-Kérem, tegye meg a megtehetőt - mondta a Botond az orvosnak. Az orvos, aki egy vékony rézpálcának tűnő, biztosan komoly orvosi eszközt vett ki a sparhelten épp forró vízből. Végigsimított morzsás szakállán, míg - oly csodás és bonyolult dolgot téve- másik kezével a kopasz fejét vakarta. Az ősz doktor, lenyűgözött eme látszólag hanyag arccal mindkettőnket; egyszerre a szakállát és fejét vakarni ellentétes irányban miközben természetesen a megoldáson jár az esze, lenyűgöző, meggyőző, biztosan segít majd a betegen.

A doktor régi favitrinekhez lépett, ahonnan egy ócska kilométerórát, valamint egy apró propellert vett ki.
Magyarázat nélkül, a fertőtlenített fémpálcára került a gumi propeller, másik végére a zsebéből kivett szilikoncsövet húzta, annak végén pedig a kilométeróra fityegett pillanatokon belül. Áhítatosan néztem, hisz nem értettem mit művel, hiszen már lenyűgözött, meggyőzött, itt a gyógyítás ideje. Barátom szeme tikkelni kezdett.

Az orvos hirtelen mozdulattal a fémpálca propelleres végét a barátom fülébe dugta.
- Szelel!- állapította meg a doktor. Elkerekedett szemmel néztem végig, miként a réz a barátom agyáig száguld, kinek szemei kipattannak, és - oh orvosi előrelátás- egy Szinyei Merse Pál másolaton végződnek. Ez biztosan nyugtat, Botond mozdulatlan.
A kopasz orvos, ősz szakálla mélyéből egy új, rugalmas csövet vesz elő, a hibásat cseréli, majd csatlakoztatja a barátom agyához a kilométerórát.
- Tudtam. A Maga agya, az futurista! - Igazolta legrosszabb feltételezésem. Természetesen az orvos szakszavakban beszél, mi nem érhetjük még. A kilométeróra 9 métert mutat másodpercenként.
- Az agya, magának szalad. Állandóan megy valahova, láthatja a tekervényei sebességét. Nem köntörfalaznék-, és itt kirántja a csodálatos doktor, futurista barátom füléből a készüléket, mely cuppan, és égett gumi szagot áraszt-, de az ilyesmi valami komoly együttállás, valami igazi sérelem hatására alakul ki. Történt magával baleset, vagy agya valami mást kereshet? Valami kizökkentő?- És itt jöttem én, mint barát, aki átveszi a beszélgetés fonalát, ha barátunk pillanatnyilag alkalmatlanná válik. Botond ugyanis még a fülét markolta, szemei továbbra is próbáltak az agya felé tekintgetni, és hogy mit ne mondjak, elvolt ő magával.

Amúgy fél éve ismerem a srácot, azért vagyok itt, mert az ember ne jöjjön orvoshoz egyedül. A hírek megmondják. Voltak orvosok, akik elfogadták a pácienst egyedül, majd cseszve az esküre, rajtuk gyakoroltatták a tanítványaikat. Meg a mindent. Földalatti kamrában természetesen, ahova csapóajtóval lehet lekerülni. A rendőrség persze nem tesz semmit, hisz őket ingyen gyógyítja.

Szóval hat hónappal ezelőtt Botond egy kereszteződésben elém gurult biciklivel. Én indulok munkába a Suzukival, míg ő begurult elém, sárgánál. Felkenem, a Suzuki természetesen majdnem megöl, jó hogy nem csúszik nyakamba a blokk, a bicikli a szélvédőmben, míg ez az aranyos srác a sokktól megzavarodva gagyog valami tésztáról, borsóról, kukoricáról, sajtról. Az agya már megint nem volt ott, pontosabban 500 méterrel előre a vegyesboltban épp fizetni készült, majd az instant dolgokat hazavinni, ahol a macskájával elfogyasztani, természetesen egyben. A sokktól sokáig nem tért magához, jó pár pofont kapott tőlem, mire az agya tekervényeit sikerült egyhelybe csévélni.

Utólag összerakva a történést gondolom ezt. Orvosi kísérő haverként, akinek a címét a cascóból leste ki, beszélni kezdtem a jó doktorral:
- Állítólag volt egy eset, de doktor már jó tíz éve, hogy az. Ült Botond egy kocsmában, mikor bejött két alak. Az egyiket ismerte, szerette; a másikat ismerte, de utálta. Akár lövöldözés is lehetett volna, de csak egy sört kértek. Akit szeretett, az kezet fogott; akit nem, köszönt. Nem szerette a srácot, hangsúlyozom. Aztán akit szeretett, az megkérdezte leülhetnek-e. Leokézták, de persze jött a másik is, és akkor persze az a kibaszott vicceskedés, amiért utálja. Szóval nem fogott kezet- összegeztem- meg kellett volna ütni ott helyben, hogy hogy képzeli. Botond meg nemtette, csak forrt a levében. És a buta párforintos viccek röpködtek. Szerintem doki, ott szakadt meg valami a srácban.

- Teljesen értek mindent, a barátja tipikusan sértődős futurista. Évekig képesek forrni magukban, vissza-visszagondolni arra a napra, és latolgatni az esélyeket. Érti, a tudatuk, az agyuk, alkalmatlanul van. Alkalmatlanul!- szlengelt tovább a doktor.
- Természetesen én rendelkezem a megoldással. - és máris egy hatalmas tévé került elő, meg egy öreg dvd lejátszó. “FUTURISTA SZEMET” állt a dvd borítóján, mely jó karcos diszkként behozta a menüt, mely puritán. A doktor egy hatalmas fém tárgyat vett elő. T alakú, a végén egy gumírozott fém propeller. Rajta egy gomb, meg furcsa áttétek. Áramot fog fejleszteni Botond agyával?

- Mikor szólok, a hatalmas T-t, maga a fülébe üti, miazhogy, repíti. Érti fiatalember? - Gyakorlás nincs, éreztem barátom vesztét és felkészültem a behatolásra. A tévében képet villogtak, mikor az orvos felkiáltott hogy most! Én betoltam, az orvos sebességet váltott. A T kulcs eszméletlen pergésbe kezdett!
Botond szeme közben tangót járt, a fehérje már nem is, dehogy.

- Kapja el, maga marha! - Ki nem engedte volna el Botond fejéből lógó bármit, ha az megmozdul? Rávetettem magam utólag a forgó végre. - És most csavarja! - és mutat a falfelé a jó doktor, kezében a távirányítóval.
Én pedig tekertem. A tekervények, pedig kezdtek lassulni, a tévében pedig pörögtek a képek. Karácsony, sör, kocsma, baráti társaság. Biztosan fontos a vizuál, nyugtáztam, miközben a tekervények lassulni kezdtek.
Aztán pedig megálltak. A doktor arcán a győzelemmel, kivette a fém “T” eszközt, és kezét nyújtotta a fizettségért.

Botond, a kezelés után jobban lett, sőt hetekig tünetmentes volt. Olcsón megúszta, pénz hiányában az orvos megelégedett egy zöldséges tésztával, és megfőzte neki. Aztán az agya, kinyúlt a fülén, és fejbevágta a srácot. Nem, ezt nem láttam, csak mesélte. Állítólag volt mikor egy Redbullt vett be, Botond amortizált bal fülén. A kezelés rossz volt, mert rossz történetből, rossz diagnózist állítottak fel.

Volt egy étkezde, ahol finom tésztákat lehetett kapni. Krumplis, káposztás, mákos és zöldséges. Néhány várossal odébb volt, és mikor Botond egy hétig ott dolgozott (gyártási folyamatokat egyszerűsített, ne is mond) többször is szóba elegyedett ott egy lánnyal. A lány nevetett, Botond pedig vicceket mesélt, meg történeteket, míg várt a sajttal, kukoricával, borsóval megbolondított (szerintem ehetetlen) étkére.

De aztán végzett, és nem evett ott többet. Nem ment többet az étterembe, amitől a lány szomorkodott. Botond agya, mely állandóan zakatolt, ottragadt. Újrajátszotta az eseményeket, Botond sokkal viccesebb volt, a lány sokkal odaadóbb. Az agya, aztán lassan nem tudott különbséget tenni az igazság, és a visszanyúlkálás, az elképzelt emlékek között. Összemosódtak. Aztán, mikor lehetősége volt a városba utazni, az agya igazán megindult. Ha egyszer az agy megindul valamerre, méghozzá kilenc méterrel másodpercenként, az irány már mindegy, van váltókapcsoló. Szóval az agya játszott, ott áll, a lány megismeri, csók. Persze, minden örök szerelem, és az utcán tapsolnak. Nem nekik, - azért az agy sem volt hülye- de tapsolnak. És akár szólhat zene is. Az ablakból. Dacára a hidegnek, egy néni kiteszi az öreg Kossuthot az ablakba, és szól a havas utcán (ekkor már tél volt) a jazz. Vagy valami sanzon.

Mikor belépett valójában az étterembe, a lány elmosolyodott. Rendelt, és a lány vitte ki. Aztán kimentek az utcára. Botond meg csókolta. A lány nem hagyta. Nem, túl gyors, lassíts.

Az agya itt szakadt meg. Gyártotta az emlékeket a hosszú percekről, amit összeölelkezve töltöttek, míg összeölelkezve, a lámpa alatt. A lány megrémült, hiszen Botond idióta vigyorral állt, kipattant szemekkel. Drogosokkal nem kezdek, mondta a lány, és elviharzott vissza meleg étterembe, főzni a tésztát.

Botond agya nem volt a fejében. Mindenfelé nyúlkált. Bemutatta a lányt a családnak, meg a többi rémisztő dolog. Aztán vonatra szállt, és hazajött. Az agya meg szétterült.

Teljesen más világot látott. A tudata előre volt néhány perccel. Szerintem csodálatos. Hiszen, amit gondolt, megtörténhetett volna. Létezhetett volna, hogy a lány elfogadja a csókját. Botond agya igazolhatta volna magát. Botond teljesen más világban létezett, mint mi. Az agya a folyamatos pörgésben megjósolta a történéseket körülötte. A jövőt látta, mégha nem is volt tudatában.
Látta a lányt is, néha vele volt. Nyár közepén is kabátban, az arcát pedig a hideg csípi. Nem volt neki súly a szívén, mikor látta egy tömegben a lányt, hiszen elhitte hogy ő rá vár. Nem tűnt el aztán hirtelen, nem látta a kedvesét mások szemében sem, ott volt vele, noha csendben mindíg. Botond pedig megfogta a kezét, a lány mosolygott, arca piros a hidegtől mindig. Haja változatlan. Botondnak nem kellett sosem szenvedni attól, hogy olyasmit lát, hall, vagy érez, amit nem tud kifejezni. Nem kellett lerajzolni, megkomponálnia, vagy leírni a tökéletest számára. Nem szenvedett sosem attól, hogy nem tudja visszaadni, mi van, ha nem is szereti. Nem volt benne szörnyeteg-áradás, mikor nem sikerül valami, amivel bizonyítania kellene neki.

Botondot amúgy utóbb az agya egy Opel elé vitte. Szemtanuk szerint halálakor nem lepkék szálltak ki az agyából, hanem egy csáp nyúlt ki, ami ledöntötte az egyik mentőst a lábáról, mikor belekapaszkodott.
Amúgy az orvos meg tudta volna menteni az életét, csak egy másik dvd-t kellett volna használni, de ugye az örök titkolózás az orvosnál.