van így, ezt a 12. pontban fogjuk részletesen kifejteni. Az általunk már korábban hivatkozott Jim Marrs mindenesetre hitelesnek és valódinak találta a jelentést – az ő szava ugyan nem szentírás, de legalábbis nem az a fajta dokumentalista, aki légből kapott vagy épp internetes leleplező blogokon (:)) olvasott információkat ír bele a könyveibe, utánajárás nélkül.

Nos, függetlenül attól, hogy az Iron Mountain jelentés mennyire köthető az amerikai kormányhoz és a mögötte álló irányítókhoz, a benne leírtak mindenképpen helytállóak, érvényes továbbgondolásai Orwell észrevételeinek a háborúval kapcsolatban.

Aki nem ismerné, röviden arról van szó, hogy az atomfegyverek kifejlesztésével a szervezett háborúzás, korábban ismert formájában, lehetetlenné vált, mert hát az alattvalókat rabszolgasorban akarjuk tartani, nem pedig kipusztítani. Ugyanakkor a háborúról Orwell megállapította, mennyire szükséges és kívánatos dolog tömegpszichológiai szempontból egy totalitárius rendszer fenntartásához. Az Iron Mountain jelentés alternatívákat kínált fel a háborúzás által létrehozott nyomasztó légkörrel szemben, úgymint környezetszennyezéstől való félelem, terrorizmustól való félelem, potenciális ellenségtől való félelem.

Rájöttek, hogy a társadalomnak nincs szükség valódi ellenségre, elég egy ellenség-kép ahhoz, hogy elfogadják a totalitárius központi hatalmat. A hatalomnak az ellenséget megnevezni, a tévében megmutatni, az embereket vele ijesztgetni olyannyira kívánatos dolog, hogy ha nincs igazi ellenség, hát csinálnia kell. Erre a tökéletes megoldás a terrorizmus, saját lakosságunk ellen elkövetett, a teljes lakosság méretéhez képes elhanyagolható mennyiséget elpusztító, de jól dramatizálható terrorcselekmények végrehajtása.

2. Aztán folytassuk ott, hogy egy hatalmi rendszernek saját stabilitásához szükséges az, hogy önmagát egyedül érvényesnek kiáltsa ki, és démonizáljon minden más lehetséges hatalmi formát – erről már volt szó. A gépesítés eredeti célja az lenne, hogy az ember kevesebb munka árán többet fogyaszthasson (lásd Terria és Lerzia meséje), ennek ellenére pontosan az emberek elszegényedését okozza. Miért? A marxizmus alapvető tévedése, hogy a munkásosztály nyomorát a tőkések gonoszsága és irigysége okozza. Valójában azonban egyszerű matematikai elvről van szó: minél több munkát tudnak elvégezni helyettünk a gépek, a piac törvényei szerint annál kisebb kereslet lesz az emberi munkaerőre, ergo elharapódzik a tömeges munkanélküliség, valamint egy munkaóra egyre kevesebb fogyasztási cikket fog érni – vagyis egyre többet kell dolgozni a megélhetésért.

Ezt a paradoxont a piacgazdaságban képtelenség feloldani.

És a fenti tényt a világ urai soha nem fogják elismerni, helyette úgy tesznek, mintha rendszerük gyerekbetegségekkel közdene, de azért alapvetően lassan haladnánk valami definiálatlan „jó” felé.

(Hogy a nyugati embereknek miért nem kopik fel az álluk, arról majd „A piac diktál” című pontban.)

A marxizmus ott már nem téved, hogy ezen probléma kiküszöbölésére működőképes alternatívát ad a tervgazdaság. Az elvégzendő munkát központilag osztják szét az emberek között, így valóban egyre kevesebbet kell dolgozni, nincs munkanélküliség, mindenki meg tud élni, a termelt javakat pedig központilag osztják el, így tökéletes létbiztonság és igazságos fogyasztási arányok vannak.

Mindennek előfeltétele a működő kommunizmus a maga „szakértői kormányzásával”, hogy politikusok helyett tudósok irányítsák a társadalmat. Ha ez megvan, akkor lehet átállni tervgazdaságra, és akkor működni is fog.

Az Irányítók ezt pontosan tudták, és ezért szükséges volt a tervgazdaságot is és a kommunizmus eszméjét is démonizálni.

3. A Maslow-piramist sokan bírálják – valóban egysíkú, túlegyszerűsített leképzése az emberi szükségleteknek és igényeknek, de össztársadalmi szinten valóban kihat az emberek hétköznapi törekvéseire. Az 5. pontban már burkoltan hivatkoztunk rá: nyilvánvaló, hogy a középkori jobbágyság hatalmas művészeti-kulturális értékteremtése lehetetlen lett volna, ha a fizikai lét alapvető szükségleteinek kielégítése leköti minden energiájukat. Azonban a Maslow-piramison túl az emberi alkat sem lényegtelen. Aki pl. elhivatott művész, az akkor is verset fog írni vagy rajzolni fog, ha korog a gyomra. És az emberi alkatot nemcsak egyénenként, hanem (vigyázat, eretnekség következik!) nemzetenként is vizsgálhatjuk. Minden nemzetnek megvan a maga egyetemes lelki alkata, és ez érdekes módon összefüggést mutat az élettér fizikai elhelyezkedésével: minél nyugatabbra megyünk, annál jobban hajlamosak az emberek extrovertáltan a fizikai létezés dolgai felé fordulni, s ellenkezőleg, minél keletebbre megyünk, annál jobban hajlanak az emberek az introvertáltságra, saját belső szellemi világuk gazdagsága felé fordulva. Természetesen ez nem egy szigorúan nyílegyenes matematikai reláció, csak egy tendencia.

Az amerikai ember mit csinál, amikor eljön a jóléti „fogyasztói társadalom”, már fogyaszthat eleget mindenből? Még többet akar fogyasztani.

A magyarság valahogy az elmúlt ezer év során elég nagy részben meg tudott maradni keleti típusú népnek. Emlékezzünk a történelemből és irodalomból tanultakra, hogy mi történt nálunk a kiegyezés utáni szédületes gazdasági fejlődés következményeként? Szellemi fellendülés. Beindult egyfajta szellemi élet a városokban, társasági élet – márpedig az, hogy az emberek teli hassal, elégedetten, ráérősen beülnek kávéházakba és ott beszélgetnek, eszmét cserélnek, a legutolsó dolog, amit az Irányítók látni szeretnének!

No hát ezért van a magyar nép (sok más keleti néppel együtt) örök szegénységre és nyomorra ítélve az Irányítók által. Tudják, hogy mi egy ponton azt tudjuk mondani az anyagi dolgokra: ennyi elég, és a szellemi élet felé fordulunk. A nyugati embert a gazdagság, a keleti embert a szegénység tudja rabságban tartani, s ezért is oszlott meg ilyen módon a világ a XX. században.

Azonban természetesen egy nemzetet szellemileg is lehet deformálni vagy éppen dezintegrálni (lásd különösen a Japán-jelenséget) – mi lenne hát, ha az Irányítók gondolnának egyet, és mielőtt bevezetik a „fogyasztói társadalom” nevű szörnyűséget ezeknél a veszélyes keleti népeknél, egy picit megdolgoznák őket, tartanának egy felkészítő kurzust?

S hosszas felvezetés után elérkeztünk a gyakorlati szocializmushoz. Ez a válasz, a megoldás mindhárom pontra, ez a társadalmi forma három legyet ütött egy csapásra. (Egyébként nagyon jellegzetes ismétlődő minta az irányítók módszertanában „a több legyet egy csapásra” elv.)

A szovjet szocialista forradalmat az Irányítók támogatták a háttérből, Nyugat-európai bankárdinasztiák pénzelték Lenint és Trockijt.

Tehát az egész hidegháború egy átverés volt, a szocialista és „kapitalista” vagy „imperialista” világ szembenállása az unalomig ismert oszd meg és uralkodj-elv alapján működött, valójában mind az amerikai kormány, mind az EU vezetése, mind a szovjet és kínai vezetés mögött az Irányítók álltak.

Kína miért ad hatékony gazdasági segítséget a nyugatnak? Egy tőkés-ellenes, kommunista ország miért hagyja, hogy a lakosságának munkája által termelt javak 99%-át elvigyék a nyugati embereknek fogyasztásra, és „fizetségül” odaadják nekik a maradó 1%-ot, mikor mind a 100-at megtarthatnák?

Azért, mert Kína az Irányítók rabszolga-telepe, oda szervezték ki az ipari tevékenység nagy részét, miközben a nyugati embert olyanfajta nem termelő „szellemi” munka végzésére állították át, amely a lehető legjobban a helyén tudja tartani. Valójában a nyugati országok gazdasága és emberi munkavégzése több mint 2/3 részben arról szól, hogy hogyan osztozkodunk meg egymás között azon, amit a távol-keleten termeltek nekünk.

Be is állhatna a hajó a kikötőbe, és mindenki csak úgy elvehetné, amire szüksége van: azonban ez nem működik emberekkel, és ezt a szovjet vezetés nagyon jól tudta. (Ki is próbálták egy szovjet településen, katasztrófa lett a végeredmény.) A kommunizmus csak fedőideológia volt a szocialista országokban, valójában nem a kommunizmust „építette” a szocialista gyakorlat, hanem ponthogy a fogyasztói társadalmat. TV-reklámokkal éheztettek ki minket rá, az emberek csorgatták a nyálukat a csillogó-villogó nyugati létformát bámulva messziről – hiszen ami itt volt, az nem más volt, mint a nyugat paródiája, szocreálosított Amerika. Minden pont úgy nézett ki, mindkét oldalon, csak nálunk minden gagyibb volt. A KGST által gyártott autómárkákat a tévében reklámozták, ahelyett, hogy a tömegközlekedést fejlesztették volna, ahogy az a kommunista szemléletnek megfelelne. A kommunizmusban minden központosítva van, s a lakótelepeinken pl. azért vannak fél négyzetméteres konyhák, mert amikor azokat építették, (látszólag) halálosan komolyan gondolták, hogy hamarosan akkora kommunizmus lesz, hogy nem kell házimunkát sem végezni, a szakácsok fognak főzni, a takarítók takarítani, a mosónők mosni, stb. Fiatalok, tessék megkérdezni a 60 körülieket, tényleg ezzel etették őket, miközben a boltokban szépen jelentek meg a Rakéta porszívók, a Hajdú mosógépek, az Amfora étkészletek, és persze, ami a legfontosabb: az Orion és a „felrobbanós” Videoton TV-készülék, amelyben a nyugati TV-reklámok primitív utánzatait vetítették az embereknek, a 60-astól a 80-as évekig lassan, egyenletesen fokozódó mennyiségben. (S aki emlékszik, jól tudja, hogy a rendszerváltás előtt pont ugyanúgy amerikai filmekkel volt tele a TV műsora, mint utána! Az is „reklám” volt tehát, csak nem írták ki előtte.) A 80-as években aztán egyre nyíltabban és nyíltabban utánozták a nyugati világot, 1981-től megkezdték a nyugati termékek importálását, és megindult a „rendszerváltás” hosszú, fokozatos folyamata. Mindennek az alapjait már az ötvenes években lerakták. De sajnos adott kor felett sem képes senki arra, hogy nyugdíjas unalmai közepette egy kicsit kikapcsolja a tévét, hátradőljön a fotelban, folyamatában végiggondolja az életét, és észrevegye, hogyan verték át, hogyan nyomták le a torkán a százszor gyűlölt és ezerszer sóvárgott Amerikát az „építjük a kommunizmust” címszava alatt.

Végezetül, miért nem működött a „kommunizmus” és a tervgazdaság, s miért nem volt semmi köze a kommunizmushoz annak, ami itt volt?

Mint leírtuk, a tervgazdaságnak előfeltétele, hogy meglegyen a szakértői vezetés, különben nem tud működni. Ehhez képest, amikor bevezették a tervgazdaságot, egy bolsevista maffia uralkodott az összes szocialista országban, akiknek pont az volt a céljuk, hogy működésképtelen tervgazdaságot csináljanak. Nyilván ezt csak a leges-legfelső vezetők tudhatták, az alattuk, de még mindig magas pozícióban lévők pedig „a rendszer védelmében” támogatták őket, a következő gyakorlat fenntartásával:

Mint Orwell leírja, a középosztály dönti meg a felül lévők hatalmát, a köznépet maga mellé állítva, megideologizálva nekik, hogy miért rossz a jelenlegi rendszer, és mennyivel jobb lesz az, amit ők csinálnak. Ehhez a „megideologizáláshoz” azonban kell egy bizonyos fajta szellemi alap és háttér, egyfajta szélesebb látókör, műveltség – valódi „értelmiségi” gondolat.

Ha az értelmiség helyére prolikat rakunk a középszintre, akkor nem fognak ránk veszélyt jelenteni, saját pecsenyéjük sütögetésén nem fognak túllátni, nem képesek magasabb ideálokat követni és főleg az emberek számára hirdetni azokat.

Íme, ez az anti-kommunista proletárdiktatúra lényege: az ún. „proletárértelmiség” létrehozása, műveletlen munkások egyetemekre beíratása, szakmát tanítva nekik, de műveltséget nem adva – de ha a szakmai végzettség nincs meg, az sem baj. Senki nem olyan ártalmatlan a hatalomra nézve, mint egy Pelikán elvtárs, ezért az egész államigazgatást telerakták Pelikán elvtársakkal: persze, hogy összeomlott az egész tervgazdaság, a hozzá nem értő, önkényes, dilettáns vezetés miatt.

A 2012 blog katalogizált archívuma ITT található. (Az új bejegyzések 12-24 óra késleltetéssel kerülnek bele.)

Áthidalásként az előző és a következő pont között, most magához a sátánhoz fogunk hozzányúlni, In Sorte Diaboli Leviathanicus, a kommunizmust fogjuk kitárgyalni.

Említettük korábban, hogy mennyire szükséges a hatalomnak az esetleg szóba jöhető, alternatív civilizációs formákat démonizálni, vagy félremagyarázással, vagy akár szándékosan félrevitt kísérletekkel. Az egyik ilyen félrevitt kísérlet a sokszor helytelenül kommunistának nevezett közép-kelet európai rezsim volt a XX. században, de erről majd a következő bejegyzésben.

Jelen bejegyzésünk mindösszesen egy szájbarágó gyorstalpaló, ahol triviális példán keresztül elmagyarázzuk, mi is lenne valójában a kommunizmus, és miért nem volt semmi köze az elmúlt 40 (60?) év diktatúrájának a kommunizmushoz sem eszmeileg, sem gyakorlatilag.

Kezdjük egy meglepő kijelentéssel: a kommunizmus egy nagyon szép eszme.

A 2012 blog korábbi bejegyzései, a belőlük kiérezhető világnézet miatt, valószínűleg már eltántorították a baloldali érzelmű olvasókat, ezzel a kijelentéssel most a jobboldali olvasókat is elveszítjük. Sebaj, legfeljebb lepadlózik a Google látogatásszámláló – de azért a keresőrobotok majd olvassák tovább a 2012 blogot, bár lehet, hogy már azok is bal vagy jobboldali beállítottságúak…

Tegyük azért teljessé ezt a gondolatot, van egy nagy szépséghibája is a kommunizmusnak: hogy emberekkel megvalósíthatatlan. Legalábbis államszinten biztosan. Másik létforma talán képes lehet rá, amelyiknek az ösztönvilága másként van konfigurálva, de emberekkel nem lehet kommunista társadalmat építeni.

Mi is az a kommunizmus?

Visszanyúlhatnánk most nagy gondolkodók elképzeléseihez Platóntól kezdve Morus Tamáson, Rousseau-n és Henri de Saint-Simonon át Fourierig és Marxig, hosszasan tárgyalva őket, de van egy sokkal egyszerűbb megközelítés: a kommunizmus az, amiben a törpök élnek.

A kommunizmus ismertetőjelei Aprajafalván:

- Mindenki azzal és csak azzal foglalkozik, amihez a legjobban ért. Pl. a törpök nem otthon kotyvasztják maguknak az ebédet a kis konyhájukban, hanem Hami főz az egész falura, ahogy Ügyi barkácsol, Törpingáló fest (méghozzá fotórealisztikusan), Törperős dzsukelkedik, Törpapa pedig okosan és bölcsen vezeti a falut.

- Nincs pénz, a fentieknek megfelelően, nem létezik adok-kapok jellegű gazdálkodás, hanem az egy mindenkiért, mindenki egyért elv alapján gondoskodnak egymásról a törpök.

- Nincs demokrácia, a falut érintő kérdésekben nem ülnek össze szavazást tartani a törpök, sőt arról sem szavaznak, hogy ki legyen a falu vezetője. Törpapa a vezető azért, mert személyes tulajdonságai erre kvalifikálják. Érdemes azt is megjegyezni, hogy Törpapa egyúttal az okkult tudományok és a mágia beavatottja is, ahogy voltak a régi uralkodók közül is legtöbben, az ókori birodalmak fáraói és császárai ugyanúgy, mint a középkori ariszto-krata királyok. (Az arisztokrata szó egyszer már megjelent ilyen összefüggésben, kedves olvasók, ugye nem kell mindent a szátokba rágni, hanem már utánanéztetek önállóan, hogy mi ennek a szónak az eredete? Ugye?) Törpapát tehát az teszi alkalmassá a falu vezetésére, hogy átlátja azokat a magasabb, a fizikai létben nem megpillantható összefüggéseket, amelyek ismerete szükséges ahhoz, hogy ne öncélúan kormányozzunk egy társadalmat. (Lásd az előző bejegyzés államelméleti tesztjének i pontját, ott csak a misztikus és okkult tudás beavatottjai tudnak igazán magas „pontszámot” elérni.)

Mindebből az is kiderül, hogy a kommunizmus nem az arctalan tömegemberek civilizációja, hanem pontosan az egyéni képességek, egyéni kvalitások terén való természetes különbözőségeink elismerésére és felismerésére épül! Ebből a szempontból a bolsevista rezsim leginkábbis antikommunizmus volt, de erről majd a következő bejegyzésben.

Pierre „Peyo” Culliford állítólag egyáltalán nem szándékosan hozott létre ilyenfajta társadalmat, mindenesetre realista volt olyan szempontból, hogy a kommunista aprajafalvát nem emberekkel népesítette be, hanem másfajta lényekkel, akik adott esetben másképpen működnek, és akik képesek stabil kommunizmusban élni. A Hanna-Barberánál dolgozó forgatókönyvírók is szinte cinikusan realisták voltak az emberi természetet illetően: ha jól megfigyeljük, a mesében nincs egyetlen pozitív emberi szereplő sem, de még közömbös sem nagyon, minden egyes emberi karakter kivétel nélkül gonosz, önző, ostoba és erőszakos. A törpökre főleg azért nem jelentenek veszélyt, mert túlságosan el vannak foglalva egymás becsapásával, kirablásával, legyilkolásával (a remete Hókuszpókot kivéve, ugye). Ahogy törpapa meg is jegyzi annak az epizódnak a végén, amelyikben az ő távollétében Okoska Királytörpöt csinál magából, és a renegát törpök végül törpapasávos zászlókkal megostromolják a várossá alakított falut: „Szégyelljétek magatokat! Pontosan úgy viselkedtek, mint az emberi lények!”

Különleges dolog ez, hiszen kevés olyan fiktív világ van, amely az emberről ne hízelgő képet akarna festeni, aránytalanul előtérbe nyomva pozitív lelki tulajdonságait, elhallgatva, háttérbe szorítva és mentegetve domináns sötét ösztönvilágát. Érdekes, hogy a legtöbb ilyen fiktív világban, elsősorban a sci-fi irányzaton belül, Asimovtól a Star Trek-univerzumig, mindegyik jövőbeli „idealizált” társadalmi forma kísértetiesen emlékeztet a kommunizmusra, ha bizonyos eltérések vannak is (pl. a Föderáció demokratikus volta).

Úgy tűnik, a legideálisabb társadalmi forma, amelyet emberi ésszel kiötölni lehet, tényleg valahol a kommunizmus környékén keresendő – az egyetlen probléma, hogy a kommunista-jellegű rendszer lehet bármilyen ideális, az ember viszont nem ideális, ezért a kettő nem kompatibilis egymással. A kommunizmusnak mindenesetre vannak olyan elemei és jellegzetességei, amelyek adott esetben belegyúrhatóak egy valóban működőképes társadalmi felépítmény koncepciójába. Gondoljunk például az elmúlt pár évszázad történelme során itt-ott elszórtan nagyjából működőképesnek bizonyuló kommunákra. Persze a mikroközösség, ahol mindenki ismer mindenkit, mindig másként működik, mint a társadalom, ahol a társulást nem a természetes érintkezés adja, hanem szellemi-ideológiai alapra van szükség hozzá, hogy vadidegen emberekkel (akik falka-ösztöneink szerint ellenségnek számítanak) közösséget tudjunk vállalni. Azonban nem lehetetlen elképzelni például egy olyan társadalmat, amely kis önkormányzó kommunákból épül fel, s emellett van egy közös felső vezetés is, akár monarchisztikus, egy királlyal, akár demokratikus, egy országgyűlésbe kommunánként delegált képviselőkkel, a felső vezetés pedig csinálhat egy gazdasági tervet, vagy akár a kommunák folytathatnak egymással piacgazdaság-jellegű érintkezést – a lehetőségek határtalanok, és akármerre indulunk, felfedezetlen területre tévedünk.

Úgyhogy aki elhiszi, hogy az az ideológiai és államszervezeti frankenstein, amelyet a szovjetek és gyarmatországaik kommunizmusnak csúfoltak, bebizonyította, hogy kommunizmus = sátán, az gondolja végig újra. Ennek az elmúlt rendszernek a gyakorlatát mindenesetre a következő bejegyzésben részletesen tárgyalni fogjuk, összevetve a valódi kommunizmusról itt leírtakkal.

Ám végezetül, hogy teljes képet kapjunk, az ígéret szerint menjünk végig az előző bejegyzés tesztjén:

a) Magát az államformát a népakarat határozta-e meg? – A kommunizmusnál ez nem adott, a kialakulás módjától függ. Ha a válasz igen, az nyilván valamivel működőképesebb lesz, hiszen lehet egy rezsim bármilyen szuper, ha nem élvez társadalmi támogatottságot, nem sok mindenre lesz képes!

b) Van-e központi vezető/vezetés? – Ez szintén a pontos megvalósulási mód függvénye, jellemzően van, különösen akkor, ha nem csak kommunáról, hanem makro-társadalomról van szó.

c) Mekkora hatalommal bír a központi vezetés? – Értelemszerűen 100%, hiszen a kommunizmus célszerűségre próbál törekedni, a központi vezetés hatalmának alkotmányos korlátozását pedig az újkori forradalmak idején az az igény teremtette meg, hogy a hatalommal többé ne lehessen visszaélni; célszerűségi szempontból nyilván a teljhatalom a nyerő.

d) A nép választotta-e a központi vezetőt? – Nem, ha úgy lenne, az csak pre-kommunista szociáldemokrata társadalom lenne. Az ideális kommunizmus feltétele, hogy a központi vezető a legalkalmasabb személy legyen, és nem az, akit az emberek a legalkalmasabbnak hisznek!

e) A nép közvetlenül milyen mértékben vesz részt az állam irányításában? – Meghatározhatatlan, bár szigorú közvetlenséggel jellemzően 0%.

f) A népakarat milyen mértékben játszott szerepet a hatalmi struktúra többi szereplőjének kiválasztásában? – 0%, lásd d pont.

g) A nép tartja-e hatalmon (visszahívhatja-e) a hatalmon levőket? – Jellemzően nem, ez egy gyenge pontja a kommunizmusnak. Ha a dolgok mégis rosszra fordulnak és a rendszer korrupttá válik, a népakarat nagyon nehezen tud közbeavatkozni.

És most jönnek az izgalmas pontok!

h) Az államforma működési rendszere milyen hatásfokkal garantálja, hogy a megfelelő személy(ek) kerül(nek) vezető pozícióba? – A kommunizmust csak beindítani nehéz (emberekkel kvázi lehetetlen), ha egyszer működik, a rátermett vezetés rátermettségénél fogva megtalálja a rátermett utódlást. (Erről részetesen majd a Mátyás királyos bejegyzésben, a 12 pont befejezése után.)

i) Milyen mértékben van tisztában a vezetés a közjó mibenlétével és a hozzá vezető úttal? – Ez az érték megintcsak a megvalósulás módjától függ, de jellemzően viszonylag magas, ha egyszer a h értéke is magas. (Ha egyszer megvan a megfelelő központi vezető, aki teljesen önzetlen és kellően rátermett, akkor gyakorlatilag ezen a ponton áll vagy bukik a kommunizmus!)

j) Milyen mértékben hatja át a vezetés szándékait a közjóra való törekvés? – A kommunizmusnak előfeltétele, hogy ez az érték 100% legyen. Ha túl alacsony, összeomlik az egész. Itt lép be az emberi önzés, ezért (is) nem lehet emberekkel kommunizmust csinálni.

k) Milyen mértékben rátermett és hozzáértő a vezetés? – Ez az érték jellemzően nagyon magas a kommunizmus alaptermészetéből adódóan (mindenki azzal foglalkozik, amihez a legjobban ért).

A 2012 blog katalogizált archívuma ITT található. (Az új bejegyzések 12-24 óra késleltetéssel kerülnek bele.)

Meglehetősen egyszerű téma következik, aminek a kifejtéséhez javarészt elegendő lesz a hivatalos történelemtudomány igazságaira támaszkodni.

A mai kor társadalma egyrészben arra a (szándékolt) tévedésre épül, hogy a választott vezetővel rendelkező társadalom és a demokratikus társadalom egy és ugyanaz: nem elképzelhető demokratikus társadalom választott vezető nélkül, a választott vezető megléte pedig automatikusan demokratikus berendezkedést jelent; és ilyenre, a jelenlegi „modern, szabad” világon kívül legfeljebb az ókorban volt elvétve néhány példa.

Kezdjük a legegyszerűbb ponton: Mátyás király hogyan lett Magyarország teljhatalmú vezetője? Csinált egy puccsot, és aztán akinek ez nem tetszett, arra ráküldte a rohamhajdúkat, nyeregtáskában a teleszkópos kopjával?

Nem, őt megválasztotta az országgyűlés.

A magyar történelem során különösen gyakori volt (s valójában ez volt a történelmi gyengülés és hanyatlás egyik oda, de erről máskor), hogy a korona nem apáról fiúra szállt, hanem egy király halála után az új uralkodót a nemesség választotta. Mondhatnánk, hogy ez nem fedi le a teljes népességet, a jobbágyokat nem kérdezte senki, azonban jelen korban sem közvetlenül választjuk az ország vezetőit (a kormány tagjait), hanem delegált „képviselőkön” keresztül, akiket nem is ismerünk, s akik jóval kisebb eséllyel képviselik az érdekeinket, mint a jobbágyokét a velük napi kapcsolatot tartó és nekik részben kiszolgáltatott nemesek (lásd az előző pontot).

A másik megközelítés az, hogy egy választott vezető még nem feltétlenül hoz magával demokráciát.

Egyrészt azért nem hoz, mert a demokrácia népuralmat jelent, vagyis azt, hogy a nép rendelkezik a saját sorsa felett, s ennek csak közvetett formája az, hogy a nép rendelkezik arról, hogy ki rendelkezhet az ő sorsa felett, s többszörösen közvetett formája a jelenlegi gyakorlatunk: hogy a nép rendelkezik arról, hogy ki rendelkezzen arról, hogy ki rendelkezzen az ő sorsa felett. Elképzelhetünk akár egy olyan szélsőbalos-fajta anarcho-kommunizmust is, ahol tényleges központi „vezető” nincsen, hanem a rátermettség alapján speciális szabályok szerint meghatározódó vagy egy automatikus társadalmi egyensúlykeresés eredményeként létrejövő spontán döntési jogkörhöz jutnak egyes emberek, hasonlóan ahhoz, ami akkor alakulna ki, ha pár tucat és pár száz közötti embert bedobnánk egy lakatlan szigetre. Vagy elképzelhetünk egy olyan közösséget, ahol minden egyes közérdekű kérdést szavazással döntenek el.

Másrészt azért nem hoz, mert a tágabb értelemben vett demokrácia Rousseau-i feltétele a „társadalmi szerződés” megléte, vagyis hogy a kormányzást gyakorló személy(ek) hatalma a kormányzottak folyamatos beleegyezésével áll fenn, és ez a beleegyezés bármikor megvonható, a szerződés bármikor felbontható. Hiába választott az a vezető, ha a szerződést nem lehet felbontani (lásd ugye a választott királyokat). Részint erre hivatkoztunk az 1. pont kiegészítésében, annak kifejtésekor, hogy miért nem nevezhető a legnagyobb jóindulattal sem demokráciának az, ami jelenleg Magyarországon van.

A jelenlegi hivatalos állásfoglalás szerint minden olyan társadalmi rendszer, ami nem demokrácia, önkényuralom. Következésképp rossz.

Ez persze megintcsak nem igaz.

Szeretnénk kísérletet tenni arra, hogy a diktatúra és az önkényuralom fogalma között egyértelmű megkülönböztetést tegyünk.

A diktatúra azt jelenti, hogy a társadalom vezetőjének-vezetőinek olyan teljhatalma van, amelynek folytonossága nem függvénye a társadalmi beleegyezés folytonosságának. Magyarán nem visszahívható teljhatalmú vezetőnk van (mint pl. a Bajnai Gordon által reprezentált hatalom jelenleg).

Az önkényuralom ezzel szemben azt jelenti, hogy olyan (jellemzően teljhatalmú) vezetője van a társadalomnak, akinek a célja nem az, hogy egy koordinációs munkát végezzen, saját – lehetőleg magasabb rendű – szellemi képességeit a közjó szolgálatába állítva, hanem önös érdek vezérli hatalmi intézkedéseiben. Ez az érdek tipikusan lehet saját hatalmának megtartása, saját társadalom fölötti kontrolljának maximálása (akár a hatalommegtartás céljából, akár öncélú perverzióból kifolyólag), a társadalom egésze számára egy ésszerű indok nélkül kitűzött cél elérése (pl. „vas és acél országa”), vagy bármi más. Ez az ÖN-KÉNY -uralom.

Különbség van tehát aközött, ha valakivel az ő érdekében de beleegyezése nélkül teszünk valamit (pl. az állatorvos az állattal), illetve ha valakivel az ő érdekével ellentétesen de – akár – beleegyezésével teszünk valamint (pl. az állatot életveszélyes túlsúlyig etető gazda).

A diktatúra és az önkényuralom között csak annyi összefüggés van, hogy az előbbi megléte megkönnyítheti az utóbbi kialakulását.

Összefoglalva: egy társadalom demokratikus volta, jellege egy sokdimenziós, összetett kérdés, több külön szemponttal, tehát nem lehet VAN/NINCS formára egyszerűsíteni. Valamint az sem igaz, hogy demokrácia=jó, minden más=rossz. Az államforma minőségének megállapításakor még az egyes szempontok is árnyaltak. Ezen szempontok, hevenyészetten összeállítva, a következők lehetnek:

a) Magát az államformát a népakarat határozta-e meg?

b) Van-e központi vezető?

c) Mekkora hatalommal bír a központi vezető?

d) A nép választotta-e a központi vezetőt?

e) A nép közvetlenül milyen mértékben vesz részt az állam irányításában? (direkt demokrácia)

f) A népakarat milyen mértékben játszott szerepet a hatalmi struktúra többi szereplőjének kiválasztásában?

g) A nép tartja-e hatalmon (visszahívhatja-e) a hatalmon levőket? (társadalmi szerződés megléte)

h) Az államforma működési rendszere milyen hatásfokkal garantálja, hogy a megfelelő személy(ek) kerül(nek) vezető pozícióba?

i) Milyen mértékben van tisztában a vezetés a közjó mibenlétével és a hozzá vezető úttal?

j) Milyen mértékben hatja át a vezetés szándékait a közjóra való törekvés?

k) Milyen mértékben rátermett és hozzáértő a vezetés?

Csak a vicc kedvéért kitölthetjük ezt a jelenlegi magyarországi viszonyokra becsült adatokkal:

a) NEM (lásd az alkotmányunk jogállását)

b) igen

c) 100% (teljhatalom)

d) nem

e) 0,5% (lásd a – kizárólag részletkérdésekben megengedett – népszavazási kezdeményezéseket)

f) 3-4% (visszahívhatatlan képviselők megválasztása – a döntéshozás elégtelenül informált!)

g) nem

h) 0% (remélhetőleg nem kell részletezni – lásd az f pontban hivatkozott elégtelenül informált döntéshozást, hazugságokat, tömegmédián keresztüli manipulációt, valamint a 4. pontban írottakat)

i) 2-3% (A legalapvetőbb tudás sincs meg arról a kormányzásban, hogy honnan is jövünk, hová is tartunk, hol is kereshetnénk a boldogságot, ha a hatalmon levőket ez egyáltalán érdekelné)

j) 0% (olyan célkitűzéseket követnek, melyeket a kormányzottak nem is ismernek)

k) 50%  (Ez talán most meglepő, de a saját céljaik eléréséhez vezető utakat-módokat viszonylag jól ismerik. Itt bukik meg a „szakértői kormány” unalomig ismételt – és soha komolyan nem gondolt – szlogenje: nem a képesség hiányzik, hanem a szándék, lásd i és j pontok.)

A következtetéseket mindenki vonja le maga. Más országok ugyan kicsit jobban teljesítenek ezen a teszten, de lényeges pontokon (pl. h, i, j) ugyanúgy elbuknak, mint mi.

Érdemes észrevételezni, hogy az a-g pontok pusztán az államforma technikai felépítését írják le, míg valójában a h-k pontok azok, melyek megadják az adott államforma minőségét! Egy h-k szempontból gyenge demokráciánál sokkal többet ér egy h-k szempontból erős abszolutista hatalom. Persze a legrosszabb államforma egy, a h-k minden pontjában megbukó diktatúra, a legszebb pedig egy h-tól k-ig jeleskedő demokrácia lenne – azonban a demokrácia legfőbb buktatója pontosan a h pontban van, de erről is később. Ráadásul, ha a h pontban bukik egy államszervezet, onnantól csak szerencse kérdése, hogy az i-j-k pontokban bukik-e vagy sem.

A következő bejegyzésben a kommunizmusra fogjuk ugyanezt a tesztet kitölteni, miután első szájbarágó gyorstalpalónk formájában ismertetjük, mi is (lett volna) az a kommunizmus valójában…

A 2012 blog katalogizált archívuma ITT található. (Az új bejegyzések 12-24 óra késleltetéssel kerülnek bele.)

Rekord hosszúságú, de nagyon-nagyon fontos pont következik most, amelyet megismerni elengedhetetlen (lenne!) minden olyan embernek, aki a jelenlegi világrend támogatója, követője, aki feltétlenül bízik és hisz a fejlődésben, nameg abban, hogy „majd jobb lesz”, egyszer…

Amire építkezünk, az a 2. pont a tudomány objektív voltáról. Mint tudjuk, a tudomány egyszerű művelőinek hitvak elfogultsága mellett tele van szándékos elferdítésekkel és hazugságokkal, melyek a tudományos elitben működő Irányítóktól származnak. Az egyik legjobban telehazudozott tudomány pedig: a történelem.

Ha jól körülnézünk az Interneten – és tényleg jól körül kell néznünk, mert a látszólag független és kontrollálhatatlan és „mindenkiszótkaphat” Internetet is bizony a központosított tömegmédia uralja, amelynek linkhálójából igen nehéz olyan irányba kiverekedni magunkat, ahol nem csak jelentéktelen személyes információkkal találkozunk –, megláthatjuk, hogy az úgynevezett „kőkorszaktól” kezdve az ókori rabszolgaságon keresztül a magyarság finnugor-eredetén vagy a reneszánsz előtti európai középkoron át akár a modern holokauszt-dogmáig nincs olyan pontja a történelemnek, mellyel szemben ne léteznének revizionista igények, méghozzá sokszor egymástól független, egymáshoz ideológiailag sem kapcsolódó tudományos tekitélyek (vagyis sokszor inkább ex-tekintélyek) kutatásaiból kiindulva.

A történelmi mesevilág bábeltornya részben azon közhelyes igazság miatt recseg-ropog, hogy a történelmet a győztesek írják. Nem nagyon ismerünk olyan háborút ugyebár, amelyben a rossz győzte volna le a jót, s micsoda véletlen lehet ez, biztosan az isteni közbeavatkozás eredménye…

Az európai forradalmak és az amerikai függetlenségi háború legnagyobb győztese pedig a szabadkőművesség volt. Nem csak, sőt nem elsősorban a szabadkőműves páholyok tagjaira gondolunk (Robespierretől és Benjaim Franklintől kezdve Kossuth Lajoson és az Esterházyakon át Antall Józsefig és Barack Obamáig), hanem a szabadkőműves eszmerendszer híveire, éltetőire és persze mindenekfelett ezt az eszmerendszert csak fedőideológiaként meglovagolva a hatalom csúcsára felkaptató Irányítókra.

Nem csak nekik, de minden hatalmi rendszernek a múltban és a jövőben, amelyik csak egy kicsit is önző és számító, az az érdeke, hogy elhitesse az emberekkel, hogy az a világrend, amiben jelenleg élnek, a lehető legjobb.

Nyilván, ha ezt az alattvalók elhiszik, akkor nem akarnak majd változtatni.

Ennek egyik pontja annak az elhitetése, hogy a történelemben minden korábbi kor rosszabb volt a mostaninál – és természetesen itt lép be a szándékos történelemhamisítás és  -félremagyarázás szükségessége.

A másik pont az, hogy elhitetjük az emberekkel azt az abszurdumot, hogy a jelenlegi rendszernél jobbat nem is lehetséges kitalálni, s ilyen hangokat is lehet hallani manapság, azt hiszem az első, aki ezt be merte dobni a köztudatba, (a szabadkőműves) Churchill volt. Ami meglepő, hogy azóta is kevesen vannak, akik halálra röhögik magukat ezen. Bár annyira talán nem is meglepő, hiszen az iskolában kora gyermekkortól kezdve a rendszer dicshimnuszát zengik nekünk és rágalmakkal, féligazságokkal és hazugságokkal járatják le a korábbi és az esetleges párhuzamos hatalmi rendszerek mindegyikét, ráadásul az önálló gondolkodásról is módszeresen lenevelnek minket, és így már nem is kezdünk alternatívákat keresni (meg hát a legtöbb embernek eleve nem is lenne meg a szellemi kapacitása, hogy bármilyen életképes kis ötlettel előálljon), hanem készségesen elhisszük azt az állítást, melynek egyetlen célja a rendszer stabilizálása, az uralkodó osztály érdekében. Az esetleges, még számbavehető, teszteletlen társadalmi rendszerek szándékos, gyakorlati lejáratásáról a szocializmusos-hidegháborús pontban írunk majd, nemsokára.

Haladjunk visszafele a történelemben, s nézzük meg a forradalmak előtti sötét középkort, a szörnyűséges módon sanyargatott és agyondolgoztatott, röghözkötött, kizsákmányolt, éhező jobbágyokkal, brutális földesurakkal, inkvizícióval, megállás nélküli kegyetlen, pusztító háborúkkal, rettenetes mértékű általános tudatlansággal.

Természetesen ahhoz, hogy hiteles képet kapjunk, ezt a rendszert nem végnapjaiban, a forradalom előestéjén kell megvizsgálnunk, hanem mondjuk fénykorában, a XIII.-XIV. században. Menjünk sorban!

1. éhező jobbágyok: Hogy a jobbágyság helyzete korántsem volt annyira szörnyű, mint állítják, arra közvetett tárgyi bizonyíték létezik: a népművészeti alkotások. Tessék megnézni jól, milyen módon voltak díszítve a házak, a szobák, az ágyak, ágyneműk, terítők, ládák, tányérok! Vajon az, akinek alig akad betevő falata, arra fordít enerigát, hogy virágmintákkal gazdagon díszítse a tányért, melyből megeszi a három penészes kenyérmorzsáját? Vajon az agyondolgoztatott jobbágyoknak honnan volt idejük és energiájuk ezt a népművészeti gazdagságot létrehozni: kézműves tárgyak, dalok, táncok és mesék nem csak szimplán jelen voltak az életükben, hanem teljesen átjárták azt, minden napjuk minden percében, a fizikai test szüntelen zsarolásának való engedelmeskedés közben: minden állati, önfenntartó tevékenységet átjárt a magasabb, emberi szellemiséggel átitatott művészet. Ezt hívják (hívták) kultúrának, s erről valószínűleg lesz egy külön bejegyzés. Honnan volt erre energia? Ha a mai embert megnézzük, dísztelen kockaházakban lakik és dolgozik, dísztelen, funkcionális tárgyakat használ mindennapjaiban – s van-e ma valaki, akinek, ha mindez nem tetszik, lehetősége van a mindennapokban teljesen körülvenni magát kultúrával, esztétikummal, s ilyen módon védekezni a hétköznapok sivársága ellen? Van: a kifejezetten gazdag emberek. Ők azok, akik megengedhetik maguknak azt, amit a középkorban minden egyes jobbágycsalád megengedhetett magának.

2. agyondolgoztatott jobbágyok: Azt hiszem, ez a mese elsősorban a városi gyerekeknek szól, de a falusiak is elhiszik, talán azért, mert ma már a földműveléshez gépi erőt használnak, ami régen, szegény jobbágyoknak nem állt rendelkezésre – viszont ma minden egyes (azaz 1 db) mezőgazdasági termeléssel foglalkozó embernek az ún. „civilizált” világban a CIA statisztikája szerint kb. 50 db másik embert kell jóllakatnia, akikből max. 12 foglalkozik az ipari termeléssel, a többi csak fogyaszt, nem termel semmit (ha dolgozik, akkor természetesen az ő munkájára is szükség van a javak megtermeléséhez és hasznosításához, de legtöbbször csak azért, mert páratlan célszerűtlenséggel működik a jelenlegi gazdaságmodell).

A feudális középkorban a jobbágycsaládok önfenntartóak voltak, ezenkívül pár tucat és pár száz közötti családnak kellett magas színvonalon ugyan, de közös erővel eltartania egyetlen úri családot. S azoknak, akik elhiszik, hogy a jobbágyok reggeltől estig a földeken robotoltak, „nehéz fizikai munkát” végezve, javaslom, hogy szálljanak fel egy vonatra, menjenek le egy kis faluba, és nézzenek meg jó közelről egy paradicsomot – meg is kérhetik a paradicsom termelésével foglalkozó embert, hogy ugyan a kőkemény munka közepette, ha bírja szusszal, magyarázza el, hogy is működik ez a növény, és hogyan kell azt növeszteni, napi 10 órás kemény munkával. A tanulság egyszerűen hihetetlen lesz: nem kell növeszteni, mert nő magától – s aki ezt most elhitte, annak jön a legdurvább rész: még a konnektorba se kell bedugni, mert napenergiával működik.

Aki már látott önellátó gazdaságot, az pontosan tudja, milyen rengeteg munka van vele…

Nem csoda, hogy annak idején – amint azt a hivatalos történelemírás is elismeri – vasárnap az emberek a kisujjukat se mozdították munkavégzés céljából, de bizony a földeken való dolgozásból volt még két szabadnap, legtöbb országban a szombat s mellette a péntek is. És aki már látott akár búzamezőt, akár körtefát vagy éppen krumpliföldet télen, az  nagyjából el tudja képzelni, mennyi munka van ezekkel őszközéptől tavaszközépig – a jobbágyok az év nagyjából felében szinte lógathatták a lábukat, csak a jószágról kellett gondoskodniuk. Ha egy picit beleképzeljük magunkat ebbe a világba, már kezdhetjük látni, hogy hogyan termelte ki azt a művészeti gazdagságot, melynek mára már csak töredéke maradt fent: a mai ember számára elképzelhetetlen jólét és sorskönnyűség egyszerű, nyugodt békéjének védelme alatt.

Apró adaléknak teszem csak hozzá, azok kedvéért, akik éppen a fizetésük létminimum feletti részét a banknak adják oda minden hónapban lakástörlesztésre: régen, ha az ember nem örökölhetett házat és földet, az úrtól kapott egy plusz parcellát a falu szélén (igen, ingyen!), és a házakat kalákában építették, tehát a jobbágyok közössége együtt, közös erővel (igen, ingyen).

3. földesúri kegyetlenség: A fenti lakáshiteles példával már bukik a röghözkötöttség meséje is, hiszen kötve volt vagy sem a törvény által, kinek jutott volna eszébe elhagyni egy közösséget, ahol mindenkit ismer, mindenki ismeri és elválaszthatatlanul része a közösségnek, s elindulni máshova, ahol idegen, s nem biztos, hogy befogadják?

Ha abból indulunk ki, hogy a járási közösségek belterjes világában senki sem maradhatott magára, s ezen belül a falusi közösség úgy működött, mint egy nagy család, nem nehéz belátni, hogy ebből a földesúr sem maradhatott ki. Főleg, ha hozzávesszük, amit a Irányítókról szóló legelső bejegyzésben írtam a hatalom nyilvános működéséről, és az urak napi szintű kapcsolatáról jobbágyaikkal. Ráadásul a jobbágyok tartották el a földesurakat, méghozzá szó szerint: egy jobbágyot nem lehetett kirúgni, mint ma egy vállalati alkalmazottat, és helyette újat felvenni, mert nem volt honnan. A földesúr jóléte éppen úgy függött jobbágyai jólététől, mint egy eltartott gyerek sorsa függ szülei sorsától.

Ha már földesúri brutalitás, a karóba húzásról és a kerékbe törésről is szólhatunk: felnégyelni és/vagy karóra tűzni embereket a haláluk után volt szokás. Esetileg előfordulhatott, hogy ettől a szokástól eltértek, de azt valószínűleg valamivel nagyon ki kellett érdemelni. A karóra tűzés azt jelentette, hogy a járás határában, az útfélen felállítottak egy hosszú karót, amelynek tetejére volt tűzve a holttest, messziről hirdetve mindenkinek, aki arra jár, hogy itt milyen sors vár azokra, akik megszegik a törvényt. Tehát demonstrációs és nem kivégzési célja volt (hasonlóan a Római Birodalomban alkalmazott keresztre feszítéshez!). A kerékbe törésnek nevezett dolog leginkábbis fikció; valóban volt ilyen eszköz, de az ellenirányban forgó kerekeknek nem az volt a célja, hogy a gerincet eltörve halált okozzanak (ölésre volt egyszerűbb módszer is), hanem ez egy kínzóeszköz volt – a célja pedig szabályozható erősségű fájdalom okozása volt! Tehát nem csak arra kellett, hogy az eljárásnak alávetett személy minél jobban szenvedjen, és akkor annak örüljünk, hanem valamiféle praktikus célja volt: mégpedig hallgatag vagy igazmondásra kevéssé hajlamos emberek szóra bírása. A fájdalom nulláról lassan, egyenletesen növelhető erőssége (akárcsak a spanyolcsizma esetében) pontosan arról tanúskodik, hogy az eszköz használóinak az volt a célja, hogy minél kevesebb fájdalom és fizikai sérülés árán bírják szóra az illetőt! Magyarán ha az elfogott tolvaj hajlamos volt elárulni, hova rejtette a zsákmányt, nem kellett attól tartania, hogy „kerékbe törték”… s különösen nem kellett ilyesmitől tartania a hétköznapok becsületes jobbágyának.

4. Megállás nélküli háborúzás: A feudalizmus természetéből ugyan adódik, hogy viszonylag sokat kell háborúzni, de korántsem annyit, mint amennyi a történelemkönyvekből kitűnik. Egyszerű pszichológiai cselről van itt szó: a történelem s főleg a középkori történelem valójában az emberi háborúk történelme, szinte másról sem szól a történelemkönyv, mint hogy ki mikor kivel háborúzott, miközben elég gyatra képet kapunk arról (nem véletlenül), hogy hogyan is élték az emberek mindennapjaikat. Ha jól megnézünk egy történelemkönyvet, azt látjuk, hogy ha van pár hónap háború, az 20 oldalon van leírva, de ha utána 20 év béke követi, az két bekezdés – innen származik ez a téves benyomás. Ezen felül, a háborúk megítélésénél számba kell venni azt is, hogy a korabeli fegyverzet és főleg a hadseregek létszáma milyen fokú pusztítást jelentethetett, s mindebből természetesen a jobbágyok elleni atrocitások érdekelnek minket igazából, hiszen a nemesembernek hivatásos kötelessége volt a háborúzás, s temérdek előjogot kapott érte cserébe, a győzelem pedig személyes érdeke volt, hiszen vagyonát, hatalmát, birtokait és jobbágyainak, hűbéreseinek számát növelte. Itt figyelembe kell vennünk azt is, hogy régen a háborúzásnak is létezett egyfajta „kultúrája”, szabályrendszere, etikai kódexe – csak egy triviális példaként, még a XX. században is(!) szokásban volt az ellenségnek hadat üzenni, és nem csak úgy lerohanni váratlanul, felkészületlenül, noha nyilván ebben az esetben könnyebben és kevesebb áldozat árán arathattunk volna győzelmet.

Elsősorban a végeken állt fenn a veszélye, hogy a jobbágyokat kár éri – elsősorban anyagi kár, hiszen ott erős várak voltak, ahova behúzódhattak támadás esetén – de ugyanakkor a király a végeket gazdaságilag nem hagyta magukra, esetleges „háborús csapás” után központilag segített talpra állniuk, hiszen a végek gazdasági és ebből következően katonai ereje az ország közérdeke volt.

5. Inkvizíció: Az inkvizíció által valóban elkövetett brutális dolgok reakciót képeztek a reformáció jelenségére és az ebből következő egyházszakadás veszélyére. A reformáció a korabeli kettős hatalmi szerkezetet (királyi-egyházi hatalom) s ezáltal az egész akkori világrendet fenyegette összeomlással – nem csoda, hogy drasztikus eszközökhöz nyúlt az Egyház azokkal szemben, akik ez alól a hatalmi rendszer alól ki akarták vonni magukat, s így gyakorlatilag a társadalom ráksejtjeivé váltak a hatalom nézőpontjából.

Hogy korábban az inkvizíció tüzes vassal sütögetett volna akárkit, akit három rosszindulatú öregasszony a faluban boszorkánynak nevezett, az nevetséges, ha a korabeli egyházi alapelveket jól megvizsgáljuk. Az egyik ilyen alapelv, s egyúttal az egyház létjogosultságának egyik magyarázata (így aztán hülye lett volna bármivel meggyengíteni) a bűnbocsánat volt. A krisztusi elveknek megfelelően mindenki számára feltétlen bűnbocsánat jár, aki bűnbánatot gyakorol. Természetesen a világi hatalom nem működhetett ilyen alapon, mert akkor senkit sem tudtak volna megbüntetni, és mindenki azt csinál, amit akar, az Egyháznak viszont már csak saját jól felfogott érdekéből is sértetlenül kellett tartania ezt az alapelvet, így ha az inkvizíció bárkit bármivel vádolt, az illetőnek elég volt beismerő vallomást tenni, bűnbánatot tanúsítani s kérni az eljáró papot az isteni feloldozás megadására, a papnak azt vallásos (tehát megszeghetetlen) kötelessége volt megadni s innentől vallásos alap nem volt arra, hogy bármiféle tüzes vas, máglya, vízbefojtás vagy egyéb extra szolgáltatás járjon az illetőnek. (Történelmi tény is, hogy a boszorkánypereket az úriszék, tehát világi hatalom folytatta. Valóban volt ilyen, nem szándékozom tökéletesnek beállítani a középkort, mint az mindjárt látható lesz.)

6. szellemi sötétség: Ami tény, hogy a középkori Európában általános volt az írástudatlanság. Ami viszont hazugság, hogy a „felvilágosodással” jött el az a kor, amikor végre az egyszerű ember is megtanulhatott olvasni. Kizárólag a középkori Európa viszonylatában igaz ez, minden más világrendben természetes volt, hogy minden egyes ember tudott írni-olvasni. Az írásbeliség egyidős az emberiséggel, s a középkori európai analfabetizmus sajátos jelenség.

Hogy csak ebből, illetve abból, hogy a középkori ember nem rendelkezett analitikus jellegű ismeretekkel a fizikai természet működésének technikai részleteiről, még elhamarkodott lenne kijelenteni, hogy tudatlanok voltak. Az a fajta tudás, amellyel rendelkeztek, a mai ember számára már ismeretlen, a tudás és tudomány mai művelői nem ismerik el, s így „semminek”, sötétségnek számít. Nem kell a XIII. századig mennünk, még 150-200 éve is minden egyes jobbágy értette a magyar népmeséket és a népdalok szövegeit – s kérjük csak meg a mai világ akármilyen nagy tudósát, hogy magyarázza el nekünk, miről szól, hát igencsak gondban lesz; letagadhatja, hogy minden, ami meséinkben megjelenik, szimbólum, s mögöttes, elvont, hovatovább transzcendens értelme van, de a néprajzkutatásban és a valláselméletben igazán járatos tudósok közül azért sokan szagot fogtak már, rejtett összefüggéseket találtak különböző korok és különböző földrészek kultúrái között, s keresik a kapcsot, hogyan jutott át a gondolat, a szimbólum, a motívum egyik világból a másikba, fel sem tételezve, hogy nem egyikből jutott a másikba, hanem mindannyiba egyazon helyről került, s az a „hely” nem itt van a Földön, de nem is egy másik bolygón. A fentebb említett népművészeti gazdagság sem együgyű, sötét, ostoba, babonás elmék kölcsönhatásairól tesz tanúbizonyságot az utókornak…

S mindezek után még kijelenthetem: a középkor tényleg sötét volt. Meglepő ez az eddig elmondottak után, de hát minden viszonylagos – a középkor pedig az ókorhoz képest volt sötét.

Az ókori nagy civilizációk egytől-egyig őriztek egy olyan tudást, ami a középkorra majdnem mindenhol, mára pedig ténylegesen az egész Földön elveszett. Még a hazugságokkal tömött mai embernek is feltűnik, hogy adott esetben a középkor sötétebb volt, mint az ókor – a történelem hamisítói azért nem igyekeztek még sötétebb képet festeni az ókorról, mivel nem volt erre igazából szükség: elsősorban a felvilágosodás és az abból következő, mai napig tartó társadalmi „forradalom” üdvösségéről akarják meggyőzni az embereket, ehhez pedig főleg a forradalmat közvetlenül megelőző korszak lejáratására van szükség.

Azért az ókorra is kitaláltak ezt-azt: pl. a rabszolgaság intézményét, amely inkábbis a középkorban fordult elő, hogy háborúban az ellenséges területről jobbágyokat hajtottak el rabnak, dolgoztatni, de ezek királyi „tulajdonban” voltak, mintegy haszonállatként funkcionáltak, bizonyos mennyiségű munkával pedig megválthatták magukat, és a királynak nem volt érdeke, hogy ostorral üssék vagy éheztessék őket minden nap, s hogy ilyet tegyen más (pl. aki a rabokat felügyelte), azt törvényileg tiltották, mivel a királynak okozott volna kárt.

Nagyobb ókori birodalmak (rómaiak, perzsák) valóban hajlamosak voltak ilyesmire, bár „rabszolgáik” nagyobb részét – bármilyen meglepő – törvényszegés miatt büntetett személyek tették ki, az egyes gazdag polgárok háztartásaiban dolgozó „rabszolgák” viszont egyáltalán nem voltak sem rabosított, sem elnyomott vagy kiszolgáltatott helyzetben: a háztartás és a háznép részét képezték. Tekinthetnénk rájuk „alkalmazottként” is, bár annyiban különbözött a helyzetük, hogy nem lehetett utcára tenni őket, mint a mai bérrabszolgákat, hanem sorsukért, jólétükért uruk felelősséggel tartozott.

Ha nagy távlatban nézünk rá tehát a történelemre, képet kaphatunk arról, hogyan fejlődik az emberiség: visszafelé. Egyre sötétebb, élhetetlenebb és elviselhetetlenebb világrendek követik egymást, s különösen meredeken az Irányítók XVII. századtól kezdődő, fokozatos színrelépése óta zuhanunk. Egyébként van egy irodalmi alkotás, amely ezt sokkal jobban bemutatja, mint én valaha képes lennék, méghozzá a magyar irodalom része: Az Ember tragédiája ez a mű, amely egyrészt sajnos már a Madách korában is jelenlevő hazugságokra is építkezik, másrészt viszont ennek ellenére hűen és hitelesen tudja bemutatni magát azt a folyamatot, ahogyan az egyes korok vezérlőideológiája egyre messzebb kerül az abszolút Igazságtól, egyre toldozottabbá-foldozottabbá válik, egyre több a hamis fogalom és a téves történelmi konzekvencia, míg végül az álom annyira elviselhetetlenné válik, hogy Ádám felébred.

Természetesen a mű, mivel az Irányítók rendjét veszélyezteti – s ezen a ponton kicsit képet kapunk az Irányítók módszertanából! –, ezért aztán nem betiltott könyv, hanem kötelező olvasmány… Minden gyereknek meg kell ismernie abban a korban, amikor élettapasztalata kevés, a világnézete fejletlen, a dolgokra való rálátáshoz még nem sűrűsödött műveltséggé a fejében az iskolai könyvtanyag: s ekkor még bármit rámagyarázhatunk. A hegeli dialektikának nevezett alapelv pontosan az Irányítók egyik történelmi fészkének, a Rhodistáknak nevezett dél-Afrikai titkos társaságnak a módszertana, hitvallása, ők importálták az irányítók nagy eszmei olvasztótégelyébe ezt az elvet, s a hatás-ellenhatás elvére épülő kormányzás alapjait – s ennek pont az egyik példája az, hogy ha egy könyv igazi értelmét el akarjuk rejteni, hát kötelezővé tesszük az iskolában! Így aztán a kutya sem akarja elolvasni, s aki meg is teszi, csak kényszerből teszi, s igen kicsi az esélye, hogy felnőttként később majd önszántából újra előveszi, csak annyi marad meg a fejében a mű értelmezéséből, hogy tézis-antitézis-szintézis, melynek valójában Madách igazi mondanivalójához a világon semmi köze…

A 2012 blog katalogizált archívuma ITT található. (Az új bejegyzések 12-24 óra késleltetéssel kerülnek bele.)

Újabb nehéz téma lesz ez, hiszen alapvetően értelmetlen fogalmakról kell beszélnünk és abból megpróbálni kihámozni valamit.

Bizonyos alapfogalmak értelmetlenségén ill. félredefiniáltságán túl (pl. „kommunizmus”) amivel ennél a pontnál szembesülni fogunk az az Irányítók egyik legfőbb és különféle ravasz variációkban nagyon gyakran ismétlődő motívuma: az oszd meg és uralkodj.

Nem új találmány ez, hiszen már a Római Birodalom is erre az alapelvre építette hódítási sikereit – de azért lényeges különbség, hogy ők az ellenséges táborokban alkalmazták ezt a technikát, ellenségeiket ugrasztották egymás ellen, hogy gyengítsék őket, ezzel szemben az Irányítók a saját táborukban, saját népük körében csinálják ugyanezt, mégpedig sokkalta kifinomultabban, mint a rómaiak.

Sokan felismerték már, akik a jelenlegi hatalmi rendszer működését tanulmányozzák, hogy „az atomizált társadalmon könnyű uralkodni”, és ez valóban így van, szellemi széthullás és démonizálódás korát éljük, ahol nincs egység, nincs összhang, nincs közös nevező, nincs lehetőség az egyetértésre, s így egyenként, magányosan bánnak el velünk szellemileg a tömegkommunikáció központosított, masszív fegyverei.

A társadalmi megosztottság egyik lényeges eleme a politikai megosztottság, s ez ma a bal és jobboldal hamis fogalmaiban jelenik meg, amelyek éppen hamis voltuk miatt összeegyeztethetetlenek és összemérhetetlenek egymással, s két gondosan felépített hazugság csap össze egymással újra és újra a kocsmaasztaloknál és az internetes „vita”-fórumokon, az igazság megtalálásának legkisebb esélye nélkül.

A bal és jobb eredeti értelmének felderítéséhez vissza kell mennünk a parlametalizmus kezdeteihez. Valaha az emberek úgy tartották (s hogy mennyire nem alaptalanul, arról majd később fogunk írni), hogy a világon minden hatalom Istentől ered, s a társadalom hatalmi (illetve inkábbis uralmi) struktúrája fentről lefele építkezett, a királytól az arisztokratán és a köznemesen át a jobbágyig. Szervezéstani alaptétel, hogy egy szervezet akkor működik jól, ha mindenki tudja a dolgát és teszi a dolgát, s míg ma már az első pontnál elbukik a hatékony társadalmi együttműködés lehetősége, régen mindenki tudta, hol van a helye, mi a teendője, mit kell hozzátennie a világhoz (s akkor még ezt is nézték elsősorban, azt pedig csak másodsorban, hogy elvenni mit lehet), s bizony tette is a dolgát, saját és az ország érdekében.

Mindezzel nem lett volna semmi baj, csak ez a rendszer konkrétan a feudalizmus gyakorlati keretein belül működött, aztán viszont jött az ipari forradalom, s a feudális rendszer nem tudta kiszolgálni a megváltozott gazdasági viszonyokat (lásd Terria és Lerzia meséje című bejegyzés), és mielőtt a király változtathatott volna az általa igazgatott gazdasági struktúrán (Mátyás király ugyan próbált, de ő meg még túl korán s főleg pont nem jókor! – de erről is majd máskor), a szabadkőműves-forradalom félresöpörte az egész évezredes rendet, s helyette feltalálta a lentről felfele építkező társadalmat: társadalmi szerződés a vezetőkkel, „government FOR the people BY the people”, stb. – ezekről már írtam korábban, ezek azok a dolgok, amelyek ma már nincsenek sehol, csak üres és kicsavart ideológiai szólamok formájában villogtatják a politikai kampányokban. Ezek a baloldali értékek, a szocialista világnézet.

A parlamentalizmus kezdetén a konzervatív, vagyis a hagyományos rendhez (általában vallásos alapon) ragaszkodó személyek és szervezetek az ülésterem jobb oldalán, a „haladó” eszméket, a változást, a szocialista, a kisembert felemelni, fontossá tenni kívánó forradalom képviselői, a tekintély-uralom megkérdőjelezői ültek a bal oldalon.

Mindez ma már nincs sehol. Ezt a rendszert először is az kezdte aláásni, hogy politikai véleményektől függetlenül egy valóban jobboldali hatalmi erőnek egy demokratikus rendszerben nincs is helye, ahogy egy valóban baloldali erőnek sincs egy monarchiában. Tehát a kettő egymás mellett, egy ülésteremben, csak egy felemás, öszvér, átmeneti rendszerben, az alkotmányos monarchiában létezhetett.

Ez még önmagában nem tette volna teljesen értelmetlenné mostanra a jobb és baloldal fogalmát – azonban e kettőhöz történelmileg hozzácsatolódott valahogyan a nacionalizmus és az internacionalizmus szembenállása (mely fogalmak is eleve homályosak), ahogy a baloldalhoz a liberalizmus, a jobb oldalhoz pedig a vallásos (elsősorban keresztény) eszmeiség. S aztán végül jöttek olyan államformák, mint a szélsőjobboldali nemzetiszocializmus (szocializmus = baloldal, ugye?), s halomra döntötték az egész fogalomrendszert.

Amíg a piacgazdaságban kapitalizmus volt, vagyis a tőke nyomorgatta a munkást, a szocializmus pedig tervgazdaság útján igazságos, egyenlő és méltányos rendszert ígért, addig könnyű volt a két gazdasági formát a bal és jobb oldalhoz kötni, de amikor kiderült, hogy a szocialista tervgazdaság egész nemzetgazdaságokat padlóra tud küldeni, miközben a piacgazdaság vérszívó kapitalizmusból átment jóléti „fogyasztói társadalomba”, ezek az elvek is felborultak, és ma már tényleg nincs semmi, amit egyértelműen a bal vagy jobb oldalhoz köthetnénk, kivéve egy sor szélsőséges eszmét, amivel tök jól lehet riogatni az ellenoldal szavazóit.

A baloldal esetében ez a proletárdiktatúra alapjain kialakult ideológiai elnyomás, amikor egy apró véleménykülönbségért súlyos szankciók is érhetik az embert, a jobb oldal esetében pedig a túlfűtött nacionalizmus melléktermékeként megjelenő rasszizmus, amikor egy apró bőrszín-különbségért is súlyos atrocitások érhetnek bárkit. Mindkettő előfordult a történelemben, s mindkettő alapvetően elképzelhetetlen (legalábbis szervezett formában) egy olyan mértékben kaotikus és liberális társadalomban, mint amelyben jelenleg élünk, azonban ezekkel a dolgokkal a mai napig is riogatják a balos és jobbos szavazókat. Itt, Magyarországon azok a fideszesek és az MSZP-sek, akik nácizzák és komcsizzák egymást – és ezt halálosan komolyan is gondolják – meg kéne, hogy nézzék, hogyan csinálják ugyanezt egymással az amerikai Republikánus és Demokrata párt szavazói. Ugye, hogy innen nézve, s látva a fenenagy liberalizmust és elvszabadságot az Egyesült Államokban, mennyire nevetséges nácinak nevezni mondjuk Bush-t, aki pont ugyanolyan nyíltan Izrael- és zsidóbarát politikát folytatott, mint elődje, a demokrata Clinton?

Nos, egy lépést hátralépve, a magyar politika két főkolomposáról is láthatjuk, hogy pont ugyanolyan a politikai eszköztáruk, kormányzási stratégiájuk, külkapcsolataik jellege – s  kormányzásuk évei alatt ugyanazokat a varázsszavakat hallhattuk a tévében minden este (egyébként minden rendszernek megvannak a maga ilyen varázsszavai, az előző rendszernek is megvoltak, idősebbek még emlékezhetnek, egy egész életérzést idéz fel mondjuk az a szó, hogy „peresztrojka”…); az előző bejegyzések alapján világos, hogy ez egyszerűen azért van, mert mindegyik kormány mögött az elmúlt 60 évben ugyanaz a hatalom állt s áll.

Amikor valaki elmegy a Fideszre szavazni, valójában azért teszi, hogy NE az MSZP kerüljön kormányra, s viszont – két rossz közül „kell” választani, ezt már sokan észrevették, de úgy érvelnek valamelyik oldal mellett, hogy „még mindig jobb” (egy kicsivel), s ilyen alapon sikerül végül mindig teletömni a Parlamentet azokkal a tömegpártokkal, melyek egytől egyig száz százalékban az Irányítók kezében vannak.

Nem kell az Irányítóknak választási eredményeket hamisítani, ahogy egyesek hiszik, hogy hatalmukat megtarthassák. Elég fenntartani a bal oldal és jobboldal szembenállásának látszatát.

Végezetül pedig próbáljuk meg a valódi bármilyen-oldaliság nélkül elhelyezni kérdéses politikai pártjainkat, kizárólag a nemzetközi politikai paletta viszonyrendszeréből kiindulva!

Az MSZP és az SZDSZ, azt hiszem, nem kérdéses, az előbbinek esetében még a politikai vélemény másságának tolerálása is gyakran ugyanúgy nehézséget okoz, illetve ugyanúgy csak rendőri brutalitással képes reagálni rá, mint a kádár-rendszerben. (Ahogy egy másik bloggertől olvastam egyszer, az a rendszer annyiban még tisztességesebb is volt, mint ez, hogy bár ugyanúgy megkaphattad a magadét a kényszerzubbonyos rendőröktől a kádár-kolbásszal, ha tüntetni mertél, ott legalább nem hazudták közben azt, hogy „jogod van”.)

Szóval azt hiszem, a kérdésesek inkább a magukat jobboldalinak nevező pártok, s bár az előbb említettem, hogy igazi, idealizált jobboldaliságról parlamentális (akárcsak látszólag parlamentális) rendszerben beszélni nem lehet, a jelenkori politikai gyakorlat szerint mégis elég könnyen megállapítható, hogy az MDF-nek és a Fidesznek gondolkodásmódjában, retorikájában, politikai megnyilvánulásaiban, ellenzéki reakcióiban, választási programjaiban ugyan nem sok köze van az európai jobb oldalhoz. A Fidesz képviseli nálunk a mérsékelt-konzervatív jobb oldalt, mert ők vannak a „legjobbrább”, ők talán nevezhetőek balközepes szoclib pártnak valójában, az MDF pedig még tőlük balra helyezkedik el.

Így aztán nincsen valódi jobboldaliságnak túl sok nyoma a parlamenti politizálásban, legfeljebb a sajtóban, néhány ál-jobboldali retorikai fordulat formájában, melyek aztán a tettekkel egyáltalán nincsenek összhangban. (Gondoljunk azokra a látszatkísérletekre, amelyeket Orbán Viktor tett a Gyurcsány-kormány megbuktatása érdekében, s melyek annyira átlátszóak voltak, hogy a jobb oldali választók közül sokaknak pont ezek segítettek ráébredni, hogy az MSZP és a Fidesz vezetői valójában egy kapura játszanak.)

S ennek, a jobb oldal hiányának és a Fidesz látszatjobboldaliságának van még egy nagyon fontos előnye: hogy ha egy valóban jobboldali alakzat megjelenik a magyar politikában, az értelemszerűen a Fidesztől már jobbra helyezkedik el, s így, az eltorzított viszonyokon keresztül könnyedén állítható be szélsőjobboldalinak. Igen, könnyen kitalálható, a Jobbikra gondolok. Szélsőjobboldali pártnak ott van a MIÉP, a Jobbik viszont egyszerűen egy jobboldali párt, a történelmi szélsőjobbal (és az európai aktuálpolitikai szélsőjobbal) nemigazán mutat közösséget, programja szerint is demokráciában és piacgazdaságban gondolkodik – egyetlen bűne, hogy a Fidesztől jobbra helyezkedik el, s így már rá lehet sütni a szélsőjobboldaliság bélyegét, és a tévében el lehet magyarázni az embereknek, hogy a Gárda a cigányokat, a Jobbik pedig az egész „demokráciát” fenyegeti; hogy ez mennyire nem igaz, azt úgyis csak a valódi szélsőjobboldaliak illetve a nemzeti radikalizmus követői és a nemzeti ellenállás belterjes világának tagjai tudják.

Eddig nem nagyon zaklattunk körlevelekkel, és nagy valószínűséggel ezután sem fogunk. Most is csak azért írunk, mert kalandosan bár, de ismét letölthető egy újabb lemez. Ha van kedved, időd, vagy adnál az új daloknak egy esélyt az mp3 lejátszódban vagy a MediaPlayeredben, akkor látogass el megint és töltsd le!

Trip-hop zenekar, állítólag. Én pedig nem tudom hova kell vesszőt tenni, állítólag.

A korábbi lemezről nem ejtettem itt szót, talán csak egy másik blogon. A zenekar minőségben rengeteg magyar bandát ver, noha természetesen a stílus megkívánja a precíz zenét.

A Tape Underground nem fog felpörgetni reggelente, nem kávé ez. Nem fog megnyugtatni sem. A szöveg túl erős ahhoz.

A Tape Underground olyan zenekar, akinek megveszed a lemezét, és megkapod aláírva.

Tape Underground - Lepkék

Ja, és a hepiend: A teljes lemez ingyenesen letölthető a zenekar oldaláról, a http://tapeunderground.hu oldalról.

Figyelem, kedves olvasók!

Átverés folyik, egy jól ismert, és a múltban jól leszerepelt politikai erő próbál új néven új nimbuszt építeni magának, álságos retorikával és látszatakciókkal!

“Lehet Más a Politika” néven a korrupció és a környezetpusztítás elleni fellépés a fő arculati jellegzetességük, de kicsit mögénézve a dolgoknak, megtudhatjuk, hogy ugyanaz a balliberális ideológiai és politikai erővonal van mögöttük, mint amelyiknek az SZDSZ elmúlt 20 évi tevékenységét köszönhetjük.

Olvassunk a sorok között!

http://lehetmas.hu/hirek/166 - azt hiszem, ennek a cikknek az SZDSZ-ével megegyező, álságos, kétszínű, a problémát mélyíteni próbáló hangvétele önmagáért beszél, de megnézhetjük politikai agendájukat is:

http://lehetmas.hu/hirek/220 - nagyon szimpatikusnak tűnik, de ha jobban megnézzük, ugyanazokat a megoldási sémákat követi, amelyekkel az eddigi politikai pártok az elmúlt húsz évben sehova sem jutottak. Vagy hazug, vagy ostoba módon (inkább az előbbi) a szentséges PÉNZT tekinti a megoldásnak szinte mindenre, százalékértékekkel, életkorhatárokkal és egyéb nüanszokkal szeretne játszani, az érdemi problémákhoz nem nyúlva. (Hogyan kell az érdemi problémákhoz nyúlni? Tessék elolvasni akár a Munkáspárt, akár a Jobbik programját. Nem éppen zseniális egyik sem, de kezdetnek megteszi.)

Ne tessék felülni az olyan híradásoknak, melyek szerint őket a karhatalom ugyanolyan módon és mértékben próbálja ellehetetleníteni, mint a Jobbikot!
(Lásd mondjuk http://lehetmas.hu/hirek/328 …)

Az LMP a 2009 novembertől 2010 tavaszáig tartó hatalomátmentési akció egyik eszköze lesz, HA HAGYJUK!

Szóval természetesen lehet az LMP-re szavazni, de aki így tesz, tudjon róla, hogy közvetve az SZDSZ-re szavaz!

Végezetül utánanézhetünk akár a hivatalosan LMP mögött álló személyek listájának is, szinte mindegyikük részt vett már a pártpolitizálásban, nagyobb részük az SZDSZ-ből “ábrándult ki” (no persze), csak éppen a lehetmas.hu domain tulajdonosáról nem találunk információt a neten, sem a szervezethez való kapcsolódásáról, sem egyéb használható dolgot.

Az LMP önmagát alulról felfele jövő kezdeményezésként tünteti fel, mintha egy kicsi párt lenne, mely mögött kevés pénz áll. Nagyon kevés felületet bérelt óriásplakátoknak, inkább a kisebb, A4-eshez hasonló formátumú plakátokkal próbálnak nyomulni - de hogyan! A főváros ismerten SZDSZ-es vezetése külön az ő kedvükért helyezett ki hirdetési felületeket, melyekről az FKF emberei az oszlopokkal ellentétben nem fogják eltávolítani a plakátjaikat! A felületeket persze a Jobbik aktivistái is használják, de az ő munkájukat majd semlegesíti a Fidesz óriási számbeli fölényben lévő aktivista-táborának módszeres tépkedő munkája - az LMP-plakáthoz viszont, kérem szépen, nem nyúlnak! Nohát, de érdekes…

Kiegészítés: A Jobbik plakátjait nem csak a Fidesz, hanem az LMP aktivistái is módszeresen rongálják, mint azt saját szememmel láttam a napokban. A Jobbikét, és csak a Jobbikét, nem nyúlnak mondjuk az MSZP vagy neadjég az SZDSZ plakátjaihoz! Ugye, ez is milyen érdekes?

Végül pedig egy figyelemreméltó apróság: egy ilyen icikepicike kis jelentéktelen ”nép egyszerű fiainak” látszani akaró szervezettel a tőkeerős, nemzetközi, sokmillió embert tömörítő óriás Humanista Mozgalom magyarországi pártja szövetséget kötött, valószínűleg közös lista formájában; s a plakát nem a Humanistáké, melyen az apró LMP egy félcentis logó erejéig helyet kaphat, hanem fordítva! A farok csóválja a kutyát, ugye? S azt már remélem, említenem sem kell, hogy Humanistáék milyen egyértelműen (szépen fogalmazva, khm) balliberális társaság…

Adalék a témához:
a Zinternetet böngészve most tudatosult bennem, hogy Tomcat már tavaly novemberben tudósított ugyanerről a jelenségről, a zöld gondolattal való összefüggésben:

http://bombagyar.hu/index.php?post=1601

A 2012 blog katalogizált archívuma ITT található. (Az új bejegyzések 12-24 óra késleltetéssel kerülnek bele.)

Nehéz téma következik most, amelyről nemigazán lehet összeszedetten írni, mivel a jelenlegi anti-társadalom egyik legfőbb szent tehenét vesszük célba, amely nagyrészt homályos szlogenekre és ködös ideálokra épül, ezért észérvekkel nehéz harcolni ellene. De a teljesség igénye nélkül kicsit megkarcoljuk a témát.

Igen, az emberi lények eredendő egyenlőségét fogjuk most megkérdőjelezni.

Kezdjük azzal, hogy honnan is indult ki ez a képtelen dogma.

Az európai polgárosodási forradalmak célkitűzései között szerepelt az egyenlőség. A Nagy Francia Forradalom közismert jelszava „szabadság, egyenlőség, testvériség” ismétlődött az 1848-as forradalom 12 pontjának röplapján is: „Egyenlőség, szabadság, testvériség!” A szabadságról már beszéltünk az 1. pontban – szép dolog a szabadság, csak a hiányáról vagy meglétéről beszélni túl bonyolult és összetett kérdés ahhoz, hogy el lehessen intézni egy tömeg által skandálható jelszóval. És nem tudom, hogy a forradalmak szervezői mit szóltak volna, ha megkérdezem, hogy ugyan, mégis, pontosan mire gondolnak a gyakorlatban a testvériség hangoztatásával? Tán csak nem a nemzeti forradalmak kellős közepén a szabadkőművesek már az internacionalizmus „testvér lészen minden ember” szólamát kezdték titokban elültetni a köztudatban? Homályos szavak ezek, amelyekre később olyan ideológiát lehetett építeni, amilyet csak eszébe jutott az éppen hatalomra kapaszkodottaknak.

A szabadkőművesség, nevének sugallatával ellentétben, valójában nem építés, hanem rombolás céljával jött létre. A XVIII. században deklarált, egyetemes célja a világ összes trónjának és oltárának lerombolása volt. Ezzel látszólag a királyoknak és az egyházaknak üzentek hadat, de valójában tágabb céljuk volt felszámolni minden olyan szellemi rendezőelvet, amely az emberek falkájából társadalmat épít. Célkitűzésük alig két évszázad alatt sikerült is, az emberek folyamatosan süllyednek vissza az állati szintre. (Erről még lesz szó bővebben egy másik bejegyzésben.)

A tömegeknek címzett homályos és tetszetős jelszón túl, mi is volt az egyenlőség ideájának lényege a gondolkodó emberek számára? Ez szerencsére a mi 12. pontunkban benne volt:

„Törvény előtti egyenlőséget polgári és vallási tekintetben.”

Törvény előtti! Semmi másról nem volt szó, mint jogegyenlőségről, arról, hogy a törvény a társadalmi rang, etnikum, anyanyelv, politikai beállítottság, vallási meggyőződés stb. személyes körülményeit nem veszi figyelembe. Magyarán szó sincs róla, hogy egyenlőek lennénk, nagyon is egyenlőtlenek vagyunk mindenféle szempontból, csak ezekkel az egyenlőtlenségekkel a törvény nem foglalkozik.

Ebből a jogi alapelvből egy óriási hamis ideológiát kovácsoltak, amely az élet minden területén jelentkezik. Olyan rendszerben élünk, amely természetes különbségeinkre nincs tekintettel (legfeljebb a devianciákat tolerálja), szellemi egyenruhát húz az emberekre, egyenlőségjelet tesz közéjük. A probléma ott van, hogy az egyenlőség egy matematikai fogalom, az emberek pedig nem számok, és nem mérhetőek. Egyes tulajdonságaink (de nem is mind) mérhetőek számokkal, illetve egyes tulajdonságok terén összemérhetőek vagyunk, és egyenlőség- vagy más relációs jelet lehet közénk tenni. A világon mindenki tudja, hogy eltérő képességekkel és adottságokkal születünk meg, és ezek sorsunk legfőbb meghatározói.

A rendszer azt hazudja, hogy bármit elérhetsz, hogyha a másik embernek sikerült, neked is sikerülhet, ha igazán akarod (vagyis jó sok energiát elvesztegetsz egy hamis célra). A reklám azt hazudja, hogy te is lehetsz milliomos, rocksztár, olimpikon, államelnök, filmsztár, vagy nobel-díjas tudós – ahogy azt a Harcosok klubjában már hallhattuk.

Nem leszel, és nem csak azért, mert adottságainkban különbözőek vagyunk.

Szélsőséges példának hozzuk fel a lottót!

Öt véletlenszerű szám megtippelésére mindannyian nagyjából egyformán vagyunk képesek. (A matematikai statisztikai módszerek és technikák mind etetések: a korábbi évek, évtizedek számainak figyelembevétele semmit nem segít a jövő heti számok megtippelésében, mivel az egyes húzások kimenetele között nem létezik oksági kapcsolat!)

Jóska bácsi 23 éven át minden héten megvette a lottót, és végül nyert.

Ha te 23 éven át ugyanúgy megveszed, te is nyerni fogsz?

Nem fogsz, mert nem az a sorsod. A világ nagy sorsszövedékében mindannyiunknak megvan a magunk speciális helye, ennek megtalálása és megélése lenne az elsődleges feladat, nem pedig az, hogy fiktív sorsot álmodjunk magunknak a határtalan szabadság, a végtelen lehetőségek illúziójának tengerében elveszve. Mindannyiunknak megvan a magunk funkciója a világban, szoros összefüggésben azzal, hogy kik vagyunk. A májsejtnek minek adnánk jogot arra, hogy fehérvérsejt lehessen, ha az akar lenni? Ha a testünk minden sejtje azt csinálná, amihez éppen kedve van, akkor megszűnnénk szervezetnek lenni, és vissza-devolucionálódnánk telepes létformává, vagy még azzá sem, hanem az őstengerben egymás kárára élő egysejtűek halmazává válnánk. (Már látom, hogy muszáj lesz egy külön bejegyzést írni a rákbetegségről, bővebben erről majd ott.)

Lényeg a lényeg, a törvény előtti egyenlőség rég el van felejtve. (Magyarországon nem is működik, pl. a rendőrség politikailag elfogult, amint azt már bíróság is kimondta: http://bombagyar.hu/index.php?post=2068) Helyette egyenlő értékről beszélnek, lásd az SZDSZ mostani kampányát: „A melegek azonos értékű tagjai a társadalomnak” (http://szdsz.hu/) – könyörgök, hogyan méred meg az emberek értékét? Pénzben, gondolom – vagy esetleg ciánkapszulában, LD50-módszerrel… A lényeg az, hogy le kell tagadni azokat a különbségeket, amelyek jól definiálnák helyünket a társadalom felépítményében. Nemek közötti egyenlőségről is beszélnek, és persze nemek közötti azonosságot értenek rajta, hogy a férfi és női szerep egymást kiegészítő dinamikája ne működhessen, hiszen egészséges társadalmat csak egészséges családokból lehet építeni. S ha már a kapszulákat említettük, a tudomány dogmatikáját (lásd az előző bejegyzést) is áthatja a humán egyenlőségjel misztikája, az egyes embereket az orvosok sokszor azonos terápiával kezelik, tekintet nélkül vércsoportra, korra, nemre (igen!), bőrszínre (igen!!), anyagcserére, gyakran egy 50 kilós ember ugyanannyi hatóanyagot kap, mint egy 120 kilós, holott a gyógyszerek hatásmechanizmusa egyénenként változik, ahogy a betegségek pontos lefolyása is. És természetesen az iskolarendszer is uniformizálva van, minden gyereknek ugyanaz a tananyag, szellemi képességektől függetlenül; véletlenszerűen ömlesztik őket össze osztályokba, ahol csak a leglassabb gyerekek tempójában lehet haladni, az összes többi rovására – ahogy azt már a pedagógusok nagyon szokszor elmondták, az oktatáspolitikai felelősök meg pont ugyanannyiszor köptek rá. Nincs mit tenni, ha egyszer egyenlőek vagyunk…

A szellemi egyenlőségjel talán a legpusztítóbb hatású mind közül. Minden emberi különbség eltagadása közül a szellemi fejlettség fokozati különbségének el nem ismerése a leghatékonyabb kártevője ennek az ideológiának, az a soha ki nem mondott, de mindenki által természetesnek vett alapelv, hogy minden „vélemény” azonos értékű, az a demokratikus gyakorlat, amelyben 100 buta, iskola- és munkakerülő, primitív indulatoknak engedelmeskedő, betörésekből és utcai rablásokból élő ember leszavazhat 99 géniuszt. Két állítás közül a hangosabb az igaz.

Innentől képtelen ez a rendszer a szubjektív emberi megközelítésektől mentes, vagyis abszolút Igazság keresésére, sőt a tévedések és a hazugságok (spontán vagy épp szándékos) felemelésével csak egyre távolabb és távolabb kerül tőle.

A 2012 blog katalogizált archívuma ITT található. (Az új bejegyzések 12-24 óra késleltetéssel kerülnek bele.)

Kissé elkanyarodva a politikától (de nem nagyon, sajnos minden út oda vezet :), most a tudomány irányából fogjuk megközelíteni az Irányítók tevékenységét, amely feltétlenül szükséges több későbbi pont megértéséhez.

Hasonlítsuk össze a középkori keresztény, egyházi tudományt a jelenkori, modern tudománnyal! Mindenki ismeri a szembeötlő különbséget: az egyházi tudomány, akárcsak maga a vallás, dogmatizált volt, érvelések nélküli, ám ellentmondást nem tűrő; aki szembehelyezkedett vele, az a máglyahalált kockáztatta. Ezzel szemben a jelenkorban a tudomány az okokat és a hogyanokat keresi, nyitott, nem dogmatizált, objektív, tényeken alapuló, racionális.

Hazugság.

A tudomány ma is ugyanúgy ideológiai alapokon áll, mint a középkorban, vagy bármely más korban az emberiség történetében, ennek oka pedig nagyon egyszerű: a tudósokat, vagyis a tudomány legfelsőbb művelőit és pionírjait mindig a hatalom tartja el, és tartja pozícióban.

A természet titkainak kutatása végülis közérdek, ráadásul a kutató aznap is kér enni, amikor épp nem fedez fel semmit; magánérdek alapján nehéz elképzelni a tudományos munkát. Mint minden közérdek, ez is az állam felségterülete. Mondhatjuk, hogy léteznek „magáncélú” kutatások, de hát a hatalom természetesen világkorszakról világkorszakra változtatja jellegét: ma a gazdasági hatalom, a nemzetközi ipari konszernek tesznek ételt a kutatók asztalára, adnak nekik fizetséget, akadémikus ösztöndíjakat, segítik őket a tudományos pozíció és tekintély megszerzésében és megtartásában is. Lévén a hatalom a tudósnak kenyeres gazdája, logikusan elvárhatja, hogy a tudós a neki megfelelő módon viselkedjen, és a neki tetsző módon és irányban kutakodjon.

Minden világrendnek megvannak a maga ideológiai alapjai. Minden korban működik egy adott összetételű ideológiai paletta: ma is létezik kereszténység, ugyanúgy mint a középkorban, de szerepe más – ugyanis már nem vezérlőideológia.

A vezérlőideológia felismerése azért nagyon fontos egy adott korban, mert az nem csak egy száraz elmélet, absztrakt bölcselkedés, filozófiai tézis, hanem olyan gondolati bázis, amely meghatározza az emberek világlátását, ezáltal életük hétköznapjait.

A jelen világrend elsőszámú vezérlőideológiája a materializmus.

Annak, aki hatalmon van, az az első számú érdeke, hogy hatalmát megőrizze. Amennyiben a vezérlőideológia bukik, a rá épített világrend is bukik, új világrend jön létre, értelemszerűen új vezetőkkel. Ezért a hatalmasok számára rendkívül fontos, hogy a társadalmi konszenzussal elfogadott vezérlőideológiát fenntartsák, hiszen arra épül a piramis, melynek csúcsán trónolnak. Ennek az egyik eszköze az, hogy az emberekkel elhitetik, hogy az adott világrend vezérlőideológiája nem társadalmi konszenzus eredménye, hanem valamiféle az embereken kívül álló Igazság, amelyen az emberek nem tudnak változtatni, hiába akarnának. Az istenhívő középkorban ez volt a történeti kinyilatkoztatás megfellebbezhetetlen igazsága, a Szentírás, és az írást a tömegek felé interpretáló vezetői réteg szava (nem véletlenül volt az a Biblia latinul írva…) – jelen korban pedig a racionalitás, az okság és az érzékelhető tapasztalati valóság mindenhatóságába vetett hit az, amely ellen „fejére szól, ki szót emel”.

A racionalitással és az okok keresésével nem is lenne baj, a buktatója a dolognak csak ott van, hogy a miértek helyett a tudomány a hogyanokra helyezte a hangsúlyt, analitikus logikával próbálja egyre részletekbe menőbben felderíteni a dolgok működését, miközben a nagyobb egész, a teljesebb igazság irányából nem vizsgálja a dolgokat. (Erről, illetve a materializmus és a demokrácia ideológiai kapcsolatáról majd egy másik bejegyzésben írunk részletesen.) A másik probléma az, hogy a vizsgálatok kiindulópontja mindig a tapasztalati valóság, amely esetleges, félreismerhető, semmiképpen nem megbízható támpont. Két példa a fizika világából:

- Amikor Einstein leírta relativitáselméleteit, a porosz tudományos akadémia fizikusainak nagy része kinevette olyan abszurd feltevései miatt, mint hogy a fénynek tömege lenne. Einstein hiába mondta, hogy ez nem feltevés, hanem tény, mivel papíron bebizonyította, a tisztelt tudós urak addig nem fogadták el ezt ténynek, ameddig a tapasztalati valóságban nem sikerült „bizonyítani”, hogy a fénynek tömege van. Ezt egy napfogyatkozás alkalmával tették meg, a Holdnak elég nagy tömege van, hogy a közelében elhaladó fénysugarak pályájában néhány töredék ívmásodpercnyi elhajlást okozzon, és elég messze van a Földtől, hogy ez az elhajlás műszerekkel kimutatható legyen. Egyik oldalon ott van papíron az érzékcsalódás lehetőségét nem hordozó, kirstálytiszta matematikai logikára épülő bizonyítás, másik oldalon pedig egy tapasztalati eredmény, amelyet könnyen félre is értelmezhettek volna, hiszen a Holdnak lehetne mondjuk mágneses erőtere is (nincs, de ezt akkor még nem tudhatták), és az is okozhatta volna a fénysugarak elhajlását (nem okozza valójában, de ezt szintén nem tudhatták). Vagyis a materialista tudós hajlamos a tapasztalatot ténynek, a tényt viszont feltevésnek nézni

- A gravitáció, vagyis tömegvonzás bizonyított tény. Ugye? Két tömeggel bíró test vonzza egymást, kölcsönös erőhatás lép fel közöttük, egy húzóerő. A tudomány ezt Newtontól egészen a XXI. század elejéig tényként tüntette fel, holott az egyetlen következetesen bizonyítható tapasztalati valóság a dologban, hogy két tömeggel rendelkező test egymás tömegközéppontja felé gyorsuló mozgást végez (már ha tud). Hogy ez a két test között fellépő húzóerő, az megintcsak lehet a tapasztalat félreértelmezése: valamikor 7-8-10 évvel ezelőtt asztrofizikusok felléptek a nyomó gravitáció elméletével, amely szerint egy külső, harmadik résztvevő, egy kozmikus gravitonforrás okozza a gravitáció jelenségét, amely résztvevő az emberi tudomány előtt egyelőre ismeretlen, ezért nem volt még maradéktalanul sikeres kísérlet a gravitáció működésének megfejtésére. (Hogy miért izgatja a tudósokat annyira a gravitáció, arról is talán írunk majd egyszer, ha eljutunk odáig.)

A második példa jól mutatja nem csak azt, hogy egyes feltevéseket onnantól kezdve, hogy megalapozottá válnak, már tényként kezelnek, hanem a tudomány tekintélyelvűségét is: az emberekben eleve kicsi a hajlam, hogy saját tévedéseiket beismerjék, és ez nagyon fontos tényező a tudomány egy helyben toporgásában. Ha már elkövették a hibát, hogy egy megalapozott feltevést ténynek hittek, akkor ezt a hibát képesek a végtelenségig takargatni, és a „nevetséges” varázsszó mögé bújva csuklóból, vizsgálat nélkül elvetni azokat az elméleteket, amelyek egy tudományos „ténynek” ellentmondanak – ahogy sokan ezt teszik a nyomó gravitáció elméletével, noha rengeteg asztrofizikai problémát megmagyaráz, és új problémát igazából nem is vet fel.

A tudománynak természetesen saját tévedésein túl elsősorban a társadalmi vezérlőideológiát kötelessége védelmezni – ezért harcol fúriaként minden olyan kutatás, gondolat, feltevés, érvelés és eredmény ellen, mely a materializmus szent dogmájával szembemegy. Ezért folytatnak célzott és korántsem elfogulatlan kísérleteket annak bizonyítására, hogy a materializmussal össze nem férhető természeti jelenségek nem léteznek. Ezen kísérletek lefolytatásába a külvilágnak betekintést nem engednek, csak az eredményt közlik felfuvalkodottan, az ellenoldalon a „hívőket” egyszerűen kinevetik, a komoly kutatómunkát folytató tudóstársakat pedig, bár máglyára a jelen korban már nem küldhetik, de minden elképzelhető módon próbálják ellehetetleníteni. Amelyik tudós szembemegy a tudományos elit bármely dogmájával, a tudományos világból való száműzetését kockáztatja: intézeti állásából kirúgják, egyetemi katedráját elveszik, a tudományos szaklapokban „letiltják”, többé nem engedik publikálni, szemináriumokra nem hívják el, stb.

A tudósnak az lenne a dolga, hogy a természet titkait kutassa. Ha egyszer a telepátia, prekogníció, asztrológia, mágia, stb. évezredek óta létezik és dokumentálhatóan működik, a tudósnak az lenne a feladata, hogy kutassa, ezek a dolgok hogyan működnek, és nem az, hogy vizsgálat nélkül letagadja őket. A tudomány Einstein óta csak egyetlen kis lépésre áll attól, hogy felismerje, a gondolat és az anyag egylényegű, és ezt a kis lépést nem hajlandó megtenni immár 104 éve. Nem is fogja. Gondoljunk bele, mi lenne, ha tényszerűen kiderülne, hogy a szellem valóság, nem az anyag egyik formája, működési módja, hanem fordítva: az anyag van szellemből, a szellemi létezés végtelenül sok típusa közül az egyik. Akkor hogyan rohangálnának az emberek tovább az anyagi dolgok után? Hogyan lehetne megakadályozni, hogy a szellem felé forduljanak, hogy gondolkodni kezdjenek, hogy az anyagi életet kissé háttérbe szorítva újra élni kezdjenek szellemileg? Nyilván ezt az Irányítók nem akarhatják. A tudós pedig nem is biztos, hogy akaratlagosan, rosszindulattal támogatja őket. Egyszerűen szolgalelkű, megy az áramlattal, bégeti a többiekkel a dogmát, személyét, egóját azonosítja tudományos tekintélyével, társadalmi pozíciójával, és így aki a dogmát fenyegeti, az ő puszta létét fenyegeti.

Amikor 1610-ben Galilei felfedezte a Jupiter három holdját, a korabeli tudósok egyszerűen nem voltak hajlandóak belenézni a távcsőbe, mert ez „nevetséges”, és „nem alacsonyodunk le”.

Nem sok változott azóta.

A 2012 blog katalogizált archívuma ITT található. (Az új bejegyzések 12-24 óra késleltetéssel kerülnek bele.)

Ha egyeseknek az előző bejegyzés túl általános és elvont lett volna, hogy érthető legyen, íme szájbarágó gyorstalpaló formájában az aktuálpolitikai vetülete:

Mikor az őszödi beszéd bombáját bedobták a köztudatba az Irányítók (mert a kikerülése szándékos volt, ezt biztosan tudom, Rózsa-Flores ide vagy oda, arra a kérdésre már nincs válasz, hogy ő honnan szerezte), mindenki csak azokra a „botrányos” megnyilatkozásokra figyelt, amelyekkel a sajtó is televolt: „kurva ország”, „nem csináltunk semmit négy évig”, „hazudtunk reggel meg este meg éjjel” (ez utóbbi egyébként egy idézet Örkénytől szabadon, de ezt már kevesebben tudják); pedig Furcsány bátyánknak volt néhány sokkal érdekesebb elszólása, amelyek elkerülték az emberek figyelmét.

Íme az egyik: „az isteni gondviselés, a világgazdaság pénzbősége, meg trükkök százai… amikről nektek nyilvánvalóan nem kell tudni…” – álljunk csak meg egy pillanatra. Ki is ez az ember, és kikhez is beszél? Ő Magyarország választott, felelős miniszterelnöke. Ki választotta? Nem, nem az emberek, én nem emlékszem, hogy valaha is miniszterelnököt választottunk volna – őt a parlament választotta. Kinek felelős a munkájáért? Bizony, a parlamentnek. És kik is ezek az emberek, akikhez beszél?

Parlamenti képviselők.

Elképzelem, amint bemegyek a főnököm irodájába, és megkérdezi, miért nincsen elfaxolva a 120 iratból csak 5, mikor egy napja más dolgom sincs, mint faxolni. Én erre azt felelem, hogy mert elromlott a fax. Ő megkérdezi, hogy akkor mégis azt az ötöt hogyan faxoltam el? Erre a válaszom: „hát trükkök százaival, öregem, amelyekről neked nem kell tudnod”.

Kinek felelős akkor a mindenkori kormányfő? Hát a parlamentnek nem, az biztos. Nem csak hogy azt mondja a szemükbe, nem kell tudniuk, ő mit hogyan csinál, hanem „nyilvánvalóan nem kell tudnotok” – tehát a képviselők számára is magától értetődő, hogy a kormány felelőssége csak papíron létező formaság. Olyannyira magától értetődő, hogy valószínűleg tudták ezt ők már akkor is, amikor a választáson indultak. Mégis úgy tettek, mintha a választókörzetük polgárait akarnák képviselni, noha tisztában voltak vele, hogy felsőbb utasításra fognak gombokat nyomogatni.

Persze a „képviselő” egy valódi demokráciában is becsaphatja választóit, elhitetheti velük, hogy nekik fog dolgozni, de azután, amint kiderül, hogy hazudott, és nem az általa képviselt polgároknak tetsző módon él a ráruházott hatalommal, állásából el lehet bocsátani, és felelősségre lehet vonni, ha kárt okozott. Képzeljünk csak el egy olyan munkahelyet, ahol a főnöknek nincs lehetősége kirúgni minket. Akkor nem azt csinálunk, amit akarunk? Akkor mitől főnök a főnök, mi biztosítja legvégső soron a hatalmát?

A jelenleg „érvényes” (érvényesnek önkényesen kikiáltott) alkotmány szerint azonban mi nem hívhatunk vissza sem képviselőt, sem kormányt. Természetesen egy demokráciában az alkotmányt egyedül népszavazás legitimizálhatja, ilyenre pedig nem került sor a hamis „rendszerváltás” során, helyette kaptunk egy szemkiszúrós, semmilyen érdemi kérdésről nem döntő „négyigenes népszavazást”, hogy érezzük, hogy most már minket is megkérdeznek, hogyan tovább, és kussoljunk. A meglevő alkotmányt népszavazás útján lehetne módosítani – ha lehetne. De nem lehet, alkotmánymódosításról kérem szépen NEM LEHET népszavazást kezdeményezni. Hogy miért?

Hármat lehet találni…

Az őszödi beszéd másik érdekes beszólása az volt, amelyben említést tett azokról az emberekről, akikkel „végigbeszélte” a tervezett reformpolitikát. Magyarán, mielőtt valaki levonná azt az elhamarkodott következtetést, hogy jelenleg Gyurcsány Ferenc Magyarország teljhatalmú diktátora, bizony vannak olyanok, akikkel ő is egyeztet. No nem velünk, de „balos szakemberekkel”, akikre ő amúgy nem szokott hivatkozni, amikor „döntést hoz”… Adja magát a következtetés, hogy nem ő kormányoz. Azért is egyértelmű, hogy nem ő kormányoz, mert nem ért hozzá. Persze, hogy nem ért hozzá! Sportminiszterelnök! Nem az alkalmassága miatt került oda, ahol van, hanem egyéb okokból, a tényleges döntéseket pedig mások hozzák a háttérből, amint azt korábban leírtam. Nem, nem azok az emberek, akiket ő megnevezett „tanácsadóiként”, őmögöttük is áll valaki, és azok mögött is valaki más. Ha most kitörne a forradalom, a miniszterelnököt elfognák, és kínvallatással kényszerítenék, árulja el, kik kormányozzák az országot valójában – bizony nem is tudná megmondani. Bár lehet, hogy ő azt hiszi, hogy tudja, de ha utána tudnánk járni, kiderülne, hogy nem jól tudja; őneki is éppúgy folyamatosan hazudnak, ahogy ő minekünk.

Akkor lássuk, kikből lesznek a képviselők. (– És kikből nem?)

Hogy is mondták a régi angol munkáspártiak, akik még igazi balosok voltak? „Government for the people, by the people.” Magyarán a nép fiainak érdekében a nép fiai kormányoznak, az emberek emelnek fel önmaguk közül általuk választott személyeket a politikai hatalom különböző szintjeire. Ezzel összhangban a magyar alkotmányban is azt olvashatjuk, hogy minden nagykorú állampolgár választó és választható, de nincs ez másképpen a többi úgynevezett „jogállamban” sem. Ez a papírforma. Mi a gyakorlat? Amikor elmegyünk szavazni, hogy egy analfabéta aláírással támogassuk a diktatúrát, bizonyos emberek neveit találjuk a papíron, akikről általában azt sem tudjuk, kik, és azt főleg nem tudjuk, hogy kerültek oda. Miért pont ezekre az emberekre lehet szavazni, ki szabja meg, hogy ki kerülhet és kerül rá a papírra és ki nem?

Ez az amit nem tud senki, és valahogy nem is kérdezi meg szinte senki.

Nem akarom azt állítani, hogy Tomcat alkalmas lenne komoly politikai pályafutásra, személyét és esetét puszta tételbizonyításként szeretném felhozni. Vélhetően ő maga sem azért indult el a ferencvárosi időközi választáson, mert szeretett volna bejutni a parlamentbe. Valószínűleg tudta, hogy ez képtelenség, és ezt be is bizonyította: nem azért nem juthatott be a parlamentbe, mert a választók nem akarták. A választókat erről nem kérdezte senki, ugyanis bár ők arra szavaznak, akire akarnak, de csak a szavazólap keretein belül, aki pedig a hatalomnak nem tetszik, az rá sem kerülhet erre a papírra. Az egész választási rendszer úgy van kiagyalva kopogtatócédulástól, választási bizottmányostul, mindenestül, hogy azok az emberek, akik nem egy olyan szervezethez tartoznak, amely az Irányítók érdekeivel összeegyeztethető tevékenységet folytat, esélyt sem kaphatnak arra, hogy a politikai hatalom közelébe kerülhessenek.

Senki ne essen abba az illúzióba, hogy néha azért függetlenek is rákerülnek a papírra: a Fidesz kedvelt játéka „független” jelölteket indítani! (Vagy esetleg megteheti ezt egy, az Irányítókat politikai pártoktól függetlenül, közvetlenül képviselő üzleti hatalom is.)

Magyarán az elméletben létező jog szerint választható és alkalmas polgárok sokaságából a választás keretei leszűkülnek a gyakorlatban létező lehetőség szerint választható emberek halmazára, amely általában végül tovább szűkül két konkrét jelöltre. (Hogy hogyan, arról megint csak máskor.)

A lakásba zárt kutya szabadsága a miénk, aki szabadon eldöntheti, hogy a konyhában vagy az előszobában fekszik.

Ajánlott irodalom:

http://www.kibulizottorszag.net – részletesen és hitelesen arról, hogy hogyan is csaptak be bennünket a rendszerváltáskor, meg azóta is…

A 2012 blog katalogizált archívuma ITT található. (Az új bejegyzések 12-24 óra késleltetéssel kerülnek bele.)

Kezdjük a legtriviálisabbal, amely egyúttal talán mégis a legalapvetőbb és legsötétebb hazugság: nevezetesen, hogy a jelenlegi államforma hivatalos megnevezése és működési módja demokrácia, amely az egyén szabadságára épül.

Kezdjük a szabadsággal, mivel ez a legkönnyebben kipukkasztható lufi: ha utánanézünk, hogy mi is pontosan a „szabadság”, azt fogjuk tapasztalni, hogy ennek a fogalomnak nincs is definíciója.

A szabadság az egy olyan érzés-féle, hogy nem korlátoznak engem a cselekvésben, akaratom megvalósításában. Tehát lényegében szubjektív fogalom, ebből adódóan pedig az ember meggyőzhető arról, hogy ő szabad.

Mivel nyilvánvaló, hogy nem vagyunk mindenhatóak, akaratunknak természetes, ésszerű korlátok közé szorulása olyannyira magától értetődő, hogy ezeket a korlátokat nem is érzékeljük. Senki nem szenved attól például, hogy nem tud szárnyra kelni és repülni, mint egy madár, mert az emberi létformának természetes korlátja a repülés képességének hiánya, és mivel beleszülettünk eme létformába, megszoktuk, hogy nem tudunk repülni, sőt eszünkbe sem jut, hogy ez lehetne másképpen.

Annak a felmérése viszont, hogy melyik korlátunk természetes és melyik mesterségesen létrehozott, sokkal nehezebb, mint azt elsőre gondolnánk! A kulcs pont a beleszületés jelenségében van, hiszen a társadalomba éppúgy beleszületünk, mint az emberi formába, és a társadalmi konszenzus által támasztott korlátok ugyanolyan érzékelhetetlenül vannak jelen, mint a természetes korlátaink. A „társadalmi konszenzus” pedig valójában megszokás kérdése, így azok, akik a hétköznapi élet eseményeit bizonyos szinten irányítani képesek (pl. törvényhozók), képesek ezeket a korlátokat hosszú távon manipulálni, anélkül, hogy az emberek ezt észrevennék – ahogy a fogságban született állatnak is „természetesek” az ember által létrehozott eszközök, melyek fogságát biztosítják. Ezek az eszközök pedig a fizikai cselekvést effektíve korlátozó dolgok (rácsok, falak, ajtók) mellett azok a dolgok is, amelyek a fogságban tartott lény függőségét hozzák létre. Egy emberek által etetett, önmagáról gondoskodni nem képes állat a fogságából nem tud úgy kiszabadulni, hogy önnön létét ne veszélyeztesse.

A függőség, a kiszolgáltatottság az emberi fajnál az emberi létforma alapvető tulajdonságaiból természetesen következik egy bizonyos mértékben. Falka-lények vagyunk, akiknél ösztönszinten kódolt magatartásforma az önmagunkról való egyéni gondoskodás helyett az életbenmaradásnak, a problémák megoldásának, és általában, az akaratunk kifejtésének egymás közötti kooperáció általi elérése.

Ahogy a társadalom egyre bonyolultabb struktúrát vesz fel, az egymásnak való kiszolgáltatottságunk egyre magasabb szintre emelkedik. Mindez logikus és elkerülhetetlen, azonban olyan folyamat ez, amellyel egy, az emberi társadalmat irányító erő könnyedén képes visszaélni, és önös céljaira fordítani.

Miféle szabadság is ez, amelyet ma „vezetőink” (illetve irányítóink) hirdetnek? A jog szabadsága. A jog azonban önmagában még nem biztosítja, hogy ne legyünk gátolva akaratunk kifejtésében. Hiába van jogunk valamihez, ha lehetőségünk nincs hozzá, hogy megtegyük. Ez a mesterséges világ pedig pontosan a lehetőségeink terén korlátoz minket a végsőkig, miközben azt hirdeti a törvénykönyvet lobogtatva, hogy szabadok vagyunk. A törvény addig biztosított szabadságot, amíg a mindennapi életet az irányította, amíg a hatalmi struktúra törvény-alapú volt. Ma azonban nem törvény-alapú, hanem pénz-alapú, a pénz pedig a mai gazdasági rendszerben pont a lehetőség szimbóluma és gyakorlati megvalósítója. Ezt érzik is az emberek, ezért törekszenek minél több pénz birtoklására: nem az anyagi javak megszerzése és felhalmozása az elsődleges cél, hanem a pénz által biztosított lehetőségek szabadságának elnyerése.

A feudalizmus föld-alapú gazdaság volt. A föld természet által adottan rendelkezésére állt az embernek, és a természet erői hatására, mintegy önműködően biztosította az emberek számára az életbenmaradást, ugyanúgy, ahogy az állatoknak is. Természetesen az ember megművelte a földet, és bizonyos mennyiségű munkát belefektetett abba, hogy a föld javait minél biztosabban és minél nagyobb mennyiségben élvezhesse. Ma ezzel szemben nem a földből és a föld javaiból, hanem pénzből élünk, amelyet a természet nem biztosít nekünk, hanem megszerzéséért és megtartásáért szüntelen harcot kell vívnunk. A javak termelését és elosztását a modern „piacgazdaságban” központosították (éppen ezért a piacgazdaság fogalma is hazug, de erről majd egy másik bejegyzésben), így nem egymástól függünk, hanem egy központi gazdasági hatalomtól.

Hol van mindebben a demokrácia?

A demokrácia pontosan azt jelentené, hogy a társadalomban a hatalmi struktúra lentről felfelé építkezik, az egyéntől indul ki, az egyénre támaszkodik a hatalom, ha pedig az egyén ezt a támaszt elveszi, a hatalom a lábai elé omlik le. Tetszik emlékezni Rousseau társadalmi szerződésére? Aki kormányoz, az emberek megbízásából és az emberek érdekében kormányoz, a legfőbb hatalom a népfelség, amely főnöke annak, aki a konkrét intézkedéseket teszi. Ha nem úgy intézkedik, ahogy a népfelség elvárja, akkor természetesen, mint bármelyik rosszul dolgozó alkalmazottat, ki lehet rúgni, és a helyére alkalmasabb személyt keresni.

Ezzel szemben a valóságban nem a hatalom van a mi akaratunknak kiszolgáltatva, hanem fordítva, lehetőség-beli függőségünk okán mi vagyunk kiszolgáltatva a hatalmon lévőknek. Nincs lehetőségünk elmozdítani a hatalmon lévőket, mivel nem is tudjuk, kik ők, és nem is érzékeljük azokat a falakat és pórázokat, amelyekkel fogságban tart – mivel azokat civilizált emberi létünk természetes következményeiként fogjuk fel.

A jelenlegi hatalmi rendszer valójában nem demokrácia, hanem multihidraulikus diktatúra, melyről részletesen ebben a bejegyzésben írunk.

A 2012 blog katalogizált archívuma ITT található. (Az új bejegyzések 12-24 óra késleltetéssel kerülnek bele.)

A következő bejegyzésben megpróbálom összefoglalni, hogy miért alapvetően helytelen mindenfajta összeesküvés-elmélet jellegű megközelítés, ha a mindennapi élet láthatatlan szellemi, gazdasági, társadalmi, politikai mozgatórugóit próbáljuk felderíteni. Egyúttal megteszem az első bátortalan kísérletet a helyes következtetések levonására, és a jelenkori „szabadság”, „egyenlőség” és „testvériség” valódi alapjainak felvázolására.

Egyelőre nem kell Ádámig és Éváig visszamennünk, elég a Nagy Francia Forradalomig és az azt megelőző századokig – de előbb tegyünk egy kis kitérőt az ezredforduló idejére, Afrikába…

Ténykedik Magyarországon egy igen neves spirituális tanító, a neve Villás Béla. Egyik előadásán többedmagammal végighallgattam az ő „beavatásának” igen érdekes történetét, melyet egy afrikai sámán végzett el egy ottani „Ásramban” (képzavar, az ásram kifejezés csak hindu közegben értelmezhető), méghozzá tetemes összegért. A jelentkezőknek kemény próbákat kellett kiállniuk, és akik képesnek mutatkoztak erre, azoknak a mester a fülébe súgta, tessék megkapaszkodni,

A LEGVÉGSŐ TITKOT.

A létezés, vagy az élet titkát, vagy nevezzük akárminek, Isten legnagyobb titka ez, a spirituális überjollyjoker. Villás úr pedig, a szerecsen gurunak hála, birtokában van e titoknak.

Hogy mi ez a titok?

Ja hát az azért titok, mert nem lehet elmondani. Illetve lehetni éppen lehetne, csak hát nem szabad… Mert mi is lesz, ha mégis elmondja? Hát ezen a titkon kérem szépen a Skarabeusz Átok ül személyesen, szóval aki elmondja, annak még a lelke is darabokra szakad, vagy valami ilyesmi…

Nem vonom kétségbe, hogy Villás Béla őszintén beszélt, mikor mindezen körülményeket megemlítette saját beavatottságának fokát ecsetelve, csak maga a megközelítés az érdekes, illetve az, hogy az őt hallgató sokezer ember fennakadás nélkül elsiklik az „isteni titok” említése felett.

Istennek nincsenek titkai.

Ez mindjárt érthetővé és nyilvánvalóvá válik, de előbb említsük meg Voltaire azon megállapítását, hogy az ember az, aki „istent” teremt önmagának, a maga képmására. (Erre az aranyigazságra rengetegszer fogok még hivatkozni ebben a blogban – ha eljutunk odáig.) Jelen esetben, egy nagyon is emberi, sőt a mai korra és társadalomra ráillő jelenséget vetítenek ki az Istenre.

A hatalom és a titkosság közötti összefüggést.

És akkor folytassuk utunkat a középkorba, és nézzük meg, hogyan is működött az emberi civilizációban a hatalom intézménye akkoriban.

Legelőször is, a király arcképe minden egyes pénzérmén ott volt. S a király uralkodói tevékenységét a nyilvánosság előtt végezte. Alacsonyabb és magasabb rangú emberek százai fordultak meg udvarában minden nap, de törvénynapokat is tartott, melyeken országából bármely alattvaló eléje járulhatott, a legutolsó jobbágyig, és személyesen beszélhetett vele. (Tessék mondani, ki volt manapság Gyurcsánynál audiencián?) A király udvarát, vagyis életterét, jelenlétének legfőbb színhelyét, valamint útjain jöttét-mentét hatalmas, ragyogó pompa jellemezte. (S itt a ragyogó lesz a kulcsszó.)

De nem csak a király, az arisztokraták, sőt még a köznemesek közül is a hatalmasabbak hasonlóan jelentek meg alárendeltjeik szemében: ha a báró kocsija elhaladt valamerre, nyolcvannégy lovag haladt előtte, teljes díszben, zászlókat magasra felvonva, hogy már messziről látható legyen, hogy itt jön a báró. A báró pedig bent ült a kocsiban, melynek oldalán hatalmas, festett címerek jelezték: ez itt a báró kocsija. S a bárónak, ha kedve volt, integetett kifelé az ablakon az útból septében félreállt jobbágyoknak.

Ha a báró hazatért, hatszáztizennégy harsonás harsonázott másfél órán keresztül a vár udvarán, ezzel is jelezve, hogy itt van, megjött a báró, a zászlót pedig felhúzták – majd később, mikor a báró kilovagolt hatalmas és díszes kíséretével, megint trombitáltak egy félórát, majd leengedték a zászlót.

A nemesek udvarába a köznépnek bejárása volt, hiszen sokan ott is dolgoztak, de tessék elképzelni, nem voltak biztonsági őrök a kapuban, és nem kérték a befele menő emberektől a belépésre jogosító igazolványt, ugyanis az igazolvány fogalma akkor még nem létezett. Nem azért, mert nem lehetett volna egy papírt firkantani és viasszal lepecsételni, hanem azért, mert az ilyesminek akkor még mágikus súlya volt, és nem érezték szükségesnek, hogy lépten-nyomon alkalmazzák. (A feudalizmus ariszto-kráciára épült, és nem büro-kráciára. A kettő közötti különbségről majd írok máskor.)

A köznemesek, az egyszerű földesurak pedig minden nekik szolgáló jobbágycsaláddal személyesen tartották a kapcsolatot, ügyes-bajos dolgaikkal tisztában voltak, tudták, ki beteg, ki készül halni, házasodni, kinek volt rossz a termése, és így tovább. Sőt, ahol lehetőség volt rá, a birtok legmagasabb pontján építették meg az úr „kastélyát” – sok ilyen kastély mai szemmel családi háznak, vagy legfeljebb villának tűnne –, jelezve ezzel az úr fensőbbségét, de biztosítva ezzel azt is, hogy a birtok területén belül bárki bárhonnan láthatta a kastélyt, s fölötte lengeni a zászlót, ahogy az égre tekintve minden ember láthatja a Napot, s a kastély elhelyezkedése gyakorta az úrnak is lehetőséget adott, hogy minden egyes jobbágyát szemmel tartsa.

Röviden szólva, s csak azért fejtettem ki ilyen hosszan, hogy éreztessem, mennyire igaz a következő egyszerű kijelentés: a hatalom nyilvánosan működött.

És itt visszatér a „ragyogó pompa” kifejezése, nem véletlenül használtak annyi aranyat-ezüstöt és egyéb csillogó fémet a hatalmasok, és nem véletlen, hogy a zászlókon és a címereken a hatalom színe mindig a fehér volt. (Ma is az, de már csak üres szimbólumként.)

A fehér, a fény, a világosság, a láthatóság, a megismerhetőség, az értelem, a tudás, az igazság – ezek egy minőségbe tartozó fogalmak, és nevezhetjük őket isteni minőségnek is, hiszen Isten, mint tudjuk, mindentudó, tehát ő maga az abszolút tudás, igazság, értelem és az örök világosság.

A titok, mint olyan, pedig a sötétséggel összefüggő minőség, az isteni minőségekkel ellentétes dolog. Ezért nincsenek Istennek titkai. A középkorban is beszéltek ugyan isteni titkokról, illetve arról, hogy „rejtélyesek az Ő útjai”, de az efféle gondolatok jórészt az Egyháztól származtak, amelynek szüksége volt a folyamatos létjogosultságra mint „közvetítő Isten felé”, ezért próbálta a mindenki számára elérhető isteni világosságot az emberek elől elkendőzni – paradox módon a Szent Egyház a középkorban a sötétség legfőbb letéteményese volt.

S akkor nézzük, hogyan megy át mindez a köztudatba, s hogy válik az „isteni titok” paradox fogalma természetessé!

Hasonlítsuk össze a csillogó pompával utazó bárót egy mai hatalmassal!

És ugye nem kell sokat magyaráznom, hogy amint a feudalizmusban (vagyis föld alapú gazdaságban) minden földbirtokok végső hűbérura a király volt, s így ő volt a legfőbb hatalom, a jelenkor pénz alapú gazdaságában nem az elnökök, miniszterek, szenátorok, képviselők, polgármesterek, bírók a hatalom elsődleges letéteményesei – hanem azok, akik a pénz feletti legfőbb hatalmat birtokolják…

Hogyan is utaznak ők? Idézzük magunk elé róluk az éppoly sztereotíp – de legtöbbször éppoly találóan igaz – képet, mint amelyet a feudális nagyurakról festettem!

Lesötétített üveges kocsikban.

Nemcsak ők, általában személyes szolgálóik (a mai egyenlőségesdiben nem szokás használni ezt a szót, pedig bizony azok) és testőreik is sötét napszemüveget hordanak. Villáikat magas, átláthatatlan kerítés veszi körül, kamerák segítségével oldják meg, hogy a bent levők azért láthassák a kint ólálkodókat, s a birtokot biztonsági őrök, de az igazán gazdagok esetében bizony rendőrök is őrzik, huszonnégy órában.

Mindez természetesen csak elővigyázatosság, hiszen nem három ember három kézifegyverrel fog megállítani… mondjuk, teszem azt, egy népfelkelést…

Az igazi akadály az, hogy ezeknek a villáknak a holléte ismeretlen.

Sőt, tovább megyek: az igazi hatalmasok puszta személyének kiléte ismeretlen.

Leszármazottai ők azoknak az összeesküvőknek – és igen, akkor még azok voltak -, akik a háttérből Európa polgárosodási forradalmait kirobbantották. Ahogy Orwell is írja az 1984-ben, a középen lévők az alul lévők segítségével oldják meg a felül lévők eltávolítását, majd a helyükre ülnek. Miután ez megtörtént, az új uraknak több eszük volt annál, hogy a régi urak hibájába essenek, akikről mindenki tudta, hol laknak és hogy néznek ki, palotájukat meg lehetett ostromolni, őket elfogni és lefejezni, s ezzel valóban megszűnt létezni maga a hatalmi rendszer, hiszen az felülről lefelé építkezett, s csak fejét kellett levágni. (Nem véletlen az összefüggés!)

Ahogy a nyilvánosságnak a titkosság az ellentéte, a tudásnak a tudatlanság, az igazságnak pedig a hazugság.

A tudatlanság azzal is jár, hogy senki nem érti, hogyan is működik pontosan a hatalmi gépezet, a régi embereket kevés, szigorú és egyértelmű törvénnyel kormányozták, amelyeket általában mindenki könnyedén tudott alkalmazni, a mai törvényeket kívülállók számára érthetetlen tolvajnyelven beszélő jogászok csűrik-csavarják, hiszen azok nem egyértelműek, ráadásul már a jogszabályok puszta mennyisége lehetetlenné teszi a jogrendben való eligazodást.

A hazugság pedig azzal jár többek között, hogy mivel nyilván mindenki észrevenné, ha az eddig ismert nevű, arcú, sőt lakcímű(!) hatalmasok helyén csak nagy fekete kérdőjelek lennének, a hatalmi rendszer fenntartásának elengedhetetlen alapja, hogy egy látszat-hatalmat hamisítunk, melyről az emberek azt gondolják, az a valódi, és így nem is keresik a rejtett háttérhatalmat. Tessék csak megnézni a XX. század politikusait: öltönyös-nyakkendős, jól öltözött, jól fésült emberek, akiknek ruházatát és hajviseletét szakemberek tervezik meg és készítik el, és amikor a tévében szerepelnek, szakemberek által beállított-bevilágított felvételeket látunk, s nem nagy titok az sem, hogy szakemberek is írják a beszédeket. És tessék csak megfigyelni, ha nem is kifejezetten jóképű emberek, de mindenképpen olyan arcberendezéssel rendelkeznek, amely jellegzetességénél fogva megmarad az emberek agyában; melyet egyetlen alkalom után is újra felismerünk, s az arcok mellett a hangok, a hanghordozások egyénisége is éppilyen fontos. Mindez nem véletlen. Hofitól Nagy Bandón keresztül Markosig nem tudom, volt-e olyan humorista, aki ne parodizálta volna Kádár Jánost. De Horn, Orbán vagy Gyurcsány is nagyon könnyen parodizálható – mert beszédmodoruk, habitusuk, arcmimikájuk jellegzetes.

Reprezentálnak.

Ennyi a politikusok feladata, nem sokkal több. Természetesen a végrehajtói feladatot is ténylegesen a kormány látja el – a hivatalos álláspont szerint is ez a feladata, csakhogy valójában nem a parlamenti döntéseket hajtja végre, hiszen a parlamenti képviselők is a pártjuk által előírt gombot nyomják meg szavazáskor, és a többségi párt vezetője, micsoda véletlen, éppen az az ember, aki a miniszterelnök. (Volt olyan, amikor két külön arcot és nevet ismertünk „miniszterelnökként” és „pártelnökként”, de ez a lényegen nem változtat.) Kiknek a döntéseit hajtják is végre a pártok?

Kézenfekvő lenne az eddigi okfejtésből, hogy a gazdasági elit döntéseit, azonban ez csak féligazság. Kikből is áll a gazdasági elit: a leggazdagabb vállalkozókból, valamint a leghatalmasabb multicégek legfelsőbb vezetőiből. Ezek mind olyan nevek, akiket ismerünk. Az utca embere ugyan kissé nehezebben találja meg őket, mint egy bárót annakidején, de ha az utca embere mellé hatósági személyek is odaállnak (ahogy a Nagy Francia Forradalomban meg is történt), már nem nehéz őket megtalálni, elfogni, kivégezni, stb.

Nyilván a tényleges kormányzó hatalomnak is volt annyi esze, hogy erre rájött, így a politikai elit mögé búvás nem volt elég a teljes láthatatlanná váláshoz, hanem egy gazdasági elitet is létre kellett hozni. Magyarországon csakúgy, mint nemzetközi szinten, megvannak azok az arcok, nevek, amelyeket az emberek a gazdasági elittel azonosítanak. Miért pont őket? Miért pont Bill Gates vagy Soros György? A tévékamera objektív (ugye), de mögötte van a szubjektum, az emberi tényező, aki arra fordítja, amerre akarja. Azért azokból áll a gazdasági elit, akikből, mert róluk olvasunk az újságban, az Interneten, és őket látjuk a tévében.

Tessék csak megnézni őket. Nemcsak jól öltözöttek (naná, hiszen gazdagok), de éppolyan stílusban öltöznek, mint a politikusok, és éppolyan, ha nem is megnyerő, de jellegzetes arcaik vannak…

Az igazi hatalom az, amelyik árnyékban marad. Árnyékban marad, mert fél tőlünk. Fél tőlünk, mert becsapott bennünket, mert elhitette velünk, hogy szabadok vagyunk, a saját sorsunk urai, hogy mi választjuk a vezetőinket, miközben csak tévésztárokat választunk magunknak, az igazi hatalomnak a puszta létéről sem tudhatunk, nemhogy működésébe bármilyen módon beleszólhatnánk.

Kik tehát az Irányítók? A világ urai, a politikai, gazdasági és médiaelit mögötti, láthatatlan réteg.

Ez nem összeesküvés: ez ma a hatalom működésének alapelve. Aki nemzetközi összeesküvéseket próbál leleplezni, az nincs tisztában ezzel az egyszerű ténnyel.

Ajánlott irodalom:
Jim Marrs: Titkos uralom (ő az Irányítók hatalomra jutásának és politikai ténykedéseinek folyamatát írja le fordított időrendben, tengernyi dokumentumra és egyéb forrásra támaszkodva.)

A 2012 blog katalogizált archívuma ITT található. (Az új bejegyzések 12-24 óra késleltetéssel kerülnek bele.)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy hatalmas birodalom, neve Terria. Minden tartománya, összes népe gazdgságban, biztonságban, boldogságban élt. Jólétük forrása a termőföld volt, mely kevés gondozásért cserébe bőséggel látta el a birodalom lakóit élelemmel és nyersanyaggal.

Terria leghíresebb tartománya a mesés, gazdag Lerzia volt. A lerzek kiváló iparosok voltak,  s okos, nagy tudású, jó szívű és derék, szorgalmas embereknek ismerték őket minden tartományban, ahol megfordultak; mert utazgattak, igen sokat, szemben más tartományok népeivel, kik a lábukat se nagyon tették ki a falusi járásból, nemhogy a tartományukból. A lerz helytartót birodalomszerte a legbölcsebb embernek tartották. De nem csak legbölcsebb, hanem legvagyonosabb is volt mind közül.

Egyszer aztán Terria királyának azt javasolta egyik lerz tanácsnoka, hogy változtassák Terriát ipari birodalommá – ha hatalmas gyárakat építenek, az embereknek nem kell két kezi munkával előállítaniuk saját hétköznapi használati tárgyaikat, így még kevesebb munka árán még többet birtokolhatnának; Terria gazdagabb lenne, mint valaha.

A király hallgatott az okos szóra, és hatalmas iparváros építésébe kezdett – minthogy e munka koordinálása sokkal nehezebb feladat volt, mint a földművelésé, idővel trónszékhelyét is ide helyezte át, s az új fővárost Terropolisznak nevezték.

Hogy, hogy nem, pár év után azonban kifogyott a kincstárból az arany, bár Terropolisz felépítése még nem ért a végére. Búsult is a király… Hamarosan azonban megjelent udvarában a lerziai helytartó, s a lerzek tizenkét szekéren hozták mögötte az aranyat! A király nagyon megörült, bár nem értette, a lerzek miért akarják a birodalmat ily önzetlenül megsegíteni. A helytartó biztosította róla, nem kér semmit cserébe; ám az aranyat nem örökbe adja, csak kölcsön, s a király majd visszafizeti neki, mikor a hatalmas beruházás megtérült.

Úgy is lett. A terriai ipar virágzott, a gazdag falvak kalandvágyó fiai pedig a még gazdagabb városi létről álmodoztak, s a kincstár hamarosan roskadozott az aranytól. A király, hálája jeléül nem tizenkét szekérnyi aranyat adott vissza a lerz helytartónak, hanem tizenhármat, s olyannyira csodálatos dolognak tartotta a kölcsönzés intézményét, hogy rendelkezett: állami bankot kell létrehozni, mely a pénzt igénylő embereknek szerény kamatra kölcsönad.

Hosszú sor kígyózott a Terriai Királyi Bank előtt reggeltől estig: kérelmezők hada folyamodott hitelért, némelyek a rossz termés miatt szorultak meg, mások nagyobb, cifrább házról álmodtak – de a legtöbben lerzek voltak közöttük, ügyes és szorgalmas mesteremberek, akik saját ipari vállalkozások alapítására kértek hitelt, a haszonból megfizetve azt kamatostul.

Terria ipara hamarosan százszorosára növekedett, ontotta magából az árukat, s a munkaerő csak úgy özönlött a falvakból az egyre szaporodó és növekvő városokba. Özönlött, csak özönlött – s eljött az ideje, hogy nem maradt elég ember a vidéken, megművelni a földeket, s jóllakatni önmagukon kívül a városok egyre csak szaporodó lakosságát.

Hatalmas éhínség köszöntött Terriára. Városi és falusi egyaránt a kétségbeesett, tehetetlen királyt okolta; mindenki másként hitte, mi a kialakult válságos helyzet pontos oka, de mindenki egyformán tudni vélte a megoldást, s a kocsmákban gyakran vitatkozó embereknek sok nem kellett hozzá – csak néhány bölcs lerziai filozófus, kik az emberi egyenlőségről és a központi kormányzás megszüntetéséről álmodtak –, hogy felkeljenek a király ellen, lefejezzék, s Terriát szövetségi köztársasággá kiáltsák ki, független, a nép által választott tartományi kormányokkal.

Telt-múlt az idő.

Ágrólszakadt Jánoska egy nyomorúságos kis faluban látta meg a terriai napvilágot. A gyermekkor nélkülözéssel telt évei után a város felé vette az irányt – Terropolisz felé, ahol már az iparban is csak kevesek dolgoztak, hisz gépek végezték a munka nagy részét, az emberek pedig kényelmes irodákban ültek, adminisztratív munkakörökben dolgozva. Legtöbb fiatalnak ez volt az útja, hiszen falun már úgysem volt munka, a földet is gépekkel művelték…

Jánoskát egy lerz bankvállalat alkalmazta – több száz ilyen működött már Terriában, a király bukása óta bárki foglalkozhatott hitelezéssel, s a lehetőséget főleg a lerziai üzletemberek használták ki. A fiú kapott egy lakócellát a vállalati lakótelepen, s hogy munkáját megfelelően végezhesse, a vállalati iskolába, a Lerz Pénzügyi Főiskolára kellett járnia.

Hallgatótársai, a kedves, derék lerz iparosok leszármazottai, az ifjú lerziai bankártitánok legtöbbször szinte levegőnek nézték Jánoskát. Ha szóltak is hozzá, foghegyről beszéltek vele, de leginkábbis egymás között diskuráltak fennhangon a csak általuk ismert lerziai nyelven. Ágrólszakadt Jánoska úgy érezte, falusi származása miatt nézik le ezek a Terropoliszban felnőtt lerz fiatalok, s gyakran szeretett elbújdosni a főiskola néptelen részein; szolgálati helyiségekre nyíló kihalt folyosókon mászkált, alagsorokban kalandozott, eljutva olyan helyekre, hol tán még az öreg lerz professzorok sem jártak soha.

Egyszer azután rábukkant a legmélyebben fekvő folyosóra, melyben örök sötétség honolt.  Jánoska villanyt sem talált, csak két mobiltelefonjának háttérvilágítását egyesítve tudott előrehaladni. Fémes csengés-bongás és víz csurgása-csobogása hallatszott a folyosó távoli végéből, hol Jánoska, óvatosan előrehaladván, egy réges-régi faajtót világított meg telefonjaival.

A furcsa zajok elhallgattak, s egy rekedten károgó férfihang azt kiáltotta:

– Ki az? Ki van odakint?

Jánoska nem tudta hirtelen, mitlévő legyen… ám az ajtó kitárult, s ő egy vénséges-vén, összeaszott arcú, púpos hátú, hosszú ősz szakállú öregembert pillantott meg egy sötétbe vesző, hatalmas terem közepén állva, mögötte irdatlan hegynyi csillogó aranypénzzel, előtte pedig egy kőtállal, amelyben víz felszínén csillogott a benti fény. Közelebb lépve észrevette, hogy az öregembernek tipikus lerz arcvonásai vannak.

- Te lerziai vagy… - nyögte bután, hisz ezerszer érdekesebb tényeket is szóvá tehetett volna, például az aggastyán háta mögött tornyosuló végeláthatatlan aranydombságot.

- Így van, fiacskám. Nem is akármilyen lerz… Én voltam az utolsó terriai király uralkodása alatt Lerzia helytartója! Én találtam fel a bankot!

- De hiszen az évszázadokkal ezelőtt volt…

- Úgy van! E helyt állott a Terriai Királyi Bank központi értéktára. S a lefejezett király a túlvilágról iszonyú büntetéssel sújtott engem, amiért a bankrendszert megalkottam, s amiért utána a forradalmat a háttérből szerveztem és támogattam pénzzel: minden egyes alkalommal, mikor a lerz bankok egy korabeli aranypénznek megfelelő értékű Terrkreditet multiplikálnak, nekem itt egy aranypénz megjelenik a semmiből, s azt meg kell mosnom ebben a kőtálban, hogy újra semmivé foszoljon. Addig kell élnem, amíg e munkát el nem végeztem! Ha mindet megtisztítottam, akkor meghalhatok. – S a csontvázszerűvé aszalódott kezek hátrafelé intettek: – Amint láthatod, kissé le vagyok maradva.

Jánoska tudta, mi az a pénzmultiplikáció, hiszen pénzügyi iskolába járt, így csak annyit kérdezett:

- De hát miért haragszik rád a király szelleme a multiplikált pénz miatt? Hiszen annak az élettartama véges, nem igazi pénz, kikerül a forgalomból, s aki erején felül multiplikál, csődbe juttatja magát!

Az öregember keserűen felnevetett.

- Valóban ezt tanítják, ez volt a multiplikált pénz valaha – s ne aggódj, minden alkalommal, mikor egy aranypénznyi Terrkreditet kivonnak a forgalomból, a hozzá tartozó érme tisztítás nélkül eltűnik mögülem. Fiacskám, ez a hegy a hátam mögött egyre csak növekszik, már a végét se látom. Ennyi az a multiplikált pénz Terriában, melyet soha nem fognak kivonni a forgalomból, mely helyett valódi kézpénzt soha nem fognak követelni az emberek a bankokon; miért is tennék! A csekket, átutalást, bankkártyát mindenki épppúgy elfogadja!

- Hogy hagyhatja az Állami Bankárügyi Főhivatal, hogy a bankok ezt csinálják?! – kiáltotta döbbenten Jánoska. – Nekik tudniuk kell róla…

- Ugyan, fiam, három alulfizetett állami hivatalnok fogja megállítani a lerziai bankokat abban, hogy bekebelezzék a világot? Elárulok azonban még valamit… de előbb felelj jól egy kérdésemre: hogy számolod ki a forgalomban lévő összes pénz mennyiségét?

- A pillanatnyilag forgalomban lévő multiplikált pénz és a jegybankpénz összege – vágta rá az iskolában tanult képletet Jánoska.

- Magyarán? – vonta fel szemöldökét az öreg lerz.

- Magyarán az emberek betétei a bankban és a forgalomban lévő készpénz együttesen.

- Úgy van! Most mondd meg, hogyan számolod ki az összes hitel mennyiségét!

- Az összes hitel… - felelte töprengve Jánoska. - Ezt még nem tanultam…

- Ohó! És nem is fogod! Ezt nem tanítják semmilyen iskolában! De gondolkodj csak… ha a bank a betétes pénzét adja ki hitelbe, akkor a hitelek összege egyenlő a…

- A betétek összegével! – kiáltott fel Jánoska, hirtelen rádöbbenve az egyszerű igazságra. Azonban az aggastyán olyan rikácsolva kiáltott fel, hogy a fiú összerezzent:

- Tévedés, tévedés, tévedés!!! Az összes hitel nem csak az összes betétnél, de az összes pénznél is sokkal több! Na figyelj ide, te mamlasz! Bemegyek a bankba, és beteszek egymillió Terrkreditet. Neked kéne az a pénz, de nincs, ezért kölcsönkéred a banktól. Bemész egy bevásárlóközpontba, amit „véletlenségből” szintén a lerz bankárok birtokolnak, és veszel belőle egy marhanagy plazmatévét! A pénzt kifizeted, az visszakerült a lerzekhez, ők meg visszaadják nekem, és ott tartunk, ahol az elején, igaz?

- Ööö… igaz.

- Nem igaz, te tuskó, hogy lenne igaz! Használd az eszedet, még mindig tartozol a banknak az egymillióval!

Jánoska dermedten próbálta a hallottak jelentőségét felfogni, az öreg azonban megelőzte:

- Na így haladja meg a hitelállomány mérete a betétállományét! – Fújt egyet. – De végül is a pénz körbejár. Mitől csökken a hitelállomány? …Ne tátsd a szád! Hogyan szünteted meg a fennálló adósságodat?

- Kifizetem a ténylegesen megkeresett pénzemből.

- Vagyis dolgozol. Az elvégzett munka mennyisége csökkenti, az elfogyasztott javak mennyisége növeli a hitelállományt – és ezt a nagy kupacot itt mögöttem! Márpedig az öreg király pont azért kezdte a terriai ipart építeni, hogy kevesebb munkával többet fogyaszthassunk – hiszen a gépek dolgoznak majd helyettünk! Ehelyett, a piac ugyan tele van árukkal, az emberi munkaerő értéke viszont csökken… de sebaj, mindig lehet hitelt felvenni! Na ezért is nem fog ez a hegy soha elfogyni mögöttem, s ezért válik majd egy szép napon egész Terria fizetésképtelenné. – Az öreg lerz szinte suttogta az utolsó mondatokat: – S akkor minden a lerz bankok tulajdona lesz majd, s mindenki az ő rabszolgájukká válik majd.

- Elmondom! Nyilvánosságra hozom! – kiabálta Jánoska. – Ha az emberek megtudják, vége lesz az egész rémálomnak, és… - szava elakadt az aggastyán pillantásától.

A jellegzetes sötétkék lerz szemek huncut csillogással fürkészték Jánoska arcát, majd az öregember végre megszólalt:

- És ugyan ki fog hinni neked…?

Üdvözlök minden kedves reménybeli leendő olvasót.
Ez itt a 2012 blog.

Senki ne izguljon be nagyon a 2012-es évszámra, tudom hogy ezómizós körökben szinte közhelynek számít, hogy valami rohadt nagy dolog fog történni akkor - bár 1999-re is ugyanezt mondták az ilyen indián próféciától kezdve az olyan sámántáltos cuccig mindenfélére hivatkozva, aztán mégsem lett semmi. De nem is ezt a lényeg.

Nem a 2012-es év eseményeivel fogok foglalkozni, és nem a jövőből írom ezt a blogot. Szóba fog kerülni a 2012-es év és jelentősége is, de nem ez a központi témánk.

Jelen blog tengelyét azok a témák képezik, amelyekkel minél több embernek tanácsos megismerkednie a következő néhány évben – nevezetesen 2012 előtt, amely tényleg fordulat éve lesz, még akkor is, ha nem fog valami nagyon nagy látványosság történni. (Hogy fog-e, arról majd írok egy keveset.) Ezek azok a témák, melyek jelen blog íróját személy szerint napi szinten foglalkoztatják, melyek kutatásának többedmagammal együtt bő egy évtizedet szenteltünk a mai napig.
Úgyhogy most mondom el először, és még nagyon sokszor fogom ismételni: nem a levegőbe beszélek.

Aki kíváncsi arra, milyen láthatatlan erők mozgatják szürke hétköznapjainkat kívülről és belülről, aki kíváncsi arra, hogyan jelent meg és mit keres ez a furcsa „Homo Sapiens” faj ezen a Föld nevű bolygón, a történelem milyen elhallgatott mélységeiből kúszott jelenlegi állásfokára és hová tart a következő két szédületes évtizedben – aki keresi vagy kereste már a választ ezekre a kérdésekre, vagy keresné ha tehetné, de nem tudja hol keresse, az tartson velem, velünk a következő hónapokban, elmélkedjünk együtt; együtt, mert a gondolatok belőlem fognak kiindulni de tibennetek fognak véget érni, végső formát ölteni.

Nem mindig „nagy kozmikus igazságokra” kell gondolni, sokszor a hétköznap jelenségeinek irányából, az élet apró dolgainak ismerős arca felől közelítünk meg majd egy kérdést, s kiderülhet, hogy a válaszok sokkal mélyebbre vezetnek, mint gondoltunk, s kiderülhet az is, hogy amit eddig hallgatólagosan tényleg vettünk, az nem tény, sőt lehet, hogy nem is igaz. Szó lesz itt szerelemről, tőzsdéről, Atlantiszról, a Simpson családról, meg egy másikról is, benne Ádámmal, Évával, Káinnal, Ábellal, szó lesz a reinkarnációról, Gyurcsányról és Orbánról (ne tessék izgulni, semmi „politizálás” nem lesz), a hideg télről, a szülő-gyermek viszonyról, a bankrendszerről, a Lostról – és persze a 2012-es évről.

S ezek a dolgok végül, egy hatalmas mozaikban, mind összefüggnek majd egymással.

A 2012 blog archívumát, tartalomjegyzékkel ellátva, a következő címen találjátok meg:

http://2012.blogol.hu

Itt minden eddigi írás fent van - kivéve ha 24 órán belül került fel friss bejegyzés, azt a főoldalon elérhetitek.

A rövidfilm megkívánja azt a tömörítést, azt a lényeget, ami egy “h�