Nem tudom, kik olvasnak még, kik maradtak még. Az utolsó bejegyzésem a jézus szíve partizánbrigád oldalain. Hakkni voltam, találkozzunk majd valahol, valamikor.

1
Őszi délelőttök, sosincsenek a kádban. Az őszi délelőttökön ugyanis programozott fűtés hiányában, vacogsz. A dunyhád viszont végre meleg, hiszen a balhorga ezeknek a takaróknak, hogy mikor lefekszel, még fagyottak. Szóval az őszi délelőttök vagy nem történnek meg, értsd ágyban az ebédig; vagy dolgosak.
Próbáltam kávé hiányában dolgozni, de mint legtöbb írogatónál: lófaszkodás volt csak. Érdemes meghatározni amúgy, mi az a sorsszerű lófaszkodás. Különbözik ugyanis a random lófaszkodásnál, amit ugye bárki, bárhol, bármikor. A sorszerű lófaszkodás rajtunk túlnyúlik. Arról van szó, hogy széttépték az istent. A kisbetűst. Lett sok isten, mindennek ott az istene, aztán ezek nyilván küzdenek az Isten megszólításért. Két ilyen isten épp harcol az ember felett, a székem istene, aki kényelmes pózt keresné órákon át, és az asztalom istene, ami tökéletes rendet találná, aztán veszem észre, máris lófaszkodok csak. Dolgozni nem hagynak, fülömbe suttognak mindig, és nem lehet figyelni ekkora zajban. Az ember zenét kapcsol, vagy egy radírgumit rágicsál, hogy az agya ép maradhasson.

Hirtelen végigsiklik valami az arcomon, és gurgulázó kacagás. Megfestett. Hátrafordulok, és fetreng a nevetéstől, tiszta zizi. Ő Andrea, aki épp fest. Persze lófaszkodik ő is csak, felskiccelt valami vázát, meg virágot, aztán unja már. Festőköpenyben csinálja, a palettát meg már megint ledobta valahova. Majom! Visít fel rajtam, merthogy az arcom, így olyan. Idióta, gondolom, majd elkapom őt, zokniban végigsétálok a festékes újságokon, ő meg menekülni akar a kezeim közül, rúg, harap, gerince hajlik a kezemben, de ezután esélyt sem adok.

A kádba rakom, és gonosz vigyort vágok. Szeme elkerekedik, és már féli, ami következik: a borotvahab. Lefújom a férfias habbal, kapálódzik még a kádban, aztán mocskos harc kezdődik a tégelyért, a habért. És nevet, én röhögök, mindenki habos, az ablak is.

Aztán én feltakarítok, ő meg még lespriccel vízzel, állítólag habos a fülem. Eszed tokja.

2
Andrea amúgy busszal jön, majdnem minden nap. Azt mondja, itt jó dolgozni, otthon egyedül van, meg az anyja nem szereti, ha összefestékez mindent. Miért itt festékes lesz minden? Rendültem meg egy pillanatra, hogy ezt hogy gondolja.
- Nem-nem, de hát majd takarítok. – nyugtázza ezt ő nőként, én meg rettegek az olajfestéktől. Persze csak kicsit, de hangsúlyozom, hogy ne merje összefestékezni a szőnyegem. Van alatta újságpapír. Átmarja, megmarja, ottmarad! - Majd vigyázok - mondja, és cigiért nyúl.
- Ne gyújts rá a szobában, hé! - kis szoba, nagy a füst, tönkretesz így mindent, amihez nyúl. Erre kimegy az ablakom alá, aztán kopog, hogy kabátot, vigyek. Fehér köpenyében van, persze mindenhol tiszta festék meg maszat. Tegnap majdnem a haját vágta, mert a festéktől összeragadt gonoszul néhány zöldé lett fürt, azóta kendővel köti a haját, és a vörös tincsei a festéktől távol maradnak.

- Miért rajzolsz vázát?
Azt mondja rá, hogy stílusgyakorlat.
- Mi kerül a vázába? - kérdem. Meséli, hogy üresen hagyja. Azt mondja, igazi kihívás egy jó vázát festeni. Annyira közkedvelt téma, mindenki fest vázákat. Ha tehetséges, azt mondja, akkor az ki fog ütközni az edényen, hogy van benne valami. Ha pedig nem, fest nekem egy vázát a falra, és majd nézegethetem, hogy ittjárt.
- Nem lenne könnyebb valami jót festeni? Valami mozdulatot? - erre ő hárít.
Szerinte, ha igazi témája lenne a festményének, nyilván a téma túlnőne a festőn. Minden, ami mozog, minden, ami dinamikus, élettel van tele, és a jelentés, elvonja a figyelmet róla. A szépsége a festőnek, a mozdulatlanságban van, hiszi ő. Szerinte amúgy időtállóság van, és semmi sem változik, csak a jelentéktelen felszín. Ha te megírnád az én vázám, akkor biztosan egy állandó történet lenne - mondja. A főszereplő kész tervekkel ébred, kész eredménnyel végez be, és az aprólékos dolgokról szólna az iromány. Egy mozdulatlan, tömör tárgy lenne az eredmény is, ami kihozná, hogy tudok-e írni, vagy sem.
Ellenkeznem kell.
- Azthiszem, egy ilyen szöveg megírása iparosmunka. Olyan, mint neked kifesteni egy házat, még büszke sem lennél rá. Egy csomó ilyen írást olvastam a neten, két lehetőség van. A szerző felismeri, hogy közhelyeket használ. Meg giccset. Iszonytatosan félni kezd, hogy nem eredeti, aztán megpróbál mindent kerülni, amit már olvasott valahol, és fáj. Aztán igazán téved, mikor nem jut túl néhány oldalon, és parázni kezd, hogy sehol az ötlet, nincs benne a mese. Aztán lófaszkodik.
Aztán írhat giccsel, mert az folyik, mert az takony meg könny. Rengeteg közhely, és olyan lesz, mint mézes csupor, körberakva nyalókával meg babapiskótával. Még ha a legsötétebb dolgokról ír, akkor is csak egy köcsögnyi méz lesz, amit összevartyog akár egy papíron, akár egy blogon. Néha persze betalál, de ez semmi művészet. Valahol persze közel van mindkettő, de.
Azthiszem, itt is az immerzió játszik. Ha elég jó az írás, és beleéli magát valaki, nem veszi észre, hogy a szerző a legdurvább közhelyeket nyomja le a torkán. Mint Thomas Mann úgy általában. Nekem a mozgás kell, meg minden, ami pörög, forog és mehet is valahova. Tempója van, és beragad az ember, nem veszi észre a dolog szarkalábait. Ha beállítják a fénybe az én hősies szörnyeimet, akkor ne vegyék észre, hogy ők szörnyek. Ők embert akarnak enni. Nem azért vannak, hogy a szépségét keressék hosszadalmasan, nem katedrára, vagy állványra valók. Egy mozdulatlan dolgot felmérsz, észrevehetsz minden hibát. Egy igazi történet, amit én írok az mozog, és azt hiszem csak így tudnék már maradandót alkotni.
- Hülyeség. - Andrea füstöt fúj az orrán.
Én a szúnyoghálónak nyomom a fejem, és nyelvet öltök felé, ő felém pöcköli a csikket. Kabátot nem vittem, didereg, be is jön.
Aztán ő eltöri a vázát, és két menekülő kisgyereket rajzol a képre, ilyen kordbársony fiút, meg rózsaszín lányt.

Én meg jelzőket keresek a nyugalomra, mint mozdulatlanság.

3
Szavajárásod az „azthiszem”, mondja nekem Andi, és kimosolyog az állványa mögül. Andrea füvezik.
Egyáltalán nem a művészet miatt, mert az ugye tiszta sor, hogy néhány embernek a találó jelzőkhöz is vagy részegnek, vagy beszakadtnak kell lenni. Aztán mesélik, hogy betéptek, írtak egy novellát egy régi írógépen, mennyire autentikus most minden. Én meg veszem a kalapom.
Andrea nő, tehát menstruál. Na most, ez rengeteg dologgal jár, mint hiszti, dühroham, állványdöntés, ecsettörés. Meg elromlik a teste. Andi ezért a ciklus alatt be van szakadva, és azt mondja, tökéletesen rá tud hangolódni az életére, semmi recsegés vagy para.
Sokat gondolkodtam rajta, hogy illeszthető ez össze mindennel, amiben hiszek, vagy gondolom. Én ugyanis sosem, nem is akartam füvezni, és ezt értéknek tartom. Persze, manapság minden fiatalnak eljön az a korszak, mikor kihúzza a fejét a seggéből és rájön, hogy a fű, vagy a szintetikus dolgok valójában karnyújtásnyira vannak tőle, aztán belekapaszkodnak és néha pár srácot meghurcol a rendőrség. Hullámvasút ez amúgy.
Utoljára ismertem azt a pár srácot. Őszintén felbaszott, ahogy a rendőrök begyűjtötték őket néhány grammért meg az, ahogy bántak velük. De jobban meggondolva, ha az én, az én feladatom lenne felszámolni a drogokat, ugyanígy járnék el.
Andrea összetörte a törpém. Kaptam egy törpét régen, ami cowboy-ancugban tart egy sörnyitót, és eltörte most a karját. Eldugott korábban pár doboz piros Marlborót a szobában, ha szükség lenne rá. De nem tudja már hova. Nem a törpéről beszélek.
Ha megtalálja, vigyorogni fog, mondja. Agyilag egy mókus, az vagy, mondom.

4
Andi köröket fest.
- A Karma lesz belőle. - nyelvét kiöltve összpontosít, hogy sikerüljön.

5
Ágyon fekszünk és le akarom vetni a zubbonyom, mert fázik így. Nagy tévedésekről van szó. Elmesélem, hogy zavar az a lány még ma is. Megegyezünk, hogy bizonyos nőket felszabad, sőt kell nyomni a falra, mert vétenek a Szeződés ellen, mikor keresztbetesznek nekünk másik nemnek.
- Ha akkor felnyomom a falra, és a képébe ordítok, azthiszik meg akarom erőszakolni-, mondom - biztosan örült volna a kis műsoromnak. Amennyire lenéz. Jó téma volna, nem?
- Egy férfi, ahogy egy nőt nyom a falra?-
- És a nő lábai a levegőben vannak, de csak picit. Mondjuk tornacipőben. A srácnál meg nincs kés. Az már elvonná a figyelmet, és mindenki leállatozná a srácot.
- Fröcsögjön a nyál a lány képébe akkor.-
- És a haja lógjon a szemébe, meg vicsorogjon.- egyházi freskónak elmenne, mondja erre.
Csendben aztán pár percig.
- Felnyomnám neked a csajt a falra, ha mégsem akarod bántani. - mondja komolyan Andrea.
Tiszta sor ami történt amúgy velem, meg a másik lánnyal. Elérhetetlen annyira, hogy beleőrültem, és bántani akarom, ha nem látom. Mikor látom, csak az jár az eszemben, hogy hogyan ne bántsam. Aztán a végeredmény semmilyen. Nehéz túllendülni az ilyesmin, ha az ember képtelen magát minimum a legnagyobb Buddhának kinyilvánítani, és teljes objektivitással tekinteni maga köré. Aztán mikor ökölbe szorul az ember keze, egy elhibázott, egy béna, egy zavaros mondat után, amit annak a lánynak címzett, el kell menekülnie.
Azt gondolom, Andrea nem akarhat járni velem. Teljes énmagam akarom adni, de azt nem tudom még. Talán lehetne egy rövid kapcsolatunk, amiben hazudnék, aztán tépném magam, ő meg őmagát. Andrea nem a gyógyír. Ha még vele is néha eszembe jut az a másik lány, ha még őt is hasonlítom, Andrea nem lehet az, aki kirángat mindebből.
Ez a gyerekkor, egy felnőtt nem lenne soha, semmilyen helyzetben tekintettel arra, egy felnőtt tudna menekülni. Egy gyermeket egyetlen egy helybe köt minden, ezért oly fájdalmas és nehéz a leszakadás igazi választottunkról, a gyermekkor végén. Andrea számára, ez a lány nem csak egy érdekesség a múltamban, a múltam sem egy ilyen érdektelen beszédtéma, hanem sebeket keres benne, egy lányt, egy számára veszélyes lányt. Azért figyel annyira, mikor arról beszélek, ezért kérdez úgy, mintha nem is érdekelné, hiszen tagadja.

Örülnék azért, ha Andrea megtépné kicsit azt a lányt.

6
- Körforgás? – kérdem, miközben folyamatosan köröket fest.
- Sok kör forgása. Mert az tiszta sor, hogy ha nem hiszünk a lélekben, akkor az emberek karaktere forog körben. Abból meg sok van.
- Nincs lélek? Csak karakter?
- Ezen a képen nincs. A lélek egy. Ezen a képen sok minden van, mert az emberek karaktere is sok részkarakterből épül fel. Szerintem a sors ezért olyan süsü, mert ezek ugye nem koncentrikus körök, ahogy halad, belülről kifelé az évek során, a körök keresztül kasul vannak. És mikor egyikből másikba kerül, teljesen más dolgok jönnek elő. A karma meg meg van őrülve.
- És ha egyetlen egy karakterünk van?
- Akkor az olyan, mint egy egyszámos bakelitlemez. Egy szám, egy hangulat, egy kiszámítható sors. Sokat paráztam rajta, mikor otthagytam a művészetit, hogy ennyi szopás hogyan fog majd megtérülni. - Andrea keze beszéd közben folyamatosan jár, és friss köröket visz fel. - Iszonyatosan kételkedtem abban, hogy ez volt-e a helyes döntés, meg ugye, mint minden tini, hogy ki vagyok én.
- Én azt hittem sokáig, nincs is karakterem, csak összelopkodtak. - Andrea már nem dugja ki a nyelvét, biztos félt, hogy a nyál.
- Sok különböző karakter, amit láttál, meg tanultál, a mozgások, beszédstílus, ezek közül csak kevés eredeti. Így alakul ki a karaktered. Sok lopás, beolvasztgatod, de ez nem egyetlen egy. Azt hiszem tolvaj vagy amúgy, az az ásítás az enyém, amit tegnap is mutattál.
- Megállja a helyét akkor a festmény, igaz?
- Ha mégsem, még átfested őket ufóknak. - mire ő egy szélesebb mozdulattal sárga festéket fröcsköl a ruhámra.

Egy tinédzser lelke olyan, mint a faék. A festmény a karakterről, meg a lélekről, ami világgal való kedvességből nem a valóságot ábrázolja már, hanem a romantikát, így a kép szélét keretezi feketével, az a lélek, és már elajándékozódott. De nem érti, aki kapta, noha nem bonyolult az egész. Skandalum!

7
A ház előtt elmegy egy rendőrautó.
- Volt amúgy egy írásom. Micimackó és a fakabátok néven jelent meg a neten. Az eleje teljesen az, amit Karinthy ferdített. A Mackó és Malacka sétál a ködben, eltévednek, mennek, miegymás. Aztán találkoznak a rendőrökkel, akiknek megmondják, hogy ez politika, és valójában káderek vezetik az egészet, akiket párt rakott oda a holdudvarból. És az a vége, hogy Micimackó megmondja nekik, hogy előbb lenne tűzoltó éhbérért, mint rendőr, hogy a nemzet ellen tegyen. És Malacka egész végig a gallárjába húzza az arcát, mert ő ultrás.
Andrea közben egy gólyalábazó valakit fest, nem látom innen. Milyen érzés már, mikor elbaszol egy beszélgetést, még ha viccesnek is találod a mondandót. Meg kell válogatnom, amit mondok neki, hisz untattam most, jegyzem meg, és visszafordulok a számítógéphez.

8
Minden másnap konditerembe járok. Andrea oda nem jön el. Nem is érti, minek törődöm ilyesmivel, ő olyankor tévét néz inkább.
- Ha meg akarod mutatni a világot, ahhoz minek ez az egész fontoskodás a súlyzókkal. Elvesztegetett idő az egész.
- Nem kell szerintem erő ahhoz, hogy valaki tükröt tartson seggfejeknek a sarkon, mert ők lusták felkelni, hogy megnézzék van-e valami azon túl. Csak el kell szenvedned magad odáig, aztán felemelni, az meg tükröződik és ők észreveszik, a többiek. Te pedig felfedeztél. Tyű, de szépet mutatsz.
- Gratulálok a hasonlathoz, egy igazi pöcshöz illik. Én lefestem, ami ott van, és mindenki, akinek megmutatom, innentől tudja majd. Te biztosan azért a sarkon túl akarsz álldogálni, hogy lefessenek, vagy minimum te akarod rávenni az embereket, hogy tartsák a tükröt, vagy nézzenek ki. Ez erőszakos, az agyukba mászol, és olyan dolgokra akarod rávenni őket, amik meg sem fordulnának a fejükben. - Most lesajnál.
Andreával itt különbözünk leginkább. Rajong a passzivitásért, és mindenért, amit körbe tud állni, és az elkészített fényképet nézegeti majd otthon. Tipikusan rendszerezte a tudását, számára a lényeges dolgok nem voltak az időnkben kötve.
Én a nehezebb eset vagyok. Mi más számítana nekem, mint az izgalom, és a múlandó dolgok. Mindenben, ami Andrea számára öröknek tűnt, talán még a sziklába is örömmel kötöttem bele, hisz láttam, hogy kopott. Nem tartok ma sem értékesnek egy követ, amit a sétánk alatt talált, és színes. A mi fajtánk meg van verve azzal, hogy keresi a megkoptathatatlant. Mi más lehetne izgalmasabb, mi más lehetne vérpezsdítőbb, mint valami, ami tényleges ellentéte mindennek a világunkban, azzal hogy örök, és talán megrengethetetlen.
Az emberek agyába, az örök tudatába akarunk így jutni. Forradalmárok, terroristák, vezetők, irodalmárok, akik a szöveggyűjteményben maradandók, még József Attila is nemzetét akarta tanítani, s nem középiskolás fokon. Benne is ez a vágy hajtott. Ezt persze csak gondolom, sosem mondanám ki mindezt Andreának, hisz azthinné valami durva jön a monológ végén. És aki az irodalomóra bármely szereplőjét említi beszélgetésben, az egy pöcs, szól a fáma, amúgy jogosan.

Ha mi művészek vagyunk - amit nem tudunk bizonyítani - tükröt tartani, vagy utat mutatni a feladatunk? Két alapvető emberi jellem.
- Igen, azért járok gyúrni, hogy széles vállaim legyenek, meg bicepszem, és nyáron többet dugjak. - fogalmazom meg aljadékul rövidtávú céljaim, majd becsapom az ajtót.

Elég volt már az egészből.

9
Reggelente kimegyek érte a buszhoz. Az egész nap legnehezebb része ez, azt hiszem, ilyenkor mindig a torkomban dobog a szívem kissé. Persze, mindig megkérdem jól utazott-e, volt-e döccenő, és amúgy milyen a busz. De ilyenkor még nem tudunk beszélgetni. Mert ugye Murphy törvénye, hogy visszafelé fogjuk magunkat legjobban érezni, és mikor elmegy, a legboldogabbak vagyunk, és mikor otthagy, a legszomorúbbak leszünk, de a visszaút az még igazán, igazán kiváló.
A reggeli út a házunkig lassan telik el. Feszültség van, mert mindketten félünk, hogy egy rossz kiszólás befolyásolja majd napot. Nem lennék őszinte, ha azt mondanám: én a reggeli merevedésem takargatom, ő meg a pirulását. Mert néha egymásra sem nézünk, nem láthatnánk azt, a mi napunk a szobámban kezdődik, az út csak szükséges hozzá. Addig minden alapszín. A szobámban kerülnek elő a színek. Én csak utána borotválkozom, és ha megvágom magam, amiben Andrea szívesen segít, vér kerül a borotvámra. Az pedig igazi szín, mármint a vér borotvahabon.
Szín továbbá a szobám fala, mikor a függönyön átsüt nap, illetve Andrea haja, ami eredeti. Miért festik be a nők a hajuk, attól csak fakó lesz, gondolom.
A színtelen úton történt:
- Olyan ez az egész, mint egy puzzle.
- Az egész?- nézek rá, és nem el felette.
- Te, meg gondolom én is. Részletek maradtak meg a napokból, rengeteg részlet az egészből, remélem a fontos dolgok.
- Ilyen táblás, vagy háromdimenziósra gondolsz?
- Felesleges részletek Peti. - moderál engem. S folytatja:
- Ha összeraknánk most reggel, kirakhatnánk mindent! Érted mit akarok mondani? Lehet. hogy nem vagyunk egészek.
Megöleltem.
Az őszi délelőttök, sosincsenek a kádba. Meg kell törni a tempót, meg kell törni a folyamot, hogy olvasol. Azt hiszed sikerült? Szimpatizálsz velem? Hogy most giccs, és nyál, és takony fog folyni? Vedd észre, ami jön a képedbe, lásd előre az egészet. Semmi másról nem szól ez a tetves élet, mint arról hogy előbb tudd a dolgot, mint ő. A dolgokat. És én nem tudtam.
Nem volt csók.
Én bújtam ki először az ölelésből, napszemüvegemért nyúltam, a régi hajamat akartam a szememből elzavarni, ami mindig oda lógott, de csak a megszokás. Én előre léptem, ő lemaradt.
- Ennyi akkor? Ma is csak szórakozunk, cigid maradt még ugye? - visszafordulok rá, de csípőből.
- Maradt.
És nehéz kitalálnom, hogy a valóságban, hol ért véget a történünk. Tiszta volt, hogy abban a nyugalomban, már nem maradhattunk. Hogy sírtunk-e mindketten, hogy ütött-e az öklével, akkor ért véget, mikor nem mertem lépni, hogy égtem-e én, gyávaságomért. Hogy akkor ért véget, mikor már nem jött többször, vagy épp akkor mikor megcsókoltam. Erőszakosan, későn. Néha csak arra gondolok, hogy sétálunk ott azon az úton, a nap még sehol nincs, és én az öleléskor csókolom meg, mikor felkínálta magát, mikor úgy gondolta egészek vagyunk. És nem lendültünk át soha, és nem sírt soha, és nem voltam gyáva soha. Nem gondoltam soha.
Ott kellett volna abbahagyni az olvasást.

“Ugyanúgy indult ez a nap is, mint a többi nap Belorussziában. A tavasz első sugarai átmelegítették az ünnepi készülődés hangulatát. 1953. február 21-ét írunk. Egy belorussziai falucska, Priccs, a Szent Konsztantyin rend ortodox iskolájának másodikosai a szokásos keresztény jelmezbálra készülnek…”

Így kezdődik az Öszödik Pecsét (Osodi kod) című skandináv dokumentumfilm, melyben megismerünk egy félkezű kisfiút, Vlagyimir Gyurcsát, aki az ortodox jelmezbálon Mona Lisának öltözött, nagybátyját Vlagyimir Viktorovot, akinek a fedőtevékenysége KGB ügynök, de titokban művészettörténész, találkozhatunk Nostradamus vetélytársával, Puszredamusszal, a huncut Mona Lisával, és a fénysebességgel festő Leonardoval. Megtudhatjuk, hogy az öszödi beszéd egy kódnyelv, hogy Bill Clinton kettős ügynök volt, és hogy a vekker-mécses-zászló egy ősi szabadkőműves játék. És végül választ kapunk arra a kérdésre is, hogy van-e Isten. A Filmben Inge Höngeborg, skandináv Mona Lisa kutató kalauzol minket.

Az uristen@menny.hu és a Libiomfi című filmek alkotói egy skandináv áldokumentumfilmben tárják föl a rejtett összefüggéseket Mona Lisa mosolya, Nostradamus titka, és az öszödi beszéd között.

(forrás: port.hu)

Hogy is van ez?

Magyar ember sörrel nem koccint, így tiltakozva az 1849-es aradi kivégzések ellen, ami után az osztrákok ily módon ünnepelték a vérengzést. A legendára nincs írásos bizonyíték, a sörrel nem koccintás az aradi vértanúkra való össznépi emlékezet kifejeződésévé vált. Másfél száz év alatt ez a szokás nemzedékről nemzedékre öröklődve magyar sajátosság lett, sörivás tekintetében is megkülönböztetve bennünket a világ bármely más nemzetétől.

Az, hogy ez a nemzeti fogadalom 150 éves időtartamra szól nem bizonyítható, és amúgy is a vértanúk emlékezetének fennmaradása ellen hat. Félő, hogy egy generáció multán az aradi vértanúk emlékezete már csak a hivatalos évenkénti megemlékezések során fogalmazódik meg, de a hétköznapok világából kivész.

Miért nem koccintunk sörrel?

A legenda szerint így tisztelgünk az Aradon kivégzett 13 honvéd tábornok emléke előtt. A mendemonda szerint 1849. október 6-án, a 13 vértanú kivégzése után a megtorlásokat irányító Julius Jakob Haynau báró és társai sörrel koccintottak az osztrák győzelemre. Eleink pedig megfogadták, hogy ettől a naptól kezdve nem koccintanak sörrel. Szerintünk szerint nem az a fontos, hogy mennyi a történet valóságalapja, hanem az, hogy a sörrel nem koccintás a folklór részévé vált. Ha ez a szép szokás úgymond divatjamúlttá válna, az aradi vértanúk össznépi emlékezete szenvedne károkat.

A megtorlás

1849. október 6-án végezték ki Pesten Batthyány Lajost, az első magyar felelős kormány volt miniszterelnökét, Aradon pedig a magyar szabadságharc 13 honvédtábornokát.

A szabadságharc leverését súlyos megtorlás követte: az osztrák kormány bosszúért lihegett, s egyben példát akart statuálni. A leszámolás már a fegyveres harcok során elkezdődött. Haynau, az új osztrák fővezér hadjáratának kezdetén kiáltványban tudatta, hogy aki a magyar kormánnyal és a hadsereggel bármiféle kapcsolatban állt, büntetésre számíthat. Egy 1851-es osztrák beszámoló szerint 1848 novembere és 1850 vége között 4628 magyar rebellis ügyét tárgyalták. Az ellentmondó statisztikák szerint mintegy 500 halálos ítélet született, s ebből körülbelül 110-et hajtottak végre.

Október 6.

Aradi vár, 1849. október hatodika, szombat, hajnali fél hat. Elkezdődnek a kivégzések. Először a négy agyonlövés, majd (hat óra után) következik sorban a kilenc akasztás.

Röviden, katonásan, tisztelettudóan hajtsunk fejet az aradi tizenhárom emléke előtt. Az írásos megemlékezésünk szigorúan névsor szerinti, hiszen minden más sorrend igazságtalan lenne. Mindannyian hősök voltak. A magyar szabadságharc (és így mindannyiunk) hősei.

1.) Aulich Lajos honvéd tábornok (Pozsony - Felvidék, 1793. augusztus 25.); német polgári család sarja, eredetileg a császári hadsereg alezredese. Magyarul alig tudott. Tizenegyedikként végzik ki, kötél általi halállal. Utolsó szavai: „Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok. Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom, megértik ezt a szolgálatot.”

Utolsó éjszakáján Horatiust olvasott.

2.) Damjanich János honvéd tábornok (Temesőr - Bánság, 1804. december 8.); szerb határőrcsaládból származik, eredetileg a császári hadsereg őrnagya. Tizenkettedikként végzik ki, kötél általi halállal. Utolsó szavai: „Legyőztük a halált, mert bármikor készek voltunk elviselni azt.”. Más források szerint: „Azt gondoltam, hogy én leszek az utolsó, mert a csatában mindig az első voltam. Szegény Emíliám! Éljen a haza!”

Törött lába még nem forrt össze, ezért szekérre ültették, amin derűs nyugalommal szivarozott.

3.) Gróf Dessewffy Arisztid honvéd tábornok (Csákány – Felvidék, 1802. június 30.); magyar nemesi család tagja, eredetileg a császári hadsereg nyugalmazott századosa. Másodiknak végzik ki, golyó általi halállal. Utolsó szavai: „Tegnap hősök kellettek, ma mártírok… Így parancsolja ezt hazám szolgálata.”

4.) Kiss Ernő honvéd altábornagy (Temesvár – Bánság, 1799. június 13.); elmagyarosodott örmény család sarja, eredetileg a császári hadsereg ezredese. Harmadikként végzik ki, golyó általi halállal. Utolsó szavai: „Árpádok dicső szentjei, virrasszatok a magyar ifjúság felett, hogy Krisztusé legyen a szívük és a hazáé az életük.”

Csak egy golyó találta el a vállán a felé küldött háromból. Büntetésül a rá célzó három katonát lecsukatták. Dúsgazdag milliomos volt. Korábban még Haynaunak is adott kölcsön, aki azonban adósa maradt.

5.) Knezić Károly honvéd tábornok (Velika Grdavac – Horvátország, 1808.?.?.), horvát családból származik, eredetileg a császári hadsereg őrnagya. Nyolcadikként végzik ki, kötél általi halállal. Utolsó szavai: „Milyen különös, hogy Haynau bíró is keresztény és én is az vagyok. Csak az ördög keverhette így össze a kártyákat.”

6.) Láhner György honvéd tábornok (Necpál – Felvidék, 1795. október 6.); elmagyarosodott német családból származik, eredetileg a császári hadsereg alezredese. Hetedikként végzik ki, kötél általi halállal. Uoltsó szavai: „Krisztus keresztje és a bitófa oly rokon! És az Ő áldozata mellett oly törpe az én áldozatom!”

Aznap volt az 54. születésnapja.

7.) Lázár Vilmos honvéd ezredes (Nagybecskerek – Bánság, 1817. október 24.); elmagyarosodott örmény család sarja, eredetileg a császári hadsereg hadnagya, majd köztisztviselő. Elsőként végzik ki, golyó általi halállal. Utolsó szavai: „Krisztus keresztje tövében érett apostollá az apostolok lelke, és bitófák tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek.”

8.) Gróf Leiningen-Westerburg Károly honvéd tábornok (Ilbenstadt – Hessen, 1819. április 11.); német nemesi családból származik, eredetileg a császári hadsereg századosa. Magyarul alig tudott. Tizedikként végzik ki, kötél általi halálal. Utolsó szavai: „A világ feleszmél majd, ha látja a hóhérok munkáját.”

9.) Nagysándor József honvéd tábornok (Nagyvárad – Erdély, 1804. október 17.); magyar kisnemesi család tagja, eredetileg a császári hadsereg nyugalmazott huszárkapitánya. Kilencedikként végzik ki, kötél általi halállal. Utolsó szavai: „Alázatosan borulok Istenem elé, hogy hőssé, igaz emberré, jó katonává tett.”

Az utolsó pillanatig szivarozott. Búcsúlevelében így köszönt el menyasszonyától. “Szerencsés, nagyon szerencsés az a férfi, akié lesz ez a csakugyan minden tekintetben tökéletes, mennyei teremtmény - lelkem mélyéből azért imádkozom bensőséges hévvel, hogy Isten adjon neki sok szerencsét.” Arája később Klauzál Gábor felesége lett.

10.) Lovag Poeltenberg Ernő honvéd tábornok (Bécs – Ausztria, 1813.?.?.); osztrák nemesi család sarja, eredetileg a császári hadsereg huszárkapitánya. Magyarul alig tudott. Ötödikként végzik ki, kötél általi halállal. Utolsó szavai: „Minket az ellenség dühös bosszúja juttatott ide.”. Más források szerint: „Hej, de szép deputáció megy Istenhez a magyarok ügyében reprezentálni!”

11.) Schweidel József honvéd tábornok (Zombor – Délvidék, 1796. május 18.); elmagyarosodott német család tagja, eredetileg a császári hadsereg huszárkapitánya. Negyedikként végzik ki, golyó általi halállal. Utolsó szavai: „A mai világ a sátán világa, ahol a becsületért bitó, az árulásért hatalom jár. Csak egy igazi forradalom, a világ új forradalmi embersége söpörheti el ezt az átkozott, meghasonlott világot.”

12.) Török Ignác honvéd tábornok (Gödöllő – Pest, 1795. június 23.); magyar kisnemesi család sarja, eredetileg a császári hadsereg hadmérnök-alezredese. Hatodikként végzik ki, kötél általi halállal. Utolsó szavai: „Nemsokára Isten legmagasabb ítélőszéke elé állok. Életem parányi súly csupán, de tudom, hogy mindig csak Őt szolgáltam.”

13.) Gróf Vécsey Károly honvéd tábornok (Pest, 1807.?.?.); magyar főnemesi családból származik, eredetileg a császári hadsereg huszárőrnagya. Utolsóként végezték ki, kötél általi halállal. Utolsó szavai: „Isten adta a szívet, lelket nekem, amely népem és hazám szolgálatáért lángolt.”

Apja a császár mellett szolgáló magyar nemesi testőrség utolsó parancsnoka volt, és külön levélben kérte Ferenc Józsefet, hogy méltatlan fiát fossza meg kamarási méltóságától - vagyis kitagadta. Utolsóként lépett a bitó alá annak az aradi várnak a tövében, amit ő foglalt el a császáriaktól. Damjanich holtteste előtt elhaladva megcsókolta annak kezét, pedig Szolnok bevétele után csúnyán összekaptak mindenki füle hallatára.

Ugyanezen a napon végzik ki Pesten gróf Batthyány Lajos (Pozsony – Felvidék, 1807. február 10.) volt miniszterelnököt; magyar főnemesi családból származik, eredetileg jogász és országgyűlési képviselő, tartalékos huszárhadnagy. Elsőre kötél általi halálra ítélik, majd mégis inkább agyonlövik. Utolsó szavai a kivégzőosztag előtt: „Gyerünk, vadászok, éljen a haza!”

Ilyen emberek voltak ők.

A fentieken kívül a szabadságharcnak számtalan (névtelen és néven nevezett) hőse és mártírja van. Emlékükre – még akkor is, ha közhelyszerűnek tűnik – azt javasolom: olvassunk először egy kicsit a Kossuth-nótáról, majd hallgassuk is meg.

A bejegyzés a Sörrel Nem Koccintunk Mozgalom honlapja és a lemil blog ezen posztjának összefűzése. ]]> http://jezusszive.crpl.hu/sorrel-marpedig-nem-koccintunk/feed/ http://jezusszive.crpl.hu/csath-gaza-a-voros-eszti/ http://jezusszive.crpl.hu/csath-gaza-a-voros-eszti/#comments Mon, 05 Oct 2009 19:21:35 +0000 hakkni http://jezusszive.crpl.hu/?p=3672

Csáth Gézát nem lehet elintézni, rövid lózungokkal. Mert nincs kizárólagos igazság, nem mondhatjuk hogy csak egy drogos szabadkőműves, Kosztolányi rokona. Csáth Géza a huszadik század egyik legtehetségesebb novellistája, a diákság mégiscsak vérgőzös írásaival találkozik, genny, halál kíséri, meg elmebetegek. Ez a kép fals. Csáth Géza árnyalt. Dilamma gyötört, hogy ez, az Eroica, vagy a Szombat este kerüljön ide. De szerencsétekre megoldottam. LINK!

Ezt a gyönyörű képeskönyvet Andersen bácsi írta, és csak jó gyermekek olvashatják. Éppen ebben különbözik a többi könyvtől, amelyeket a Jézuska még csintalan gyermekeknek is visz, ha nem éppen rosszak. Andersen bácsi könyvét azonban csakis jó gyerekek kapják, s ha valami rosszat tesznek, el kell venni tőlük a könyvet, és mindaddig nem szabad visszaadni, míg meg nem javulnak. Úgy vigyázz rá!

Mikor apa ezeket nekem mondta, karácsony este, hatéves voltam. Komolyan beszélt, de anélkül, hogy a homlokát összeráncolta volna. És a szemeimbe nézett, én pedig megsimogattam az arcát - délután ott volt a borbély -, és azt gondoltam, hogy milyen furcsa: ha valakinek az apja ennyire fiatal.

Apáék kártyáztak, és nagyapáék is átjöttek. Aranykrajcárokkal volt tele Terke húgomnak a marka, és öcsém, Gudi, hat narancsot evett meg, és három házat épített az új játékkövekből, míg én a szobámban a nagy kanapén olvastam Andersen bácsi könyvét. Míg csak le nem feküdtünk. Akkor pedig a fejem alá tettem.

Itt kezdődött az ismeretségem Andersen bácsival. Azután minden este a fejem alatt volt a könyv, és nem aludtam el nélküle. Összesen háromszor-négyszer vette el tőlem a könyvet apa, de éjjelre mindannyiszor visszakaptam, mert nélküle el nem aludtam. Most is tudom, mik voltak az esetek. Egyszer, amikor a tyúkól tetején másztam, s a tető beszakadt, másodszor, amikor nem akartam enni paradicsomlevest, harmadszor, amikor a kert összes rózsáit levágtam, és mindannyit öcsém dajkájának, a vörös hajú Esztinek az ágyába szórtam. Ekkor a nagyapa kívánta, hogy meglakoljak, mert a rózsákat ő szokta levágni. És én jó előre tudtam, hogy kikapok, de az Eszti olyan gyönyörű volt! Nem hordott ropogós, keményítőszagú szoknyákat, mint a szakácsnő és a szobalány, hanem puhára vasalta a ruháit. És olyan gyönyörűen nevetett. Neki is nagyon tetszettek Andersen bácsi meséi, és szívesen hallgatta, ha fölolvastam neki. Legjobban szerette a Hókirálynő meséjét. Ezt sokat elolvastuk. A piros cipők történetét nem szerette. Észrevettem, hogy ennek más oka is lehetett, mint hogy Eszti úgy érezte, hogy a szép Katerina - akinek hiúságáért olyan irtózatosan kellett bűnhődnie - nagyon hasonlít őhozzá. Emiatt azután nem is zaklattam többé a piros cipők történetével, ezt a mesét egyedül olvasgattam. S valahányszor elolvastam, úgy tetszett, mintha a szép, hiú Katerina tulajdonképpen Eszti lenne. S amikor a mesében az következik, hogy a hóhér elvágja a szép Katerina lábait, s a leány piros cipői tovább táncolnak: akkor behunytam a szememet, és mintha láttam volna a lábakat, Eszti lábait, amelyek mezítelenek voltak, és a piros cipőkben vérezve táncoltak az erdő felé. Csupán emiatt olvastam el sokszor ezt a mesét.

Másszor meg a rettenthetetlen ólomkatonáról álmodtam. Azt hiszem, azért, mert a könyv akkor is a vánkosom alatt volt. A kis táncosnő az álomban: Eszti volt, és én az ólomkatona. A mese vége az, hogy az ólomkatona és a kis táncosnő elégnek a kályhában. Másnap, mikor a szolgáló kikotorja a hamut, a katona helyett egy kis ólomszívet talált, s a kis táncosnőből pedig csak a kis pléh fejcsillag maradt meg, az is koromfeketére égve… Itt elkezdtem zokogni álmomban. Eszti keltett föl. Azt kérdezte:

- Rosszat álmodott, Józsika? - és az ágyam szélére ült. Én akkor megsimogattam a karját. Nem volt senki a szobában. Terke és Gudi még aludtak a rácsos kis ágyukban. Kinn hó esett. A szobában már égett a tűz, amit Eszti szokott még sötét kora reggel a kályhában gyújtani. Éreztem Eszti hajának a finom szagát, és azt is, hogy reggel friss hideg vízben mosdott. Azután egyszerre fölültem az ágyban. Megöleltem a nyakát, és megcsókoltam a száját. Eszti visszacsókolt a számon, és erősen magához szorított. Olyan boldog voltam, hogy szerettem volna sírni örömömben.

Andersen bácsival mindvégig jó barátságban maradtam. Eszti azonban fél év múlva elment tőlünk. Egészen elbúsultam magam utána, majd ismét megvigasztalódtam, de a szép Katerináról szóló mesét nem mertem kinyitni. Féltem, hogy az emlékek nagyon hatni fognak rám. Azután nagyfiú lettem, hosszú nadrágot adtak rám, és algebrát kellett tanulnom. Az algebrai leckék után ismét Andersen bácsit vettem elő, úgy éreztem, hogy mindaz a szépség és igazság, amit emberek a földi életben valaha megláthatnak, együtt van a rongyos kis könyvben. És ha őszbe hajló nyári estéken kinn bolyongtam a kertben, sokszor vártam, hogy az út valamelyik kanyarulatánál Andersen bácsi jön majd velem szemközt. Hajlott háttal, hajporos parókával egy csinos, arannyal díszített ébenfa pálcára támaszkodva, jóságos kék szemekkel. Az esti levegő miatt mindannyiszor nagy kockás kendőt képzeltem a hátára, és kétségtelennek látszott, hogy ráncos, tiszta arcával mosolyogva így fogja kezdeni a beszélgetést: - Jó estét, kis öcsém; már lassan hidegre válik az idő, és a magamfajta öreg embernek vigyázni kell magára. Hogy vagy különben? Hallom, hogy nagyon tetszenek neked a meséim… ennek örülök.

De Andersen bácsi sohase jött, és le is mondtam a reményről, hogy találkozzam vele. Mi több, lassanként kezdtem nem hinni abban, hogy az emberek lelkei a halál után tovább élnek, hanyagul végeztem gyónásaimat, és az áldozás előtt szántszándékosan bereggeliztem, szóval, mint édesanyám mondotta, napról-napra távolodtam Istentől, és süllyedtem a bűnbe.

Ekkor egy időre - csak rövid időre - elhanyagoltam Andersen bácsi könyvét. A naturalista írók művészete iránt érdeklődtem, és azt képzeltem, hogy Andersen bácsi, mint művész, alaposan elbújhat mellettük, akik tökéletesen és részletesen figyelik meg az életet. Nem tudtam még, hogy a bölcsesség nem az őszinteségben van, és nem is a hazugságban, hanem másutt, a kettőn kívül.

Persze, ezt már csak jóval később sikerült megállapítanom. Akkor, amikor már Budapesten éltem, és az orvosegyetemen a bonctant, a szövettant és a többi tudományokat kezdtem tanulni. És ekkor visszatértem Andersen bácsihoz is. Azt lehetne hinni, hogy eközben nagy dolgok estek. Pedig semmi se történt: a világ csendesen változtatott helyet a gondolkozásomban. Talán nem is volt jó így. Édesapám azt írta egy levelében, hogy ismerkedjem meg a pesti élettel, és jó barátok társaságában olykor egy kis mulatság meg nem árt. Én azonban nem fogadtam meg a tanácsát; nem voltak jó barátaim, és nem szerettem mulatni. Tizennyolc éves voltam. Vasárnap délutánjaimat a rokonoknál töltöttem, akik kijelentették, hogy szolíd és jó fiú vagyok, és a pesti éjszakák nem kezdették ki az arcom jó vidéki színét; nyilvánvaló, hogy korán fekszem, kávéházakba nem járok. Csak ezredes nagybátyám, Gyula bácsi tett katonás célzásokat arra, hogy az ember tizennyolc éves korában már nemigen élhet meg nők nélkül; azt hiszem, hogy csupán feleségét, a féltékeny Margit nénit akarta ezzel bosszantani, aki viszont engem igyekezett megnyerni annak az eszmének, hogy házasságomig maradjak meg a „becsület útján”.

Nem hatottak rám Margit néni érvei. Nagyon is igazság híján valónak találtam azt az állítását, hogy a férfi és nő e tekintetben egyenrangúak. De ősz volt, és volt elég tanulnivalóm. Az anatómia eleinte sok bajlódást és fáradságot okozott. A gyűlöletes gimnáziumi évek után végre megszerettem a tanulást. Télen a jól fűtött bonctermekben késő estig eldolgozgattam, és utána meleg vízben szappannal megmosdva, mindannyiszor az újjászületés magabolondító jó érzéseivel bandukoltam haza a villanyfényes utcákon. Boldog voltam, ha vacsora után hozzájuthattam kedvenc könyveimhez. Andersen bácsit persze elhoztam magammal a fővárosba is. Már nagyon elkopott a kötése, a sarkai kirongyolódtak, és színes, képes táblája megszürkült. Ritkán szedtem elő.

Egy januári estén a laboratóriumból hazafelé sétálva, megálltam egy divatkereskedés kirakata előtt. Rövid ideig nézegetve a kirakott csecsebecséket és cikkeket, egy nőalakot pillantottam meg, aki néhány lépésre tőlem megállott, és szintén a kirakatot nézte. Nyúlánk, középtermetű, szép leány volt, tollas kalappal, majdnem divatosan öltözve, fehér arcbőre szinte világított a villamos ívfényben. Egyszerre csak összerezzent - vörös haja megcsillant - és rám nézett. A vörös Eszti volt. Ő is rögtön megismert. Kezet fogtunk, nevettünk a találkozás fölötti örömünkben, és hamarosan belemelegedtünk a beszélgetésbe, mintha csak tegnap lettünk volna együtt utoljára. Elkísértem. Hamar kivettem a beszédéből, hogy másfél éve Pestre jött szolgálni, és nemsokára elbukott. Öltözéke azonban csöppet sem hasonlított az ilyen rossz életet élő nőkéhez. Dícsértem a ruháját, mire elmondotta, hogy ízléstelenségekre nem képes, és hogy csak olyan ruhákat hord, amelyek valóban jól állanak neki. Eközben mellékutcákon át a lakása elé érkeztünk. Mindeddig meglehetősen hidegen hagyott Eszti szépsége; talán az egész délutáni feszült figyelem és dolgozás miatt, amely kifárasztott. El akartam búcsúzni, de megelőzött; arra kért, hogy látogassam meg. Teát főzött és soká nyugodtan beszélgettünk a szülőházamról, apámról, anyámról, testvéreimről és a múltról. Eszti szívesen emlékezett vissza nálunk töltött szárazdajka- és szobalányéveire, nem felejtette el azt se, hogy az ágyát egyszer rózsákkal béleltem ki. Majd egy pillanatra bocsánatot kért, és a kályha mellett levő spanyolfal mögé vonult. Körülnézhettem a szobájában, amely egészen konvencionálisan bútorozott, nagy szoba volt. Bordó függönyök, nagy, támlás kanapé, fényezett ágy és asztal. A falat, amennyire a kis vörösernyős lámpa látni engedte, sötét színű tapéta borította, s két nagy, vadászjelenetet ábrázoló, aranyrámás tájkép díszítette. Azt a nyugalmat, amellyel a szoba bútorzata fölött szemlét tartottam, Eszti zavarta meg. Könnyű selyem, halvány ibolyaszínű köntösben lépett ki a spanyolfal mögül. A köntös meztelenül hagyta a nyakát és karjait. Hangosan dobogni kezdett a szívem, és éreztem, hogy elsápadok. Szó nélkül odajött hozzám, és átölelte a fejemet, azután pedig lehajolt, és megcsókolta a számat. Ekkor arcomba csapott a vér, beletemetkeztem az illatos hajába, és megint úgy tetszett, hogy az öröm miatt, amely duzzadó boldogsággal töltötte el az egész lényemet: sírni szeretnék.

Eszti szeretőmmé lett. A nagy titkok megismerésének boldog pillanatai után, különösen az első napokon, volt egypár keserves órám. Vajon nem tisztességtelen dolog-e, hogy egy ilyen nő szerelmét elfogadom, mit szólna ehhez apám, aki oly szigorúan ítéli meg az embereket. Másrészt nem mertem Esztit pénzzel kínálni. Valóban, a leány viselkedése olyan kedves, tisztességes és ragaszkodó volt, hogy nem tudtam elgondolni a lehetőségét se, hogyan élhet rossz életet, vagy hogyan történhetett, hogy emellett nem durvult el.

Nem kérdeztem sohase e dolgok felől, amikről különben gondolkodni se szerettem. Eleinte terveztem, hogy hosszú levelet írok apámnak, és havi gázsimnak felemelését fogom kérni azzal a bevallott céllal, hogy kitartom Esztit. Hozzá is fogtam a levél megírásához, de azután eltéptem, és hagytam a dolgokat, hogy haladjanak a maguk útján.

Eszti rendesen megvárt hat órakor a boncolóintézetnél, azután sétálni mentünk. Együtt vacsoráztunk, hol kis vendéglőkben, hol a lakásán, és kilencig nála maradtam. Csodálkoztam, hogy a leány lelke mennyire kiművelődött. Pedig olvasni nem szeretett, és a művészetek iránt nem volt még csak közepes érzéke sem. Kellemesen és folyékonyan tudott beszélni; sokszor emlékezett meg a nálunk töltött éveiről, és kereken, jól elmondta azt, ami a múltból eszébe jutott. Finom érzései voltak, melyekről szívesen tett vallomásokat, és érdeklődve hallgatta, ha én a magam ügyeiről beszéltem. Azt állapítottam meg, hogy Esztit nem a kíváncsiság, nem a pénzvágy, vagy amint ez legtöbbször előfordul, sajátosan szenvedélyes természete juttatta Budapestre és a bukásba, hanem finom és társadalmi rangja szerint túlságosan érzékeny lelke. Bizonyosan érezte, hogy többre született, mint hogy egyszerű paraszt vagy szolga felesége legyen; és több is lett, amennyire a továbbjutást a viszonyok engedték.

Szerettem őt, mert éreznem kellett, hogy remekbeformált testénél még sokkal többet ér a lelke. Viszonyunk olyan szép volt és zavartalan, amilyenről álmodni sem mertem. Eszti rendkívüli tapintattal vigyázott a szenvedélyemre.

Új ismeretségünk második hónapjában történt, hogy egy napon hirtelenül megbetegedtem. Édesanyámnak tett szent fogadalmaim szerint egy levelezőlapon megírtam, hogy ágyban kell maradnom. Influenzám volt; este megérkezett a láz. Ilyenkor úgy tetszik, mintha a levegő megsűrűsödne, akár az olaj, és minden ebben a puha, meleg folyadékban úsznék. Innen érthető, hogy a szekrények féloldalra dőlnek, vagy a mennyezethez közelednek. A kályhától olykor megijedünk, mert fölénk hajol feketén és félelmetesen, máskor a sarokba húzódik, mint valami szürke kis cica. A tárgyak és az emberek között pedig zöld golyók úsznak csoportonként vagy magányosan, olykor összeverődve lassú mozgással, másszor szétoszolva. Mindez kissé csiklandós és egyben szédülést okozó.

Mire fölébredtem, lámpa égett az asztalon, és a szoba sarkaiban apró, sovány, zöld karikákat láttam bujdosni. A lakásadó asszony éppen tűzre tett. Egyszerre eszembe jutott Eszti, aki ma este is bizonyára várt reám. Bár nagy megerőltetésembe került, odahozattam leveles skatulyámat, és írtam neki is, hogy ne haragudjon, amiért hiába várt rám, de beteg vagyok, és a viszontlátásig csókolom százszor. Azután újra elaludtam.

Korán ébredtem, és a tűzfal, amelyre az ablakon kiláttam, barnán, hidegen meredezett felém. Végiggondoltam, milyen volt a reggel, amikor otthon betegsorba kerültem. Apa, mihelyt fölébred, az ágyamhoz jön, és megnézi a lázamat, a szemeimet, a torkomat, azután mosdani megy. A szolgálók lassan, lábujjhegyen járnak át a szobán. Az ágyamból kilátok az utcára, amint sorba nyitják a boltokat: Miskolczy István könyv- és papírkereskedése - Lőwy József sírkőraktára - Snuncer Jakab só- és lisztraktára - Kocsis Menyhért borbély és fodrász. Kivilágosodik. A szenvedések után a megkönnyebbülés érzése tölti el az embert, mert hiszen nem kell iskolába menni, sőt, ha akarna, akkor sem engednék. A másik szobában terítenek, csörög a porcelán és az ezüst; a szobalány a kályhánál kenyérszeleteket pirít a reggelihez, anya megkérdi, hogyan aludtam, és megígéri, hogy délelőtt fel fog olvasni. Jó lakásadó asszonyom zavart meg az emlékezésemben: meleg kávét hozott, és elbeszélgetett velem, de mindez nem is hasonlítható az otthoni boldog betegállapothoz.

Délelőtt jól éreztem magam, újságot olvastam és közben szundikáltam. Étvágyam nem volt, és nem ebédeltem semmit; mégis délután újra elővett a láz. Bágyadtan, káprázó szemekkel bámultam ki a tűzfal fölött a szürke, fényes téli égre, amikor kopogtak. Eszti lebbent be az ajtón. Leült az ágyam szélére, megcsókolta a homlokomat és arcomat, megigazította a párnáimat, a gyűrött ágylepedőt, azután levetette a kabátját. Csodálatos, mily egyszerű és kedves volt… A haját lesimította, ahogy cseléd korában fésülködött. Kikérdezett, hogyan betegedtem meg, és hogyan érzem magam. A leány rendkívüli nőiessége egészen felvidított. Azt mondta, hogy nem szabad sokat beszélnem, nyakig betakart, és kért, hogy izzadjak. Szívesen engedelmeskedtem neki, de kikötöttem, hogy fel fog olvasni. Andersen bácsi rongyos, elfakult könyve ott hevert egy állványon a jegyzeteim és vastag orvosi könyveim között. Kikereste belőle a kis Hókirálynő történetét, és felolvasta. Mire a mese végére értünk, besötétedett.

Eszti begyújtott a teafőzőbe, és azután behozattuk a lámpást is. Most a Bodza anyóka történetének kellett következnie, ami megfázott, beteg gyermekek számára való mese. Eszti lassan olvasta, közben szüneteket tartott, elkészítette a teát, citromot facsart, és egy tálcán elém adta, majd leült, hogy folytassa az olvasást. Ekkor künn csöngettek. Nemsokára hallani lehetett, amint az ajtót nyitják. A következő pillanatban anyám lépett a szobába.

Zavartan és bizonyára kissé dadogva üdvözöltem:

- Kezedet csókolom, édesanyám!

Anyám összecsókolt, megsimogatta a fejemet, a kezemet, a szemembe nézett. Láttam, hogy nem aggódik, könnyűnek találja a bajomat.

- Hála istennek, alig van lázad - mondotta. Eszti ezalatt fölállott a székről és amikor anyám ránézett, meghajtotta magát.

- Kezét csókolom, tekintetes asszony.

Anyám arcán a jól ismert szigorú vonás jelent meg. Erre nagyon megijedtem, egész testemben elfutott a meleg.

- Andersen bácsit olvassuk Esztivel, anyám - szólottam hirtelen. - Most éppen a Bodza anyókát olvassa fel, én teát iszom, amelyet ő főzött.

Anyám gyengéden elmosolyodott, és azt kérdezte:

- Mit olvastok még Andersen bácsiból?

- A Hókirálynő történetét - felelte Eszter.

- Ez az a történet, amelyet kisgyermek koromban is legjobban szerettem, emlékszel, édesanyám, s amelyet Esztivel akkor is olvastunk - mondtam.

- Szép történet - szólott anya szelíd, csendes hangon, miközben letette a kabátját, kalapját -, de azt hiszem, neked annak idején a szép Katerina története és a Rettenthetetlen ólomkatona meséje is tetszett.

- Igen - mondtam álmosan -, és a Katerina története kivált azért, mert úgy képzeltem, hogy Katerina tulajdonképpen Eszti.

- Eszti sohase volt olyan kevély, rossz lelkű, mint Katerina - válaszolt anyám, és melegen Eszti szemeibe nézett.

- Nem is azért gondoltam Esztire - szólottam -, hanem azért, mert egyszer reggel, amikor ágyban feküdtem, azt álmodtam, hogy a Rettenthetetlen ólomkatona én vagyok és a szobalány, mint kis ólomdarabot kapar ki engem holtan a kályhából, és a szép kis papírtáncosnőnek, szerelmesemnek pedig csak a csillagját találja a hamu között… ekkor sírtam, és Eszti fölébresztett, én pedig átöleltem őt… - Itt elvesztettem a beszéd fonalát. Hallottam még, amint anya és Eszti tesznek-vesznek a szobában, de a láz apró, zöld karikái sűrűen kezdtek cikázni a szemeim előtt. Átengedtem magam a forróság puha hullámainak, és mereven az ajtót néztem, amely először hirtelen közel jött, azután pedig a falakkal együtt a távolba hátrált. Mikor már olyan messze volt, hogy szinte egészen összetöpörödött, lassan, nesztelenül kinyílott.

Hajlott háttal, hajporos parókával, aranygombos ébenfa pálcára támaszkodva, egy öreg ember lépett be rajta, és felém közeledett; csakhamar megismertem: Andersen bácsi volt. Reám nézett mély, kék szemeivel, és megállt az ágyam mellett.

- Fiatal barátom - szólott -, ugye, megismersz engem? Tudod, ugye, hogy én szeretlek? Amint szeretem az ólomkatonát, a kis táncosnőt, Bodza anyókát és a szép Katerinát is. Szeretem Esztit is. Valójában örülök annak, hogy ő szintén szeret téged. Bájos és kedves, ha egy fiatal leány és fiú megértik egymást… meséimben nem ritkán olvashatni ilyesmiről, ugye?

- Igen - suttogtam.

- Hát emlékszel-e még az anya történetére? - kérdezte.

- Emlékszem - feleltem -, ahol az anya gyermekéért a halál országába megy.

- E mesében az anya odaadja mindenét, hogy föltalálhassa a halál országát.

- Igen, odaadja a szemeit és a haját és karjait és a könnyeit is mind - mondtam gépiesen és szomorúan.

- De nemcsak a mesében van így. A te édesanyád is egészen így tenne, fiacskám… - szólott Andersen bácsi reszkető, rábeszélő hangon. - Az ifjúság és a vágy benned, mint egy tőből nőtt, nagy virágok, virítanak. És aki látja, az örvend neki… - Kis szünetet tartott, és botját csiklandóan végig húzta az arcomon. - De a hozzáértő kertész megijed ám, és óvja a két virágot, amelyek pompázásukkal elpusztítják egymást. Érted, hékás?…

Az öreg a szemeimbe nézett, nem tudtam, hogy nevessek-e a szavain, mint valami mesén, vagy könnyezzem. Komolyan, nyugodtan néztem reá. Bohókásan megroggyantotta a térdét, és én attól féltem, hogy eldől vagy szertefoszlik, de újra szólott. Búcsúzott:

- Gondolj erre a két virágra, mert tudnod kell, hogy ha az egyik elhervad, elhervad a másik is… Úgy ám. No, Isten veled.

Megfordult. Az ajtó a falakkal együtt most ismét messze hátrahúzódott, és Andersen bácsi is, miközben távozott, mindig kisebb és kisebb lett. Végre elérte az ajtót, kinyitotta és eltűnt.

Kellemes hűvösséget éreztem a homlokomon, anya kezét, aki az ágyam szélén ült. Mikor fölnyitottam a szemeimet, azt kérdezte, hogy nem vagyok-e éhes. Arra kértem, hogy olvassa el az anya történetét. Csak másnap reggel jutott eszembe, hogy Eszti már ekkor nem volt a szobában.

Három nap múlva szabad volt fölkelnem, s erősen bebugyolálva, édesanyámat a vasúthoz kísérhettem. Az indóházhól visszajövet Eszti lakására vitt az első utam; azt mondották ottan, hogy az előtte való nap költözött ki a szobából, nem tudni, hová.

Eleinte nagyon rossz volt esténként magánosan hazamenni. Olykor soká elálldogáltam az utcán, azt várva, hogy Eszti mégis jönni fog. De nem jött, és hírét se hallottam azóta.

Csáth Géza ma jelöletlen sírban nyugszik Szabadkán.

Különböző tudományágak képviselői jutottak arra a meggyőződésre, hogy ez érzékszervek által tapasztalt világ csupán egy szelete a valóságnak. A mélyebb szinteken a teljes világegyetem összefügghet, és az elme nem csak vetítheti, de alakíthatja is a valóságot.
A párizsi egyetemen 1982-ben különleges kísérletre került sor. Az Alain Aspect fizikus vezette kutatócsoport egyes vélemények szerint a 20. század egyik legfontosabb megfigyelését tette. Az eredményekről nem tudósított a média, és Alain Aspect nevéről is csak azok hallhattak, akik folyamatosan bújják a tudományos szaklapokat. Mégis vannak akik szerint az adott felfedezés felfordíthatja a tudományt. A francia kutatócsoport felfedezte, hogy bizonyos körülmények között a szubatomi részecskék, például az elektronok képesek egymás között az azonnali kommunikációra, függetlenül a közöttük húzódó távolságtól. Így nem számít, hogy 3 méterre vagy 10 milliárd kilométerre vannak-e egymástól.

Tudnak egymásról

A jelek szerint valahogyan mindegyik részecske tudja, hogy mit csinál a másik. A probléma ezzel csak az, hogy ellentmond Einstein azon tézisének, miszerint semmilyen információ nem haladhat a fénysebességnél gyorsabban.

Mivel a fénysebességnél gyorsabb haladás egyet jelent az időkorlát áttörésével, a megdöbbentő kilátások arra indítottak néhány fizikust, hogy megkíséreljék megmagyarázni, mi állhat valójában az Aspect-féle megfigyelések hátterében.

Másokat viszont az eredmények ennél is radikálisabb kísérletek elvégzésére ösztönözték. David Bohm, az University of London fizikusa például arra jutott, hogy Alain Aspect eredményei közvetve az objektív valóság cáfolatát jelentik. Tehát az univerzum kézzelfogható szilárd formája csupán látszólagos, a mindenki által megélt valóság gigantikus hologram.

Darabokban az egész

Bohm megdöbbentő következtetésének megértéséhez tudni kell, mi is valójában a hologram. Ezeket a három dimenziós fényképeket lézer segítségével készítik. A megörökítendő tárgyat először lézersugárral pásztázzák. Egy második sugár fénye a visszaverődő mintával interferenciát hoz létre, és ezt a mintát örökítik meg a filmen. Előhíváskor a film csupán fényes és sötét vonalak kavalkádja, de ha lézerfénnyel világítják meg, megjelenik az eredeti tárgy háromdimenziós képe.

A hologramok viszont nem csak a háromdimenziós kép miatt különlegesek. Ha egy rózsa hologramját félbevágják és lézerrel világítják meg, a mindkét fél darab a teljes képet tartalmazza, bár kisebb méretben. Ha a darabokat tovább aprítják, minden kis darab az eredeti egész képet tartalmazza. A hagyományos fényképekkel ellentétben a hologram minden szelete az eredeti információ egészét tartalmazza.

A “teljes egész a részletekben” megközelítéssel teljesen új utak nyílnak a természettudományok előtt. A nyugati világ tudósai mindig is hajlottak arra, hogy a fizikai jelenségek megértéséhez, legyen az béka vagy atom, a szétdaraboláson és a részletek tanulmányozásán keresztül vezet az út.

A hologram viszont megmutatja, hogy a világban néhány esetben téves lehet ez a megközelítés. A holografikus struktúrák szétdarabolása nem az építőkövekhez, hanem kisebb egészekhez vezet. Ennek fényében Bohm más utat javasolt az Aspect-féle felfedezés értelmezéséhez.

Hal az akváriumban

Bohm szerint a szubatomi részecskék nem azért képesek egymással kapcsolatban maradni, függetlenül a távolságtól, mert valami titokzatos jel áramlik közöttük. Ehelyett a szétválasztottságuk nem más, mint a megfigyelőt becsapó illúzió.

A kutató érvelése szerint a valóság valamely mélyebb rétegében ezek a részecskék nem különálló egységek, hanem egy alapvető egész kiterjesztései. A jobb megértés érdekében Bohm a következő példát vezeti elő. Képzeljünk el egy akváriumot, amelyben egy hal úszkál.

Az akváriumot nem láthatjuk közvetlenül, és a benne szereplő világról is csak tévékamerák révén értesülünk. Az egyik kamera az akvárium elejét veszi, a másik az oldalát. A megfigyelő a két monitor képét figyelve azt gondolhatja, hogy a két hal külön-külön létezik, majd a halakat tovább figyelve felfedezi, hogy valami kapcsolat van közöttük.

Amikor az egyik hal elfordul, a másik ugyanabban a pillanatban hasonló fordulót végez. Ugyanígy amikor az egyiknek az eleje látszik, a másik mindig az oldalát mutatja. Ha a teljes összeállítás továbbra is rejtve marad a megfigyelő előtt, az nyugodtan feltételezheti, hogy a halak valahogy összebeszélnek, ezért mozognak egyszerre.

Mélyebb a valóság

Bohm szerint a szubatomi részecskékkel pontosan ez történik az Aspect-féle kísérletben. A látszólagos fénynél is gyorsabb kommunikáció valójában arról árulkodik, hogy a valóságnak a kézzel foghatónál mélyebb rétegei is léteznek. A szemmel nem látható komplex dimenziókat ugyanúgy nem érzékeljük, mint a megfigyelő a halat körülvevő akváriumot.

A részecskéket azért látjuk egymástól elválasztva, mert csak a valóság egy szeletét érzékeljük. Az ilyen részecskék nem különállóak, hanem részei a mélyebben meghúzódó egésznek, amely holografikus oszthatatlanként viselkedik. És mivel a fizikai valóságban mindent ez épít fel, az univerzum is csak egy illúzió.

A világegyetemnek ezen fantomszerű viselkedés mellett más megdöbbentő tulajdonságai is lehetnek. Ha a szubatomi részecskék csak látszólag szétválaszthatóak, az annyit is tesz, hogy a valóság mélyebb szintjein a teljes világegyetem összefügg. Az emberi agyban meghúzódó szénatom elektronjai kapcsolatban állnak a Nap vagy tetszőleges távoli csillag felszínén lévő hidrogénatomok protonjaival.

Minden összefügg

Ahogy minden mindennel összefügg, értelmetlenné válik a világegyetem jelenségeinek osztályozása, mivel az összefüggő hálózatot alkotó természet fittyet hány minden ilyen felosztásra.

A holografikus univerzumban még az idő és a tér sem tekinthető alapfogalomnak. A helymeghatározás minden formája csődöt mond olyan környezetben, ahol semmi sem válik el igazán a másiktól. Így az idő és a három dimenziós tér úgy viselkedhet, mint a halat mutató monitorok, és csak kivetülései a mélyebb rendnek.

Bohm nem az egyetlen kutató, aki igazolva látja, hogy csupán hologram a világegyetem. Az agykutatás területén dolgozva Karl Pribram, a Stanford egyetem neurofiziológusa szintén arra a meggyőződésre jutott, hogy a holografikus lehet a valóság.

Agyi jelrögzítés

Pribram akkor dolgozta ki ezt a modellt, amikor az agyban az emlékek tárolási helyét kereste. Évtizedek során sok tanulmány jutott arra a következtetésre, hogy az emlékek adott helyhez kötöttség nélkül, a teljes agyban szétoszolva őrződnek.

A múlt század 20-as éveiben Karl Lashley rendkívüli jelentőségű kísérletsorozatban mutatta ki, hogy bármely részletét távolítja el a patkány agyának, képtelen megszüntetni a műtét előtt megtanult bonyolult műveletsorra vonatkozó emlékeket. Akkoriban viszont senki nem állt elő olyan magyarázattal, amely leírhatta volna ezt a “teljes egész a részletekben” jelenséget.

Pribram a 60-as években ismerte meg a hologram elvét, és rádöbbent, hogy megtalálta az agykutatók által régóta keresett magyarázatot. A kutató szerint az emlékeket nem neuronok vagy idegsejtek kis csoportja őrzi, hanem idegi impulzusok mintázatába kódolva hordozzuk, ahogy a lézerfény interferenciája elmenti a holografikus képet. Vagyis Pribram szerint agyunk holografikus tár.

Ez az elmélet egyébként magyarázatot ad arra is, hogyan képes az agy ilyen kis helyen ennyi emléket megőrizni. Becslések szerint az átlagos emberélet során 10 milliárd bitnyi információt ment el az agy. Ez az Encyclopaedia Britannica adatmennyiségének ötszöröse.

Jelek özöne

A rendkívüli emlékezőtehetség nem az egyetlen talányos agytevékenység, amely érthetőbbé válik a holografikus agymodell által. Legalább ilyen rejtélyes, hogyan képes az agy megbirkózni az érzékszerveket érő különböző frekvenciák özönével, és hogyan képes valós időben értelmezni az érzékszervek jeleit. Pribram szerint az agy holografikus elvet használ a fogadott frekvenciák matematikai átalakítására.

Ez az elmélet egyre több támogatót szerez. Hugo Zucarelli argentin származású olasz kutató a holografikus modellt kiterjesztette az akusztikai jelenségek területére. Ez az elmélet ugyanis megmagyarázhatja, hogyan képesek az emberek meghatározni a hang pontos forrását a fej elfordítása nélkül, még akkor is, ha csak egy füllel hallanak.

Eltűnik a valóság

Pribram holografikus agymodelljének legmegdöbbentőbb vonatkozása mégis az, amikor összevetik Bohm realitáselméletével. A világ megfogható képe így csak másodlagos valósággá változik, a tényleges környezet pedig frekvenciák holografikus kavalkádja lesz. Ebből a holografikus agy csupán néhány fontos frekvenciát választ ki, és érzékszervek jeleként értelmezi.

Eközben az objektív valóság teljesen elsikkad. Keleti vallások már régóta azt tartják, hogy az anyagi világ illúzió, és bár azt gondolhatjuk, hogy fizikai lényként mozoghatunk a fizikai világban, ez is csak képzelődés. Valójában vevőkészülékek vagyunk a frekvenciák tengerében, és amit kiszűrünk ebből a kavalkádból, az csak egy szelete a valóságnak.

Természetes a telepátia

Bohm és Pribram elméleteinek egyesítését, a holografikus paradigmaként emlegetett megközelítést sok kutató szkeptikusan fogadta, másokat viszont felvillanyozott. Néhányan egyenesen azt gondolják, hogy ez a modell képes lehet megoldani tudományosan eddig le nem írható rejtélyeket, sőt általa a parapszichológiai jelenségek a természet részévé válhatnak.

A holografikus paradigma által leírt univerzumban minden agy részét képezi a láthatatlan egésznek, és a telepátia pusztán a holografikus szint elérését jelenti. Hasonló módon a telekinézis (tárgyak mozgatása az akarat segítségével) szintén megszűnik rejtély lenni, hiszen az összefonódó mélyebb valóságban az egyén és a tárgy eleve egy.

Bohm és Pribram egyaránt emlékeztet arra, hogy sok vallási illetve misztikus élmény, például az univerzummal való transzcendens együvé tartozás érzése szintén a holografikus szint elérése lehet. A régi írásokban ugyanerre, a mélyebb valóság elérésére gondolhattak, amikor a kozmikus egység érzéséről számoltak be.

forrás: index.hu

Erre délután hallom a rádióban, hogy “67 éves korában elhunyt Bujtor István“. Hirtelen kiesett a kezemből a fejsze a megdöbbenéstől, el sem tudtam képzelni hogy történhetett, a reggeli jó hírek után. (Van egy olyan gondolat, hogy az ember halála előtt megérzi, hogy közel a vég. Hirtelen erőre kap, hogy el tudja mondani utolsó gondolatait, majd ugyanilyen hirtelen eltávozik.)

Kevés embert tudnánk mutatni Magyarországon, aki nem ismeri Ötvös Csöpit. Gyermekkorom kedvencei voltak a Pogány Madonna, vagy a Hamis a baba , melyekben hatalmasat alakított. Akinek esetleg semmit sem mond ez a név, annak biztosan ismerős a hangja, hiszen Ő volt Bud Spencer állandó szinkronhangja is.

Ismételten egy tehetséges ember hagyott itt bennünket. Ilyenkor persze mindenki magát sajnáltatja leginkább, hiszen Ő már bizonyára egy jobb helyen van (ha hiszünk a vallási tanításoknak).

A veszprémi Petőfi színház ma esti előadását, igazgatója nélkül is megtartja, ahogy elmondták “Bujtor István is így akarná.”

Végezetül egyik kedvenc filmemből tennék be egy részletet.

Tűz, Csucsu!

Minden kedden.

A vasúti sorompónál nem akar beindulni egy motor. Mögötte autók és szekerek hosszú sora türelmetlenkedik; előzni nem tudnak, mert Füred felől szembejön egy végenincs katonai autókaraván. A motorkerékpár utasai: egy parasztcsalád. Az apa zömök, szögletes arcú, negyven év körüli ember, fekete csizmában, fekete csizmanadrágban s hófehér ingben a fekete kabát alatt. Alighanem vendégségbe indultak, mert az asszony is
ünneplőbe öltözötten ül a pótülésen, az oldalkocsiban pedig egy szőke copfos, kikeményített csokrokba, fodrokba és tüllökbe öltözött kislány ül, fülében fülbevaló, abban világoskék lápiszlazuli kő, mint egy mákszem.
Az ember berúgja az indítókart. A gép felköhög, elhallgat.
- Höjj! - mordul rá az ember dühösen.
Még egyszer-kétszer megpróbálkozik vele. Aztán körüljárja a motort, újra belerúg az indítóba.
- Höjj, te büdös! - ordítja mérgesen a 250 köbcentiméteres Csepelre. - Hogy
dögölne meg az anyád is, aki világra hozott…
Leguggol, megpiszkálja a szerkezetet. Megint rúg egyet, a motor pöfögni kezd. Leporolja a térdét, felül a nyeregbe. A motorkerékpár szép lassan áthintázik a vasúti síneken. Az asszony fölveszi gumikeretes porszemüvegét. Büszkén ülnek, egyenes gerinccel, fölemelve állukat s előrenézve, mintha féderes hintón urizálnának. Az ember terpesztett könyökkel s laza csuklóval fogja a kormány szarvait, ahogyan azt mindigtől fogva fogni kellett, amióta van ember, van ló, és van lószerszám.

1956

Azon szerencsétlenek, akik távolabb leledznek országunk vízfejétől, esetleg a kezdődő influenzajárvány áldozatai, másképp pediglen mint én, aki mindkét gonddal rendelkezik a nyakában, se csüggedjenek. A jezsuiták remekül haladnak a korral.

Történt ugyanis, hogy remek weboldalt rittyentettek a programoknak ,ahol nézegethetünk képeket, olvashatjuk a szervezők blogbejegyzéseit, de üzemeltetnek twittert, bejelölhetjük őket facebookon, vagy épp a google readerrel kreatívkodhatunk, végül is mindenben ott vannak.

Szintén remek ötlet az élő adás. Ustream-en át követhettük az eseményeket, akár az ágy szélére ülve, akár munkából jövet, akár szipogva, pizsamában, a következő antibiotikumért nyúlva.

De mint a címben előre jeleztem, a leghatalmasabb dolog, hogy az előadások elérhetők MP3 formátumban. És ez bizony wow.

Van egy olyan ritka adottsága azoknak az embereknek, akik még az ezen oldalon olvasható kétes értékű írásokat is hajlandóak átfutni, hogy rajonganak az információért. A tudásért. Akinek tudás kell, az pedig gyakorta hajlamos különböző perverzióhoz hasonló eszközökhöz nyúlni, mint a wikipedia habzsolása, vagy a függés a régi könyvek körül. Az ilyen ember sosem beszámítható! Végképp nem normális!
Én például hajlamos vagyok régi rádióadásokat több tucatszor is meghallgatni, egy mp3 lejátszón az utcán, munkaközben, vagy épp pár napja, miközben a láz űzött az alvásból a teaivásba.

Sőt megkozkáztatom, ha egy előadást többször hallgatunk meg, olyasmi is megragadhat, ami élőben nem. Élőben, könnyű elveszejteni az ember egyszem figyelmét. De munka közben hallgatva, vagy a buszon, nos talán a legkellemesebb elfoglaltságaim közé tartozik.

Így eshetett meg az, hogy a lejátszómon pihen már Kovács Ákos vallomása a hitről, Hubainé Muzsnai Márta klinikai pszichológus, lelkigondozó és az előadása, “ A lélek műhelyében” beszélgetés, valamint meghallgattam ma reggel már Kozmann György előadását, melyet ajánlok mindenkinek.

Valahogy már egész kicsi koromban sem szerettem, ha megmondják nekem, hogy mit kell hogy gondoljak. Pedig hol volt akkor még a gondolati szabadság alanyi jogának tudata kicsiny fejemben!?

Aztán ahogy egyre cseperedtem sportot űztem fent említett tanárnőm munkájának akadályozásából. Itt most nem arra kell gondolni, hogy direktbe zavartam az órát, nem, korántsem voltam én olyan „tökös” gyerek. Bár ilyenekre a balfasz jelző jobban illene, de az mégsem tűri a nyomdafestéket. Gyakorta előfordult, hogy nem készültem irodalom órára, mikor tudtam jól, felelés lesz. Direkt nem tanultam meg a memoritereket, amíg el nem fogyott nevelőm türelme.

Ellenben az szerzők életrajzát, történelmi helyzetét rendre megtanultam, mert érdekelt és az mégsem állt olyan messze a materiális valóságtól. Már amennyire a történelmet használhatjuk ilyesfajta kontextusban. Érdekes módon viszont nyelvtanból ugyanennél a tanárnál mindig jeles voltam.

Írásom célja természetesen nem iskolai élményeim mesélése, gondolom a kutyát sem érdekli. Valójában egy tegnap esti beszélgetés ihlette bennem az egész történetet is.

Egy kedves –szintén pedagógus- ismerősömmel az oktatás színvonaláról beszélgettünk a minap.

Mindketten egyetértettünk abban, hogy a fiatal, tizenegynéhány éves gyerekek nem feltétlenül úgy fogadják az irodalmi műveket, ahogy azt elképzelték azok szerzői. Példának okáért teljesen mást mondd egy Ember tragédiája a tizenhárom éves unokaöcsémnek, mint egy harmincas éveiben járó tanult diplomásnak. Már csak a mögöttük álló évek tapasztalatai miatt is. Ezért sem tartom szerencsésnek az efféle nehezen emészthető művek korai megismertetését az ifjakkal. Persze, abban egyetértek, hogy az alapműveltség része mifelénk, viszont saját tapasztalatimból is mondhatom, hogy inkább elriaszthatja a fiatalt. Véleményem szerint inkább a könyv-, az olvasás szeretetére kellene okítani a kis nebulókat. Hogy örömmel vegyék kézbe a ~600 oldalas Kőszívű ember fiait is és ne dobják a sarokba az első unalmas fejezet után, ahogyan ezen sorok írója tette anno.

Ezen kívül fontosnak tartom, hogy ha én tizenévesen azt merném mondani, hogy az éppen aktuális költő azért nevezte versében hupililának az eget, mert részeg, vagy mentálisan zavart (gyk. hülye) volt, akkor a tanárom ne elégtelennel és szellemi színvonalam becsmérlésével reagáljon, s ne próbálja mindenképpen belém verni, hogy a fent említett úriember csak művész. Hogy kissé bagatellizálva fogalmazhassak.

Fent említett pedagógus ismerős vetette fel a történelemoktatásban vélt furcsaságát, mondhatni hibáját is. Az ő fia például cirka 1,5 évig tanulta az Ókor történelmét a lehető legrészletesebb módon. Vajon lesz-e ideje a fiúnak az elmúlt néhány évszázad ennyire részletes tanulására a következő években? –kérdezte.

A felvetést jogosnak gondolom, ugyanis én is vallom, hogy az elmúlt mondjuk 500 évben addig nem látott jelentőségű dolgok történtek. Ha csak a Nagy Földrajzi Felfedezésekre, az Ipari- és társadalmi forradalmakra gondolunk, vagy a reformáció és a különböző „-izmusok” megjelenésére és terjedésére. Mindezek szerintem sokkal jobban formálták a mai ember gondolkodásmódját, mint Homérosz, vagy Szun Ce írásai.

Kissé kuszára sikeredett bejegyzés lett ez is, de talán a lényeg átjött. Amolyan vitaindítónak szántam. Tessék kommentálni, hajrá!